2015. május 31., vasárnap

8. fejezet

Kedveseim!

Ne haragudjatok, hogy ennyit késtem, de rengeteg elintéznivalóm volt a hétvégén, emellett a családomban sem éppen úgy alakulnak a dolgok ahogy szeretném és tulajdonképpen ez is a nagyobb problémám, vagyis ami miatt egyre nehezebben megy az írás. Plusz hamarosan szóbelizek, így tényleg időhiányban szenvedek, de igyekszem mindent megtenni annak érdekében, hogy ti ne szenvedjetek hiányt, ha Don't Speakről van szó! Ez a fejezet egy kicsit különlegesebb, mint a többi, hiszen itt csak Evelyn szemszögéből olvashattok, de sokkal jobban megismerhetitek Harleyt is! Azért szedtem ketté ezt a fejezetet, mert irtózatosan hosszú lenne és jobbnak láttam, ha külön fejezet szentelek a két szemszögnek, így én is szebben ki tudom dolgozni a gondolataikat! Bár én a saját munkámmal mindig is szkeptikus vagyok, így most is úgy érzem, hogy lehetne tökéletesebb is, de remélem nektek legalább annyira elnyeri majd a tetszésetek, mint az előző! És nem győzök köszönetet mondani a sok támogatásért, amit Tőletek kapok! :)

Jó olvasást és várom a véleményeket! :)

8. fejezet – Ultimátum

Evelyn Carter

"Két méter fölött 
mindegy: milyen mély a víz. 
- Tudsz úszni, vagy sem."
  A kilátó korlátjára fonom reszkető ujjaimat, hátraejtett fejjel mélyen szívom be a friss levegőt. Mezítelen combom a hideg vashoz simul, miközben lassan kilépek egyre kényelmetlenebbnek tetsző lábbelimből. A hűvös beton csillapítja a bennem lobogó, a vénáimat szétfeszítő tüzet, amit az alkohol és az adrenalin halálos kettőse szított. Az ereimben csörgedező alkohol a bűvkörében tart, mint a mocskos, szürke hajnal az alattam elterülő hivalkodó várost, mely búfelejtést és pénzkötegeket ígér a címlapokról. Csakhogy a cukormáz nem gondtalan életet rejt, hanem a szennyest, azokat a mocskos, félresöpört dolgokat, amik az éj leple alatt történnek. Mert itt nem lehetsz elég elővigyázatos, kellően megfontolt, a bátorságot is egészen más mértékkel mérik. Itt ősi törvények uralkodnak; vagy ölsz, vagy meghalsz. Csak a sorrend a nem mindegy.
  Kissé oldalra biccentett fejjel kémlelem a kanyargós, kereszteződésekkel szabdalt utcákat. Félszeg mosoly bujkál a szám sarkában, miközben a messzeségben a lámpák fényei homályba vesznek, a sofőrök egyre rámenősebben és figyelmetlenül száguldanak az utakon, éber zsaruk szirénáitól hangos a környék. A szórakozóhelyek előtt néhány fős csoportok verődnek össze, az egész éjszakát átmulató turisták szállingóznak a kirakatok előtt szabad taxira vadászva, zsebtolvajok rejtőzködnek a falak takarásában. Nem kell ott lennem ahhoz, hogy magam előtt lássam a reggelek árnyoldalát, az afterpartyt.
  A napszak, mikor a két égitest szerepet cserél és a horizont rózsaszínes barackos árnyalatokkal kápráztat, a legkiszámíthatatlanabb az összes közül. Mert lehetsz bárki: a gyilkos, az áldozat, vagy maga a Megváltó, soha nem tudhatod, mit tartogatnak számodra a szürke hajnalok.
  Zsongó fejjel az oszlopnak döntöm a hátam, lehunyom a szemem és hagyom a vadul hömpölygő emlékáradatnak, hogy magával ragadjon, és a közelmúltba repítsen.
  Abban a pillanatban, mikor megéreztem a félelem izzadság és erős kölniben testet öltött szagát, az elmém kitisztult és eluralkodott rajtam a pánik. Lebénított a rettegés, és amikor a pillantásom találkozott a mindenre elszánt, szürke tekintettel, tudtam, hogy egyedül nincs esélyem az orosz férfivel szemben. Megadtam magam, hiszen ha foggal-körömmel küzdök egy olyan ellen, ami így is, úgy is be fog következni, csak a saját helyzetemen rontok. Ezt sok ember nem képes felfogni. Nem tud szemet hunyni afelett, hogy ő került ki vesztesen a játékból. Én beletörődtem a kudarcba. A plafonra szegezett, üres tekintettel vártam, hogy tegye a dolgát. A fülemhez hajolt, valamit közölni akart, de elakadt a szava, ahogy a tarkójára mért ütéstől a nyelvére harapott. A szívem ismét hevesen kezdett verni, émelygés kerített hatalmába. Szánalmas látványt nyújthattam, legalábbis az ágy lábánál vállszéles terpeszben, megfeszített testtartásban álló férfi az arckifejezésével ezt adta tudtomra. A tekintetében egyszerre láttam az aggodalom és a harag szikráját, szinte hallottam dorgáló szavait.
  - Maradj veszteg! – súgta karcos hangján, én pedig mozdulatlanná merevedtem a hörgő orosz mellett.
  Túl gyorsan történt minden. Egyik pillanatban Melikov még eszméletlenül agonizált a pezsgőfoltos ágytakarón elterülve, a következőben pedig már felugrott és a megmentőm torkára vetette magát, mint egy családját védelmező vadállat. Mindkét férfi szívósan küzdött, a végletekig elmentek annak érdekében, hogy a földbe tiporják a másikat. Ez már nem rólam szólt, jól tudtam: ez a csata nem a kegyeimért dúl. Ez egy párbaj, ahol a tét a büszkeség, s mint tudjuk, mikor ezt osztották, a férfiak duplán álltak sorba érte. Egyikük sem adta fel, a szemükben ott lobogott a tűz. A tesztoszteron vette át az uralmat az elméjük felett, az adrenalin hajtotta őket. Végül az orosz került szorult helyzetbe. Közelebb másztam az ágy széléhez és rémülten, tágra nyílt szemekkel meredtem a zöld szempárba. Szétnyitottam kicserepesedett ajkaim, szólni próbáltam, de az orosz megelőzött. A szavai lassabb vizekre terelték a cselekményeket.
  A játék, amiben az életed teszed fel tétnek, már nem is annyira a saját magad szórakoztatásáról szól. Sokkal inkább arról, hogy mennyire szegeződött melléd a szerencse. A „kihívott” hezitálni látszott. Hosszú percekig abban a hitben ringatott, hogy kisétál azon az ajtón, amely küszöbén oly nesztelenül lépett át.
  Fogalmam sem volt mi hajtja, de tudtam, hogy akar tőlem valamit. Más nem vezérelhette. Ha nem élve kellenék neki, akkor már rég megölt volna. Vagy csak hagyott volna meghalni azon a szörnyű éjjelen a Bond lövésektől omladozó falai között.
  Hezitálását az ajtóban megjelenő férfiak szakították félbe. Az orosz emberi. A döntés megszületett. Nem sokkal később a játékosok is elfoglalták a helyüket. Még mindig nem tudtam felállni, az ágy matracán kuporogtam. Melikov mellém ereszkedett. Nyájas mosollyal hol az arcomat fürkészte, hol az életét kockáztató zsoldosát méregette szúrós szemekkel. Mikor a megmentőm a halántékához fogta a pisztolyt, az orosz a fülemhez hajolt, hátrasimította a hajam és negédes hangon így szólt:
  - A fiúd halott, kisanyám.
  Nyeltem egyet. Keserű szájízzel, a rettegéstől bénultan figyeltem a pisztolyt szorító erős kezet, a tiszta, ápolt körmökben végződő, a ravaszon pihenő ujjat. Az apró mozdulatot.
  Egy pillanatra mintha megállt volna az idő: mindenki meredten, feszült csendben figyelt. Halk kattanás hallatszott, amit megkönnyebbült sóhaj kísért. A férfi és az én részemről egyaránt. A pisztoly gazdát cserélt. Láttam, hogy a válláról leesett a teher. Bár még csak az első körön volt túl, mégis úgy dőlt hátra a széken, mintha tudná: a játékot ő nyerte.
  És talán valójában tudta. Az orosz lezseren, gyakorlott mozdulattal kapta fel a revolvert és illesztette a csövet a halántékához. Én fogok győzni – sugallta a tekintete.
  Aztán már csak a kimeneti nyíláson keresztül távozó golyó útját követhettük figyelemmel, ahogy átszeli az apró szobát és a szemközti falba fúródik.
  Elfordultam a hullától. Nem akartam látni fennakadt szemeit, a fejéből spriccelő vért.

West Coast
  Egyre közelebbről érkező léptek zaja ránt vissza a jelenbe. Felnyitom ólomsúlyúnak tetsző szemhéjaimat, dús szempilláim alól egy kósza könnycsepp buggyan a felszínre, de mielőtt végigszánkázna kiszáradt arcbőrömön, felitatom a kézfejemmel. A reggeli félhomályban egyre élesebben rajzolódik ki előttem a megfeszített, izmos hát, a lágy szellő által összezilált, ébenfekete haj, a korlátot szorító kezek. Az ingen terebélyesedő vérfoltok újabb emlékképeket vetítenek elém a tegnap éjszakáról. Ellököm magam a hűvös oszloptól és a férfi mellé lépek. Hosszúra nyúlt percekig csend ölel körül bennünket, mintha egy fátyol borult volna a városra, ami nem engedi átszűrődni az idilli nyugalmat megtörő nyüzsgés moraját.
  A gyomrom összeszorul, a torkomban egyre nagyobb gombóc növekszik, ahogy a szánalmas könnyeimet nyeldesem.
  - Nem kellett volna utánam jönnöd – magam is meglepem, milyen gördülékenyen hagyják el a szavak a számat. Nem szakítom el a tekintetem a város cikázó fényeiről, a napkelte tündökléséről.
  - Nem kellett volna megint bajba keveredned - hangja vádló. Nem szenteli nekem a figyelmét, a város egy távoli pontjára mered. Újabb kínkeservesen vánszorgó percek telnek így el, aztán az ajkát mosolyra húzza. Keserű nevetés tör fel a torkából. Összerezzenek. - Nem, bármennyire is áltatom magam. Nem hagyhatom, hogy bajod essen – fordul felém. Pillantása szinte perzseli felhevült testem.
  Szempilláim alól nézek fel rá. Egy csillapíthatatlan, belső kényszer által vezérelve megérintem a borostától szúrós arcát és vaskos ajkaihoz hajolok.
  - Nem tudsz megvédeni a végzetemtől. Nem tudsz megvédeni saját magadtól – ajkaim súrolják az övét.
  Elhúzódik és néhány tétova lépést hátrál.
  - Talán nem is akarlak magamtól megvédeni.
  Egy ideig figyelemmel kísérem távolodó alakját, majd a korlátra dőlök és feladom az érzéseimmel folytatott szánalmas, egyoldalú küzdelmet. Némán sírni kezdek.
   Összekuszált beszédfoszlányokat sodor magával a feltámadó szél, egyre felerősödő kiáltásoktól zeng a környék. Felegyenesedem, mielőtt a lépcső végében szédelgő vandálok túl könnyű célpontot látnának személyemben. Eddig még nem vettek észre, hiszen ellökött társuk felett görnyedeznek és a torkuk mélyéről feltörő bugyborékoló kacajokat hallatnak. Mivel a fiú ezek után sem hajlandó talpra kecmeregni, a legmagasabb belerúg vonagló testébe. Idegtépő vonyításuk nem halkul, sőt ahogy kihuny a városból az élet és minden lecsendesül, csak egyre erősebbnek és erősebbnek hat.
  Dögzabáló hiénákra emlékeztet a hat huligán viselkedése, de nem szívesen vetném közéjük magam. Ezzel a gondolattal vezérelve sarkon fordulok és lesietek az ellenkező oldalon lévő lépcsősoron.
  Ennél meredekebb hullámvasútra még soha nem fizettek be akaratomon kívül. Innen csak úgy menekülhetsz meg, ha kikapcsolod a biztonsági övet. De mi van akkor, ha nincs merszed hozzá? Ha többre tartod magad, mint hogy az emberek másnap azon filozofáljanak a légyszaros tetemed felett, hogy vajon ki ejtette pofára az extra nagy gyrosát?
  Ha ezt túlélem. Ha mindezen sikerül felülkerekednem, akkor már csak szép dolgok történhetnek.
  Most, ha jobban belegondolok, némely esetben a halál is épp oly szép tud lenni.
  Ezzel a gondolatmenettel kísérve szállok ki a taxiból és kérek bebocsátást a kaputelefonon keresztül barátom házába, ahol ezek az utolsó itt töltött óráim, hiszen a mai nap folyamán átvehetem a felújított lakásom. Valahol megkönnyebbüléssel tölt el, hogy nem kell mások elvárásai szerint élnem, más oldalról azonban mégis szorongás kerít hatalmába a gondolattól, hogy vissza kell térnem arra a helyre, ahol ez a szörnyűség a kezdetét vette.
  A lakásba lépve földbe gyökerezik a lábam, kicsúszik a kezemből az eleddig lóbált cipőim egyike, ami tompa puffanással fog padlót mellettem. A nappaliban tartózkodó Jenna Morgenster és a barátom, Josh egy emberként kapják fel a fejüket érkezésemre. Mindketten bizalmatlan pillantásokkal méregetik nem túl szalonképes öltözékem; felhasított estélyimet vér és ragacsos pezsgőfoltok tarkítják, mezítelen talpam sártól mocskos, szétkenődött sminkem és összezilált hajam sem nyújthat bizalomgerjesztőbb látványt. Pontosan úgy festek, mintha most léptem volna ki egy elcsépelt zombis film díszletéből, vagy valamelyik Hitchcock műremek feldolgozásának szereplőválogatásáról.

"Nem bírtam harc nélkül feladni 
az eleve vesztes csatát."
  Jenna nem tolakodik, nem rohamoz el megannyi kérdéssel, csupán szánandó pillantásokat lövell felém minden egyes mozdulatomat követően, ami éppen elég ahhoz, hogy egyre kellemetlenebbül érezzem magam a kanapén kuporogva, kezemben a párás falú, vízzel teli pohárral és a tenyeremben árválkodó Aszpirinnel, amit Josh tukmált rám nővérkés aggódással a hangjában. Az egész helyzetet szórakoztatónak találnám, ha nem én lennék a főszereplő, a szenvedő alany, csupán egy kívülálló, aki mit sem ért az egészből. Az előttem magasodó nő makulátlan, frissen vasalt mohazöld, elegáns szabású blúzt és hófehér ceruzaszoknyát visel, hozzá fekete tűsarkú cipőt választott. Ajkain a védjegyévé vált sötétvörös rúzs virít. Tekintélyt parancsoló megjelenésével, elegáns öltözködésével képes elérni, hogy a legmagabiztosabb nőkön is kisebbségi komplexus uralkodjon el a társaságában. Én egyenesen rút kiskacsának érzem magam, ha egy helyiségben kell tartózkodnom vele.
  Igyekszem uralkodni a vonásaimon, miközben elhelyezkedem a sötét bőrkanapén, lenyelem a fájdalomcsillapítót és a poharat az üvegasztalra helyezem. Az ügyvédnő érdeklődő pillantásaitól feszélyezetten teszem keresztbe lábaim és megpróbálom ellazítani görcsös végtagjaimat.
  Halk sóhaj hagyja el a száját és a szoknyáját megigazítva helyet foglal a velem szemben lévő ülőalkalmatosságok egyikén. Felveszi az asztalra fektetett paksaméták közül a legfelsőt, az ölébe ejti az iratköteget és jeges kék szempárjával ismét az arcomat kezdi fürkészni, mintha a gondolataimat igyekezne megfejteni.  
  - Jó hírekkel szolgálhatok, kedves Evelyn – töri meg a feszült csendet, ami az érkezésem óta a szobára telepedett. Nem várja meg, hogy megrohamozzam a bennem kavargó kérdések áradatával, azonnal a tárgyra tér. – Másképp nem szoktam házhoz jönni ilyen információkkal, azonban a különleges fordulat, ami az ügyben történt, nem hagyott más lehetőséget és szerettem volna, ha minél előbb értesülnél a nyomozásban történő eseményekről, amik persze nagymértékben befolyásolják az életed, drágám. – előhúzza az egyik papírt, végigfuttatja szemeit a sorokon és közelebb hajol hozzám. – Eddig is a birtokunkban voltak különböző terhelő bizonyítékok, amiknek köszönhetően megnevezhettük Alana Shark, mexikói prostituált állítólagos gyilkosát. Bár eleddig ezekkel a nyomokkal a birtokunkban is csupán a sötétben tapogatózhattunk, egészen tegnap délutánig, mikor is a rendőrkapitányságunkra besétált egy hajléktalan férfi, aki azt állította, hogy a gyilkosság időpontjában éppen a szórakozóhely mellett elterülő tábor környékén guberált. Először nem tulajdonított különösebb jelentőséget a parkolóba beguruló járgánynak, de a belőle kiszálló harmincas férfit azért megnézte magának. Szinte mérnöki precizitással írta le az elkövetőnk kinézetét: haja színét, mozgását, ruházatát, sőt a tulajdonában lévő autó típusát, egyéb jellegzetességeit. Hallotta a lány segélykérő kiáltásait, esdeklő nyöszörgéseit és egy keresztnév is elhangzott. Ám a szemtanúnk féltve saját testi épségét jobbnak látta, ha nem várja meg a végkifejletet, ezért távozott a helyszínről. Elmondása szerint azért nem jelentkezett előbb, mert nem tudta milyen brutális kimenetele lett az esetnek. A vallomás csak megerősítette a gyanúnkat az elkövető kilétével kapcsolatban. És bár az ügyed még nincs teljesen lezártnak tekintve, megnyugodhatsz afelől, hogy legalább a gyilkosságot nem varrhatják a nyakadba, elég, ha bűnrészességgel vádolnak a liftben talált  állítólagos holttest miatt.
  Megköszörülöm a torkom.
  - Ki tette? – kérdezem csendesen, fátyolos hangon.
  Bár ne sejteném.
 Mintha csak erre a kérdésre várt volna, előhúz egy sárga borítékot az asztalra helyezett iratok alól és átnyújtja. Remegő kezekkel, eszelősen tépem fel a papírt és húzom ki belőle a sötétszürke, rendőrségi fotót.
  A képről rám meredő dacos tekintet, a vaskos száj, az összezilált haj, az erősen borostás áll. Az igéző zöld szempár.   
  Kedvem volna toporzékolva millió apró darabra szaggatni a fotót, a hajamat tépve könyörögni a földnek, hogy nyíljon szét alattam. Ehelyett rezzenéstelen arccal, összeszorított szájjal pillantok fel az ügyvédnőre.
  - Ki ez a férfi? – szinte esdeklő hangon teszem fel a kérdést. Most már tudnom kell ki ő.
  Jenna egy röpke másodpercig hezitálni látszik, a szememből próbálja kiolvasni az amatőr módjára bár, de gondosan elfojtott érzelmeimet. Aztán beszélni kezd:
  - Az illető neve Harley Jonathan Dawson. 1979 telén született Massachusetts államának fővárosában, Bostonban, ahonnan nem sokkal később a családja Las Vegasba költözött. Édesanyját korán elveszítette, a nő rejtélyes körülmények között halt meg. Édesapja kerületi ügyészként tevékenykedett, munkája kiemelkedő volt a városra nézvést, a bűnözés az ő korszaka alatt visszaesett, szinte felüdülés volt a törvény emberének lenni. Ez persze a maffiának nem tetszett és mindent elkövettek annak érdekében, hogy megkeserítsék a Dawson család életét. Harleyról hosszú évekre visszamenőleg semmit nem találni a rendőrségi adatbázisban, állítólag a hadseregben szolgált valahol a tengeren túl, szörnyű körülmények között. Egészen egy bizonyos péntek 13-ai napig, valamikor a kilencvenes évek végén, mikor a férfit rajtakapták, amint egy szórakozóhely alagsorában félholtra vert egy üzletembert. Két évet kapott, de jó magaviselet miatt már másfél év után szabadlábra helyezték. Azóta senki sem hallott róla. Egészen mostanáig. Sok történet kapcsolódik a megboldogult ügyész fiához a rendőrségen, de mindegyik csak üres fecsegés, fantazmagória. Ez a kép a börtönbe szállítása előtt készült. Azóta bármilyen álcát felvehetett. Senki nem élhet úgy, hogy a város összes törvényes emberét elkerülje. Ha mégis, akkor veszélyesebb és agyafúrtabb bűnözővel állunk szemben, mint hittük. Mindenesetre körözést indítottunk a férfi ellen és hamarosan tele lesz plakátozva az arcával a város. Nem lesz olyan utcasarok, ahol fel tudna szedni egy kurvát, vagy olyan klub, ahol ne ismernék fel. Ezzel a brutálisan elkövetett gyilkossággal pedig ő áll a listánk élén.
  Mondandója végén hátradől a széken.
  - Szóval bárki, aki a környezetében tartózkodik, és nem szól a zsaruknak, bűnrészességgel vádolható. Szóval, Evelyn… - közelebb hajol hozzám, mialatt szoknyája feljebb csúszik és sejtetni engedi izmos combját. – Ha ismered a férfit, akkor jobban teszed, ha nem sunnyogsz, mert a bírót nem fogja érdekelni az üres fecsegésed, a liftben talált hullát hozzád fogják kötni, téged pedig Dawsonhoz. Ha azonban segíted az ügyet az információiddal, akkor mindenki boldog lesz, de főként a saját életed könnyíted meg vele.
  Összevonom a szemöldököm.
  - Nem ismerem! – szűröm a fogaim közül és az asztalra dobom a borítékot. Kisimult vonásokkal dőlök hátra és fonom karba a kezeim a mellkasom előtt – Fogalmam sincs ki ez a férfi. Semmi közöm hozzá – szavaim kimértek, akárcsak a velem szemben ülő nőé. – A hullaház felvételei mit mutatnak?
  Ekkor újabb nehézkes sóhajt hallat.
  - Ez itt a bökkenő. A hullaház kameráinak felvételei használhatatlanok, de a portás azt állítja, hogy egy nővérkén és a lent dolgozó férfiakon kívül senkit nem látott aznap lemenni a boncterembe.
  - Nővérke? Mióta dolgoznak ott nők?
  - Egy boncmesternek is lehetnek szükségletei – vélekedik egy vállrándítással félresöpörve az ügyet.
  - Lehetséges, hogy ezt is Harley tette?
  Jenna szemlátomást hezitál, majd tétován megrázza a fejét, a mozdulattól mesterségesen göndör fürtjei az arcába hullnak.
  - Nincs rá bizonyítékunk. Bárki tehette.
  Ekkor megcsörren a telefonja. Felveszi, közben összerendezi az iratokat és meg sem várja, hogy újabb kérdéseket tegyek fel az üggyel kapcsolatban, elköszön tőlem és a konyhában sertepertélő Joshtól, majd távozik a hajlékból.
  - Már megmondtam, hogy ne zavarj, mikor dolgozom. Nem, még nem néztem át az aktákat, de miért olyan sürgős? – szavai visszhangoznak a fejemben, miután behúzza maga mögött a teraszra vezető ajtót és beül a fűre leparkolt vörös Audijába. 

10 megjegyzés:

  1. Jaj, nee :( Szegény Harley, nagy szarban van :/ Miért csinálják ezt vele? De Evelyn egyre szimpatikusabb :) Én nem tudom, mit csináltam volna egy ilyen helyzetben... Védi az ismeretlen férfit... Gondolom Harley azzal lopta be magát a szívébe, hogy annyiszor megmentette :)
    Ez a fejezet is csodálatos lett! Így tökéletes, ahogy van :)
    Puszi: Anett

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A rendőrség csak a dolgát teszi, az más kérdés, hogy milyen fegyverekkel :D örülök, hogy Evelyn egyre szimpatikusabb a számodra. Hát, igen, ha ennyiszer megmentene egy ismeretlen férfi, még ha nem is tudom ki valójában valamilyen szinten az adósának érezném magam :)
      Köszönöm, nagyon boldog vagyok, hogy így gondolod! :)

      Ölel,
      Skyler

      Törlés
  2. Válaszok
    1. Nagyon szépen köszönöm! :) Örülök, hogy tetszik :D

      Törlés
  3. Drága Egyetlen Skylerem!

    Először is, szeretném elnézésedet kérni, hogy csak ilyen későn tudtam Neked írni. Kezd nagyon elegem lenni az iskolából, főleg így év vége felé. :D

    Újabb fantasztikusnál is jobb fejezetet olvashattam, ami annyira magával ragadott, hogy addig nem nyugodok, míg meg nem írtam a kommentet. Beleszerettem abba helybe, abba a Las Vegasra néző kilátóba, ahol Evelyn kicsit elmenekült, kisszellőztetni a fejét. Megnyugodtam, hogy Harleynak nem lett nagy baja, és Evelynnel továbbra is kapcsolatban áll.
    Bár azt már sejtheted, hogy Eve és Harley mellett Jenna az egyik kedvenc karakterem, most még jobban megkedveltem. Tetszik ez a hűvös, gyakorlatias, de mégis valahol kedveskedő hangnem. Jenna tipikus sötét szereplő, aki rájátszik arra a munkájával, hogy lefesse az olvasó előtt Vegas korrupt, mocskos oldalát is.

    Már el sem tudom mondani, mennyire várom a soron kővetkező fejezetet, amiben talán még közelebb kerülhetünk a két főszereplő valódi énjéhez.

    Legyen csodás, napfényes heted!
    Csókollak, szeretlek ❤
    Adriana

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Édes Adrianám! ♥

      Jaj, ne kérj elnézést, amiért néhány nappal később írtál nekem, hiszen éppen elég, hogy szánsz időt arra, hogy elolvasd, amit írok, nekem már ez rengeteget jelent! És igen, így szóbelik előtt sem kellemesebb az élet! :)

      Nagyon boldog vagyok, hogy ennyire magával ragadott a fejezet, minden résznél az a célom, hogy az olvasó egy kicsit elmenekülhessen a világ bajai elől és kicsit belecsöppenjen a vegasi élet árnyoldalába. A kilátó bár csak a fantáziámban létezik, mégis szívesen könyökölnék a korlátjára és figyelném, ahogy kel fel a Nap és alattam Vegas terül el, mellettem pedig Somerhalder áll. És jó hírem van számodra, Jenna ezentúl elég sokszor felbukkan majd a részekben, ahogy a többi mellékszereplő is egyre fontosabb szerepeket töltenek majd be! :)

      Én is alig várom, hogy publikálhassam a fejezetet! ♥

      Imádlak, szeretlek: ♥♥
      Skyler

      Törlés
  4. Kedves...!

    Nagyon sokat gondolkodtam egy szalonképes becézésen, de semmi sem jutott az eszembe. A sok sírás meg hiszti ellenére egyáltalán nem lett rossz a fejezet, amilyennek beállítottad! Sőt ellenkezőleg, ez az epizód is azoknak a távolba nyúló írásaidnak a sorát gyarapítja, amiket nem elég egyszer elolvasni:)

    Az orosz rulettes részt tömören, de mégis nagyon lényegre törően írtad le. Szinte én is ott éreztem magam, egy pisztoly csövével a fejemnél. Csak én Harleyval ellentétben biztos lettem volna akkora szerencsétlen, hogy kilyuggatom a fejem:D A kedvenc részem természetesen a Jennás volt. Te is tudod milyen régóta imádom azt a nőt és sír a szívem, hogy ilyen kevés szerepet adsz neki:( Szívesen olvasnék egy olyan történetet is, aminek ő a főszereplője.. Erről jut eszembe. Remélem már lázasan írod a Hideg Ölelés című novellát!

    Már alig várom a következő Harley szemszögű részt!

    Életem vagy, bébi ❤❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drágám!

      Tudom, hogy valójában rengeteg nem túl szalonképes becenevet találtál ki nekem, csak nem szeretted volna ország-világgal megosztani! :D Örülök, hogy elnyerte a tetszésed a rész, nagyon jól esik, hogy ilyen szavakkal illetted! ♥

      Ugyan, Drágám, szinte biztos vagyok benne, hogy mielőtt a fejedhez fogtad volna a pisztolyt elsült volna a kezedben és végül mégis a másik fél hal meg, hiszen a kirepülő golyó átlyukasztja a koponyáját! :D Jenna nekem is egyre közelebb kerül a szívemhez, és ne aggódj, egyre több szerepet kap a részek folyamán, ahogy Hardy szerelmünk is! :) A Hideg Ölelés pedig minden bizonnyal nyáron érkezik! :D

      Én is alig várom, hogy legyen időm arra, hogy írjam! :)

      Életem, imádlak ♥ Köszönöm, hogy itt vagy nekem! :)

      Törlés
  5. Drága Skyler!

    Erre a fejezetre megérte várni, és úgy érzem, hogy minden alkalommal elmondom, de lenyűgözően bánsz a szavakkal. Tökéletes kép alakult ki a fejemben a történeted minden egyes apró mozzanatáról, együtt érzem Evelynnel a fájdalmát. Nagyon-nagyon izgatott vagyok a következő rész miatt, nem tudok betelni a világoddal!

    Ölel,
    Lilia

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drágám!

      Nagyon szépen köszönöm, hihetetlenül jól estek a kedves szavaid! El sem hiszed mekkora löketet ad ez nekem, hogy ilyen hatást tudok gyakorolni az írásaimmal másokra! Még egyszer köszönöm! Hálás vagyok és igyekszem a későbbiekben sem csalódást okozni! :)

      Ölel,
      Skyler

      Törlés