7. fejezet

Sziasztok Édeseim!

Nagyon sajnálom, hogy nem sikerült a tervezett időpontra hoznom a soron következő fejezetet, de elég nehéz időszakon megyek most keresztül és nem könnyű csupán a szenvedélyemnek hódolnom, szóval remélem nem nehezteltek rám, hogy a szombat délután helyett csak ma publikálom a részt! Amiben egyébként több fordulat is olvasható és remélem ti is olyan élvezettel olvassátok majd, mint amilyennel én írtam!

7. fejezet – Orosz rulett

Evelyn Carter

Ride

  Csend és nyugalom telepszik a korai órákban még csupán ébredező városra, magnólia – és frissen vágott fű illata járja át az utasteret, énekesmadarak hirdetik igéjüket. Keleten a felkelő Nap narancsos fénye füröszti arany ködben a cseréptetős, egymás takarásában húzódó lakóházakat, domboldalba épített nyaralókat. Az ülésnek döntöm ólomsúlyúnak tetsző fejem, lehunyt szemekkel süppedek a kényelmes bőrülésbe és megpróbálom ellazítani görcsös végtagjaim. A rádióban Kurt Cobain „a tökéletesen nyugodt állapot” megtestesítője karcos hangján a libidójáról duruzsol, én pedig egyre türelmetlenebbül dobolok a műszerfalon, miközben olykor a kijelzőre pillantok, ami mintha órák leforgása után is pontosan hét óra negyvenkét percet mutatna. Mintha megállt volna az idő, csupáncsak azért, hogy engem bosszantson. Vagy az elmúlt hetek megrázkódtatásai olyan szinten uralják az elmém, hogy lassan úgy érzem: körülöttem minden és mindenki veszéllyel fenyeget, az egész univerzum egy hatalmas összeesküvés elméletet szőtt ellenem, és nincs akkora pajzs a világon, ami megvédhet a gonosz szándékú kezektől. Ahogy az ujjaim között agonizáló Pierre Cardin sötétszürkén burjánzó füstje lebben el a leengedett ablakon keresztül beáramló korai szellővel, úgy tisztul ki az elmémet beborító ködfátyol. Az orromon keresztül engedem szabadjára a füstöt, miközben az ablakon kikönyökölve élvezem, ahogy a friss levegő a hajamba kap, és megannyi fürge ujjával játszik szétzilált, vörös tincseimmel.

   Egyre hangosabban visszaverődő patadobogások, lónyerítések és emberi beszédfoszlányok rántanak vissza a valóságba. A Mustang ajtaján töröm ketté az elégett csikket és ejtem a földre. A pilótaszemüvegem a fejem tetejére tolom. Az anyósülésre ejtett távcsövön keresztül a lovas tanya főépületének teraszán komótos léptekkel sétáló, látszólag fontos témát fejtegető férfiakat szemlélem. A jobb oldali szürke, felhajtott ujjú inget viselő, markáns vonású, rövidre nyírt, feltehetőleg szalmaszőke hajú alanyon nem sokáig időzik a tekintetem, sokkal inkább érdekel a „másik” egyén kiléte. Vörös, V nyakú pólóját félig sötét farmerja derekába tűrve hordja, szexisen összezilált hajába bele-belekap a szél, járomcsontján körömnyi sebhely rajzolódik ki a reggeli félhomályban. Ő némán lépked, figyelmét teljességgel a gesztikulálva magyarázó társának szenteli, mintha fejben jegyzetelne. A kapuhoz vezető járdára kanyarodnak, egyre kisebbre kell állítanom a lencsét, hogy minden mozdulatukat figyelemmel tudjam kísérni. Feszülten koncentrálok a szájuk mozgására, hátha le tudok olvasni róla pár – számomra mindenképp fontos – szót, amikből esetleg összeilleszthetném a kirakós szétszórt darabjait.

  A férfi, akinek köszönhetem, hogy még mindig az élők táborát gyarapítom, néhány kétértelmű mondattal utamra bocsájtott és a küszöbön állva tudomásomra hozta, hogy a saját érdekemben ne akarjak többet tudni annál, mint amennyi tudás most a birtokomban van, mert a tudatlanság olykor áldás. Én azonban nem hunyhatok szemet afelett, hogy valaki az életemmel játszik, mintha csupán egy zseton lennék, amit bedob, ha jó lapjai vannak: amit bármikor elveszíthet, és utána könnyedén pótolhatja egy újabbal. Meg kell tudnom, hogy ki az az ember, aki az életemet tartja a kezében. Fogalmam sincs, mi folyik körülöttem, úgy sodródom az árral, mint egy, a víz által a felszínre dobott, döglött hal.

  A két alany pár méteres közelségbe kerülnek a bozótban lapuló klasszikus autómhoz, amit még az édesapám hagyott rám, mielőtt bevonult volna a hadseregbe. Már távcső sem kell ahhoz, hogy tisztán lássam a pénzköteget, amit a lovas tanya tulajdonosa előhúz a farzsebéből.

  - Nem szeretnék csalódni benned. Irina elvakult, a fiú teljesen magába bolondította. Meg kell akadályoznod, hogy még jobban megmérgezze a kislányomat. Csak a te módszered segíthet, én pedig innentől kezdve mosom kezeimet. Ez a teher mostantól a te válladat nyomja majd, és remélem megérted, ha többé nem szeretném, hogy a lovarda közelébe gyere.

  A másik férfi elveszi a pénzt, átszámlálja és elégedetten a zsebébe süllyeszti. Ezer karátos mosolya szinte elvakít.

  - Nem lesz probléma, Thomas, ne aggódj – ezzel vállon veregeti a komor ábrázatú tulajdonost és könnyed léptekkel a kerítés mellé leparkolt Mazdához sétál. Ez idő alatt én elfordítom az indítókulcsot és óvatosan kitolatok a hatalmas bukszus által eltakart bekötőútra, amin keresztül a régi temető és néhány rossz hírű negyeden áthaladva máris a városban leszek, legalábbis a GPS ezt az útvonalat mutatja az apró kijelzőn.

  Kényelmes tempóban hajtok a kihalt környéken az imént elhangzott információk birtokában, amik bár csak még inkább összezavartak, mégis úgy érzem, máris többet tudok, mint tegnap, és ez valamelyest megkönnyebbüléssel tölt el. Csatornát váltok a rádión, s mikor újra a visszapillantóra emelem a tekintetem, az eleddig kihalt úton feltűnik a Mazda. Sötétkék karosszériáját a napsugarak nyaldossák, kerekei vadul forognak a göröngyös aszfalton.

  - Kurva életbe… - dünnyögöm és tövig nyomom a gázpedált, miközben ötösbe teszem a váltót. A motor búgása zene füleimnek. A táj összemosódik körülöttem, minden egy folt csupán, mintha futószalagon hajtanék, és nem én uralnám a járműt. Az adrenalin átjárja a testem, elönti az agyam és nem hagy ép ésszel gondolkodni. Az elszántan száguldó Mazda minden kanyarnál egyre közelebb és közelebb kerül a lökhárítómhoz, miközben én igyekszem nem elveszíteni az uralmam az autó felett. Olyan erősen szorítom a kormányt, hogy az ujjaim szinte elfehérednek, bár tenyereim sikamlósak a verejtéktől, mégis biztosan forgatom a kormánykereket. Elhajtok a temető előtt, rádudálok az úton áthaladni készülő idős házaspárra, akik rémülten hőkölnek vissza, én pedig felbőszült torreádorbikaként török előre az egyre keskenyedő úton. Üldözőm gyakorlottabb mozdulatokkal veszi az elé kerülő akadályokat, amik járókelők és lassan vánszorgó autósok személyében jelennek meg. Mivel ismeretlen számomra a környék, ezért jószerivel fogalmam sincs, merre vezet az a meredek jobb kanyar, amire éppen rákanyarodom. A szűkös utca lelassít, de a Mazda gyanútlanul hajt egyenesen. Előttem azonban egy hatalmas kőfal zárja el az utat, mintha azért emelkedett volna ki a földből, hogy megállítson az ámokfutásban.

  Zsákutca.

"Nem úgy, ahogy te,

én egészen másképpen

nem értek semmit!"

  Kénytelen vagyok lefékezni, mialatt azonban elhelyezkedem a tolatáshoz, a Mazda ismét feltűnik mögöttem. A kormányra csapok, majd hátravágom magam az ülésen. Beletelik néhány percbe, mire kirúgom az ajtót és a betonra lépek. A mellkasomra szegezett fegyver csövébe nézek, aztán a megkeményedett vonású arcra emelem a tekintetem.

  - A rohadt életbe, Evelyn! Meg is ölhettelek volna! – leereszti maga mellé a fegyvert szorongató kezét. Az orrán keresztül mélyen szívja be a levegőt, hogy aztán a száján engedje szabadjára, akárha valami jógagyakorlatot végezne. – Világosan a tudomásodra hoztam, hogy ne keress! Nem azért mentettem meg a szaros életed, hogy aztán örökké a szárnyaim alatt hordozzalak! - miközben ő felém közeledik, én egyre inkább hátrálok előle. A hűvös fal állít meg a haladásban, amikor a hátam nekicsapódik, és a tüdőmből kifut az összes levegő.

  - Addig úgysem adom fel, amíg nem tudom meg, hogy ki vagy te és miért segítettél nekem! – hangom toporzékoló kislányéra emlékeztet: egyszerre érződik benne a makacsság és a harag. Konokul állom a méregető pillantásokat.

  Pár percnyi néma csend telepszik ránk, amit végül ő tör meg vörösborkarcos hangján.

  - Ha nem adod fel, akkor nem úszod meg holmi kergetőzéssel. Mindent megtudsz, ha eljött az ideje, csak maradj a formás kis seggeden, és ne csinálj semmi hülyeséget – ezzel magamra hagy a kietlen környéken.

    A sűrű jármű forgatagban akadozva halad a Mercedes, ha nem forgalmi dugó, akkor piros lámpa akadályozza a száguldást. Közel fél óra elteltével a kivilágított, ókori görög építészeti elemekkel tarkított, modern múzeum előtti parkhoz érünk. Különböző formára vágott bukszusok, élethű kőszobrok és strázsák között haladunk el. Charles megkerüli a tér közepén csordogáló sellős szökőkutat, így pontosan a hosszú lépcsősor előtt állítja le a motort. Egy buzgó patkolóőr szélesre tárja a felém eső ajtót és kisegít a járműből, én pedig egy kurta fejbiccentéssel köszönöm meg udvariasságát. A Dolce & Gabbana által tervezett aranyszínű estélyim hosszú uszálya minden lépésemnél a földet söpörve követ, merészen felhasított szoknyám alól a legapróbb mozdulatoknál is elővillan jobb lábam. A járdaszegélynél sorakozó lámpák a lépcső tetején italozó vendégek számára is jól kirajzolja közeledő alakomat, így többen félbeszakítják az üres fecsegést, hogy egy pillanatra megcsodálhassák az újabb érkezőt.

    Mikor belépek az üvegajtón, a legtöbb vendég már izgatottan készül az árverésre, összefolyó mormolások töltik be a különféle negédes parfümöktől nehéz levegőt. A fal mellett hosszú asztalokon tradicionális ételkülönlegességek mellett olyan ízlésesen tálalt étkek sorakoznak, mint répakrémes sütemények, puncstál, saláták bőséges választéka. Az asztalon fellelhetőek változatos sajtokkal megrakott tányérok, csokoládés édességek, egy öblös tál szélén aprócska languszták hasalnak, hátukat salátaleveleken pihentetik. Vörösre rúzsozott ajkam kedves mosolyra húzom, mikor a túlbuzgó, frakkos pincér elém vág a pezsgőkkel telezsúfolt tálcájával és leemelek róla egyet az aranylón gyöngyöző italból. A terem túlsó sarkában helyet foglaló színpadhoz sétálok, sarkaim kopogását elnyomja a halk zongorakíséret és az emberek duruzsolása. Felsétálok az apró lépcsőfokokon, a zongorista fülébe súgom a kotta számát, majd a poharat a hangszer tetejére teszem és az állványos mikrofonhoz lépek. Megkocogtatom, így felhívom magamra jómódú közönségem figyelmét. Bemutatkozom, megteszem a szokásos tiszteletköröket, leakasztom az állványról a mikrofont és vigyázva, nehogy beletekeredjek a zsinórba, a zongorához sétálok. Felülök a tetejére, intek a mögötte ülő férfinek, mire felcsendül a dal. A hangom betölti a zsúfolt teret, lecsillapítja a kedélyeket, ellazítja a görcsösen megfelelni vágyó vendégeket. A pénzről éneklek, idegen mámorról, égető szenvedélyről, hamis szavakról…

„Éneklem a Nemzeti Himnuszt

Amíg a tested felett állok

Őrizlek, mint egy piton

És nem tudod a kezeidet levenni rólam

Vagy a nadrágodat fent tartani

Nézd meg mit csináltál velem

A katonaság királya.”

  Róla. Arról a férfiról, aki miatt még most is rettegek. Még most is rettegek, pedig több száz ember vesz körül. Még most is libabőrös leszek, hacsak rá gondolok. Ha csak arra gondolok, hogy mit tenne velem, ha még egyszer rosszat csinálnék.

  Az utolsó szónál elcsuklik a hangom, elhal a zene, a milliárdokat érő kristálylámpákban felgyúlnak az égők. Rekedt hangon konferálom fel a köreinkbe érkezett rendőrkapitányt, hogy felolvassa a kizárólag a mai estére gondosan megírt beszédét, én pedig pezsgőmet hátrahagyva lesétálok a színpadról.

  

What Goes Around... Comes Around

  Talán túl sokat ittam. Igen, ez lehet az oka annak, hogy mikor éjfélt üt az óra és a vendégek hazafelé szállingóznak, én egy jól szituált férfivel italozom az egyik félreeső folyosóról nyíló aprócska hotelszobában. A szőnyeg közepén lévő asztalon, két széken, egy franciaágyon és tükrökön kívül több berendezési tárgy nem ékesíti a néhány négyzetméteres helyiséget. A hatalmas ablak előtt álló, eleddig a lezárt utcát szemlélő öltönyös alak most ismét felém fordul. Istenem, még csak a nevét sem tudom. A felismerés csilingelő nevetésre késztet. A görög isten felvonja ívelt, barna szemöldökét, őszülő hajába túr. Alsó ajkába harap, mikor lepillant rám, ahogy az ágyon elterülve fekszem: aranyló ruhám hasítékából elővillan mézarany, vörös tűsarkúban végződő lábam, fekete tangám, a mély dekoltázs alól kibuggyan fedetlen keblem, szétzilált göndör fürtjeim a vállamra hullanak. Már nem nevetek. Érdeklődő arccal, felkönyökölve szemlélem az egyre közeledő férfi alakját.

  - Meg ne moccanj, bébi. Annyira… Kívánatos vagy. Ó, baszd meg, pedig én tényleg nem akartam rámenős lenni. De nem hagysz fairplayel játszani – az ajtóhoz sétál. Hallom, amint a kulcs kattan a zárban.

  Az orosz akcentustól fenyegetésnek tűnnek a kéjtől nyájas szavai. Elszorul a torkom, a gyomrom görcsbe rándul és a halvány rózsaszín ágytakaróra ejtem a kezemben lévő pezsgőspoharat, ami a földre gurul.

  - Ezt nem… Nem lehet – dünnyögöm összeakadó nyelvvel.

  Megpróbálok felemelkedni az ágyról, de erős kezek taszítanak vissza. Kissé felpattanok a rugalmas matracról. Sikítani, vergődni próbálok. Hasztalan. Satuba kerül a testem, számra sós ízű kezek tapadnak. Beleharapok a húsába.

  - Segítség! – az utolsó szótagnál a verejtéktől ragacsos tenyér csattan kipirult arcomon.

  „Csak maradj a formás kis seggeden, és ne csinálj semmi hülyeséget.” Ha tudnád milyen nehéz nem bajba keverednem.

  Lehunyom a szemeim, virágos rétre gondolok, lágyan hullámzó tengerre, simogató homokra. Hátha úgy kevésbé fáj.

 

Harley Dawson

  Az éj leple alatt kanyarodom be a széttárt szárnyú kovácsoltvas kerítésen és lassú tempóban, ügyelve a környezetemre, araszolok végig a kivilágított, macskaköves ösvényen, miközben a szélvédőn keresztül a sötét égboltot figyelem, a középen teljességében pompázó Holdúrnőt és az őt körülzsongó, megannyi ragyogó alattvalót. A szökőkút előtt parkolom le a luxusautót. Kiszállok, a slusszkulcsot bizalmatlanul ejtem a parkolóőr tenyerébe, majd a zakómon igazítva felsétálok a márványlépcsősoron. Már az aulában kétkedő pillantások fogadnak, mintha néhány koponyában már most felvetődne a gyanú, hogy nem feltétlen az aukció miatt érkeztem köreikbe. Valóban cseppet sem hoznak lázba a laikusok számára értéktelen, mégis akár milliárdokat a konyhára hozó antik árverési tárgyak, ahogy az ingyen ínyencségek sem érdekelnek. Engem csupán egy dolog foglalkoztat: megtalálni, és likvidálni a rendőrkapitány nagyszájú fiát, mielőtt a megbízóm lánya kínos lépéseket tenne meg a családfő kárára. Az egész kamaszkori szerelem Rómeó és Júlia szála ott kezdődött, mikor a húszas éveiben járó Dereck Bishop ráeszmélt: történetesen az édesapja legnagyobb ellenségének lányába szeretett bele. A rendőrfőnök úr egy igazán tiszteletteljes állampolgára a nevadai bűnök városának, csak éppen a gyerekneveléshez nem konyít egy fikarcnyit sem, mikor pedig rájött, hogy a fia piti gengszterré vált, már rég késő volt a plátói beszéd és az atyai szigor. Az angyali gyermek egyre több kétes balhéba keveredik, de mivel apuci nem szeretné, ha a csorba esne a hírnevébe, szépen elsimítja a fia sikamlós ügyeit és az egészet gondosan a szőnyeg alá söpri. A lány, bár nem kötötte az édesapja orrára, mégis fontolgatja a szökést a városszéli lovas tanyáról, hogy együtt élje le az életét első nagy szerelmével. A párt ásó, kapa, nagyharang sem tudná szétválasztani. De mi történik akkor, ha a „Véletlen” pont kopogtat az ajtón, kezében egy hangtompítóval felszerelt Hecklerrel és mint egy bájital, álomba ringatja Rómeót?! Történetesen éppen jó ismeretséget ápolok a „Véletlennel”.

"Tanulok halni

- kínos, ha a zenész a

koncerten próbál."

  Leemelek egy pezsgőt az előttem elhaladó pincér ezüst tálcájáról. A hideg falnak döntöm a hátam, és bizalmatlan arckifejezéssel mustrálom a kedves egybegyűlteket. Giccses estélyi költemények, élére vasalt, makulátlan Armani öltönyök, csúcsos hajkoronák, tökéletes fogsorok. Elfintorodom az arcokra erőltetett tökéletességet sugárzó maszkoktól, amik mögött megtörtség és üresség lakozik.

  Úgy ismerem a bűnökről örökké hallgató Vegast, mint a tenyerem, így jól tudom: a pénzes emberek között is afféle hierarchia alakult ki az évszázadok során, ahol a legfelsőbb szinten a pofátlanul dúsgazdag vállalkozók és bankárok helyezkednek el, akik a befektetett dollárjaik és hitelkártyáik nélkül semmit nem tudnának kezdeni az életükkel. Milliárdokat érő luxusvilláik domboldalakat ékesítenek, golfozni járnak és kaviárt reggeliznek pezsgővel. A másik réteg is hasonlóképpen illegális utakon jut a megélhetését elősegítő vagyonához, de ha kell, a tulajdon kezüket mártják vérbe és csöpögtetik végig a perzsaszőnyegen. Mert ezeket az embereket nem érdekli a fényűzés, nem ütik el az idejüket sznob programokkal, a bulijaik orgiákba vagy verekedésekbe torkollanak, és ami a legfontosabb: soha, senki előtt nem hajtanak fejet.

  Az ajtóban megjelenő pár felé fordulok, és a számhoz emelem a pezsgőspoharat. A fiú kreolbőrét, hatalmas homlokát és tar koponyáját senkivel sem lehet összetéveszteni, így rögtön tudom, hogy megérkezett az este díszvendége. Az őt kísérő vékony lány olyannyira átlagos, hogy szinte elveszik a hatalmas ruhaköltemények forgatagában, de erős sminkjével, fennhordott orrával és ragyogó smaragdzöld, pávatollas estélyijével mégiscsak képes magára vonni a tehetős közönség figyelmét.

  - Ha a lányomnak valami bántódása esik, Harley, azt nem köszönöd meg, úgyhogy vigyázz rá. Ő az egyetlen ember, akit még nem veszítettem el – idézem fel a megbízóm szavait.   

  Ekkor a tömegben egy aranyló ruhakölteményben tündöklő, csilingelően nevető nőre téved a tekintetem és vörösre rúzsozott ajkai láttán azonnal belém hasít a felismerés. Igen, a „Véletlen” mindig is túl közeli barátom volt.

  Evelyn Carter teljes figyelmét egy nála fél fejjel magasabb, őszülő orosz vállalkozónak szenteli. Hogy honnan tudom? Rufus Melikov többszörösen körözött bűnöző, egy drogkartell oszlopos tagja, aki különböző cégek fejeként mossa tisztára mocskos pénzét. Még ha nem is valljuk be, mindenkinek megvan a maga szenvedélye, amitől úgy függ, mintha az élete múlna rajta. Rufus ilyen szenvedélye a nők.

  Mikor Evelyn belekarol a férfibe és a folyosó felé indulnak, választanom kell: vagy elszalasztom a megbízást, vagy hagyom, hogy a lány ismét a saját bőrén tapasztalja meg, mi történik akkor, ha túl felelőtlenül viselkedik a városban, ahol a bűnözők egymás kezébe adják a kilincset. Bármennyire is kecsegtető eme utóbbi ajánlat, mégsem hagyhatom, hogy pont most csússzon ki a kezeim közül, mikor már olyan erősen markolom a gyeplőt.

  Így hát tisztes távolságból követem az álompárt.

    Megdörzsölöm borostás állam. Félrehajolok a felém közelítő ököl hatósugarából, fellendítem jobb lábam és egyetlen rúgással a falnak repítem az izomkolosszust. Kibújok a zavaró öltönykabátból, udvariasan megvárom, míg ellenfelem a fal segítségével talpra kecmereg. Néhány lépést hátrálok, mikor pedig a férfi immár két lábon áll, nekirontok és teljes testsúlyommal az ételektől roskadozó asztalra öklelem, amin, a lendületnek hála, én is landolok.

  A bútor a súlyunk alatt kettétörik, az édességek a földre csúsznak, a habok sikamlóssá teszik alattunk a padlót. Melikov gerincébe pokoli fájdalom nyilall, erről árulkodik eltorzult arca, majd kihasználva pár másodpercnyi figyelmetlenségem, felkap egy törött tányérdarabot, aminek éles szélével a nyaki artériámat célozza, de időben kapcsolok, ezért a cseréppel való találkozást a kulcscsontom bánja. A hátamra hemperedek, ezzel teret engedek ellenfelemnek. Az, a folyton kicsúszó lábának köszönhetően hosszas jégtáncbemutatót tart mire négykézlábra tápászkodik. A fehér ingemen terebélyesedő sötét vérfoltot szemléli, arcán diadalittas vigyor terül szét.

  Nem várom meg, míg Rufus örömtáncot jár felettem, zsongó fejjel erőt veszek magamon, felállok és ököllel a fickó gyomrába sújtok. Újra a földre esünk, ahol egymásba gabalyodott szarvasbogarakként sorozzuk egymást.

Russian Roulette

  Kezdek fáradni, az orosz viszont úgy fest, mintha maga lenne a Terminátor valódi megtestesítője. Bosszúra éhes és fáradhatatlan. Ám nem túl okos, ez pedig az én oldalamra billenti a mérleg nyelvét. Meglazítom a nyakkendőmet, kibújok belőle, a következő pillanatban pedig a férfi nyaka köré tekerem és erősen meghúzom. Áldozatom kidülledt szemekkel, véres nyákot felköhögve levegő után kapkod. Kissé engedek a szorításon.

  - Meg fogsz dögleni. Az embereim már úton vannak. Játsszuk le ezt férfi módjára. Ha nyersz, viheted a ribancot. Ha vesztesz, soha többé nem látod őt.

  Összeszorított fogaim közt szívom be a levegőt, az ágyon összegömbölyödött, kisírt szemű lányra pillantok és elengedem a nyakkendőt. Az orosz tehetetlenül előre dől, és a torkát kezdi masszírozni. Ekkor az ajtóban néhány fekete ruhás, állig felfegyverzett alak jelenik meg.

  - Stop. P'yesy!* - inti le felbőszült embereit. Egyikük egy Revolvert húz elő zakója belső zsebeinek egyikéből és int, hogy foglaljak helyet az aprócska, négyszögletű asztalnál.

  A nyolctáras Revolvert az asztalra fekteti. Mellé állítja a töltényt. Felgyűröm az ingem ujját, közben az orosz egyik emberének víz-kék szemeibe meredek. Feszült figyelemmel kísérem, ahogy a golyót az egyik tárba helyezi. Aztán egy apró mozdulattal megforgatja, így a töltény bárhol elhelyezkedhet.

  A vértől és verejtéktől a felsőtestemhez tapad az ing. Igyekszem leküzdeni az egész testemet átjáró feszültséget, ami szinte szétfeszíti az ereimet. Megtehetném, hogy kisétálok, az orosz kezei közé lököm a meggondolatlan nőt, de valami belső kényszer, talán büszkeségnek nevezik, arra késztet, hogy a pokol küszöbén táncoljak.

  Feszült csend telepszik a szobára. Mindenki némán figyel.

  Felveszem a pisztolyt. Igyekszem uralkodni a testemen. Nem szabad, hogy megremegjen a kezem. Rezzenéstelen arccal meredek a másik játékos szemeibe. A hajtövemtől egy izzadságcsepp kúszik a halántékomon. Az útját elzárom a pisztoly hűvös csövével. A ravaszra illesztem a mutatóujjam, mint oly sokszor. És talán most utoljára.

  Reszelősen fújom ki a levegőt.

  Ökölbe szorítom az asztal lapján fektetett kezem.

  Lehunyom égő látószerveim.

  Majd újra felnyitom őket.

  És meghúzom a ravaszt. 

* orosz kifejezések, jelentésük: Állj! Lejátsszuk.