9. fejezet

Sziasztok Kincseim!

Végre elérkezett a várva-várt hétvége és a Don't Speak újabb fejezete! Mostantól igyekszem ismét szombatonként publikálni a részeket, de még fogalmam sincs mit hoz a jövő, ám annyi biztos, hogy nagyon kemény időszakon fogok keresztülmenni és ez valószínű a blogra is rányomja bélyegét, de én igyekszem a lehető legjobbat kihozni magamból hétről-hétre! 

Szóval jó olvasást és még egyszer köszönöm a sok kedves megjegyzést, Ti vagytok a legjobbak! ♥

Dedicated: Édes Drága Egyetlen Zoémnak, aki remélem, hogy tényleg nem haragszik rám! ♥♥

9. fejezet – Esélyek

Harley Dawson

"Ne apránként ölj: pusztíts, ha muszáj,

hatalmasan, irgalmasan.

Hadd legyen vége, mire elkezdődnék."

  Tűzforró nyárdélután, fülledt levegő, tomboló hormonok. A műszerfalra erősített hőmérő higanyszála minden magam mögött hagyott mérföldkőnél egyre magasabbra és magasabbra kúszik, a légkondicionáló hűvös levegője csupasz bőrömet nyaldossa, a visszapillantó tükrön megcsillan a tűző Nap fénye. A végeláthatatlan, sötétszürke útburkolat szinte olvadozik a Range Rover kerekei alatt, a vadregényes táj összemosódik körülöttem, ahogy padlóig nyomom a gázt és magasan túlszárnyalom a Nevada államban kiszabott sebességkorlátot. A sivatag vöröses homokja gyémántszőnyegként csillog a napfényben, miközben a terepjáró vastag gumiabroncsai átdöccennek néhány felforrósodott kavicson és tikkadt, sárgává fakult fűcsomón. A városhatárt jelző táblától néhány kilométerre állítom le a motort és veszem le fekete sportcipőbe bújtatott lábam a gázpedálról. A bőrülésnek döntött háttal nyitom le a kesztyűtartót, a szórólapok és térképek tetején heverő Heckler pisztoly markolatára fonom ujjaimat, gyakorlott mozdulattal ellenőrzöm a tárat, ami négy golyót rejt és a farmerem derekába tűzöm a makulátlanra polírozott, német gyártmányú fegyvert. Kihúzok egy szálat az anyósülésre dobott cigarettás dobozból, mutató – és középső ujjammal vaskos ajkaim közé csúsztatom és a szivargyújtóval életre keltem a számban veszteglő szálat. Néhány másodpercig pillantásommal az utastérben burjánzó füst útját követem, majd a leeresztett ablakon keresztül elszálló füsttel együtt, én is a szabad levegőre lépek. Megkerülöm a koromfekete terepjárót, a farának dőlve a lökhárítón támasztom meg bal lábamat és a karórámra pillantok, ami mintha egyre lassabban számolná vissza a másodperceket. Mélyet slukkolok az ujjaim között füstölgő hamisíthatatlan amerikai dohányból. A távolban egy megfontoltan araszoló jármű alakja rajzolódik ki, fényszórói megvilágítják az aszfaltot. A terepjáró irányt változtat; lekanyarodik a tükörsima országútról és a göröngyös sivatagi homokon folytatja vánszorgó mozgását. A rátűző Nap fényében csillog fekete karosszériája, vastag gumiabroncsai könnyen átdöccennek a narancsszínű kavicsokon, egyéb útjába kerülő törmelékeken. A füstköd mögül figyelem, amint a sofőr jobbra kanyarodik és leparkol a Roveremmel szemben, így a két autó tökéletes háromszöget alkot.

  A motor búgása elhalkul, míg végül teljesen megszűnik, és a vezetőülés felőli ajtó szélesre tárul. Utolsót slukkolok a vérpezsdítő nikotinforrásból, majd az autó csomagtartófedelén kettétöröm, és a földre pöccintem a megboldogult csikket. A hosszított utasterű Land Roverből kiszálló férfi fehér atlétáját sárga izzadság – és sárfoltok, illetve groteszk formájú vér plecsnik tarkítják, mintha az idei keresztapa stílust hirdetné, az új kollekció neve pedig „killer collection”. A náci filmeken felnőtt tinédzserek körében biztos hatalmas népszerűségnek örvendezne. Sötétkék farmernadrágja derekában a rávetülő napfényben megcsillan ezüst fegyverének markolata. Izmoktól dagadó bicepszét tetoválások tarkítják, nyúzott arcán néhány napos borosta ékeskedik, ami legalább tíz évvel öregebb külsőt kölcsönöz neki. Izzadt tincsei kirúgták a gondosan felvitt zselét, haja most rakoncátlan fürtökben meredezik az ég felé. Christian rám pillant fekete szemüvege mögül és barátságos mosolyra húzza húsos ajkait, miközben fejével a csomagtartó felé int.

  - Ha egy kicsit megszorongatjuk a tökeiket, úgy fognak énekelni, mint a dalos pacsirták – közli mély baritonján, miután megteszem a kettőnk közti néhány lépés távolságot és megtorpanok a csomagtartónál, amiből elfojtott nyögések és tompa puffanások szűrődnek a felszínre. Benyomom a gombot, amitől automatikusan felnyílik a fedél. A szűkös csomagtérbe három félholtra vert, az adrenalintól nagyon macsó érzetű, középkörű férfit gyömöszöltek be, fejükre fekete zsákot kötöttek, hogy autókázás közben ne tudják élvezni a szűkös hely nyújtotta nem mindennapi panorámát. Orrfacsaró testszaguk körbelengi a csomagtartót, gúzsba kötött végtagjaiknak köszönhetően mozgásuk hernyószerű, ám belőlük aligha válik tarka pillangó. Christian mellém lép és hosszú percekig diadalittas mosollyal szemléli művét, éppen csak nem veri izmos mellkasát, aztán sürgető pillantásom hatására megragadja a felé eső fickó nedves pólóját és egy határozott mozdulattal elválasztja társaitól. Mintha újszülött kiskutyát emeltek volna ki testvérei mellől a mózeskosárból, egyre hangosabban szűkölni kezdenek. Kiválasztott társuk a homokon hever, alakját porfelhő lengi körül. Christian leguggol elé és megszabadítja a fejére kötött zsáktól. Vállig érő mézszőke haja csomókban összetapadt, tincseiről verejtékcseppek potyognak szürke pólójára. Arcát véraláfutások tarkítják, felszakadt szemöldöke körül alvadt vér bíborlik. A felsőtestéhez tapadt anyag sejtetni véli szálkás felsőtestét, messziről is jól kivehető a jobb karjára tetovált kelta kereszt.

  - Térdelj! – utasítom kimérten. Hangom tekintélyt parancsoló, erélyes.

  Lépteimmel port verek fel, miközben megkerülöm a férfit és megállok előtte. Kissé oldalra biccentett fejjel, érdeklődőn szemlélem a meggyötört arcot, a szinte fekete szempárt, amiben egyszerre látni a félelem és a harag szította tüzet.

  Én pedig a bosszúvágytól ittasan tekintek le rá. Tekintetemmel azt sugárzom, hogy hatalmam van felette, hogy én vagyok az Istene, aki elveheti tőle az életét, és aki megbocsájthatja bűneit. Én vagyok a Mindenható, akinek a lába előtt fohászkodik. És ezek a fohászok Nekem szólnak, mert csak én szabadíthatom meg a kínoktól.

  Összekulcsolja reszkető ujjait, szóra nyitja kicserepesedett ajkait.

  - Kérem, kegyelmezzen! Nem tettem az égvilágon semmit! – rimánkodik.

  Keserű nevetés tör fel a torkom mélyéről.

  - Nem? Akkor mégis ki vezette azt a fél tonna kokaint szállító kamiont? Talán én? – dús szemöldököm a homlokom közepéig szalad. – Egy roppant egyszerű kérdésre szeretnék csupán választ kapni. Úgy érzem bőven teljesíthető… - leguggolok elé, így arcunk egy vonalba kerül. Ujjaimon megcsillan az imént felhúzott ezüst boxer. – Kinek szállítod az anyagot? Mi a főnököd neve? – teszem fel a kérdéseket.

  A férfi egyre nyugodtabb, mintha beletörődött volna a sorsába. Talán a kérdésem még el is gondolkodtatta, mindenesetre hosszú percek szállnak tova, míg ő a válaszon mélázik. Végül rekedt hangon szólal meg:

  - Fogalmam sincs – hebegi. – De kérem, ne bántson! Otthon a feleségem, meg a két újszülött gyermekem várnak rám, és már egy hónapja az utakat rójuk. Mi csak a szállításért felelünk, csupán annyi információ van a birtokunkban, ami ahhoz kell, hogy az áru maradéktalanul eljusson „A” pontból „B”-be. A főnök nagyon befolyásos ember, akivel csak néhány összeköttető válthat szót. Jézus Máriácskám, a szentségit, nem tudom a nevét! – mondanivalója végére könnyek gyűlnek össze a szemében, szavai egyre szaggatottabbak, hangja elhaló.

  Megrázom a fejem és a vállára ejtem a kezem. Barátságosan megszorítom, kedves mosollyal fürkészem riadt tekintetét.

  - Higgye el, én nem akartam bántani, de nem hagyott más választást – eközben a háttérben Christian előrángatja a másik két sofőrt. Egyikük, egy testes néger hősködni próbál, ezért két golyó büszke tulajdonosává válik, a két lövés között még szerez egy könnyebb fejsérülést, amikor a koponyája a Rover oldalának csapódik. A jelenetet követően újra az előttem térdelő férfire pillantok. – Szívesen elbeszélgetnék a kedves nejével. Ő vajon tudja, hogy a férje nem teafüveket szállít? Roppant kellemetlen lenne, ha pont tőlem értesülne róla – félrehajolok a kilőtt köpet hatósugarából és a gyomrába mélyesztem a kínokat okozó „ékszerrel” felszerelt jobb öklömet. A drogfutár összegörnyed ültében és fuldokló köhögésben tör ki.

  - A pokol legmélyén fog elégni, maga utolsó féreg! – dünnyögi levegő után kapkodva.

  Széles mosoly terül szét az arcomon, elnézek a feje mellett, a felforrósodott levegő délibábot vibráltat a messzeségben.

  - Talán. De maga már ott fog várni rám… - végszóra egy határozott mozdulattal kitöröm a nyakát és élettelen testét a porba lököm. Mögöttem hegesztőpisztoly bőg fel, elhaló sikoly hasít az elnehezedett levegőbe.

  Nehéz fejjel, zsongó füllel emelkedem fel a porból. A mellkasomra erős nyomás nehezedik, a látásom elhomályosul. Lehunyt szemekkel, tágra nyílt orrlyukakkal, vállszéles terpeszben állok a holttest előtt, a szitokszavak, a fohászok mind ott lappanganak a levegőben, mind erős kezekként a vállaimra nehezednek és nagyfokú nyomást gyakorolnak rám, úgy érzem, mintha a földbe próbálnának taszítani, hogy a pokolban sínylődjek.

  Visszagondolok a kezdetekre, a tegnapi hűvös reggelre. Mikor utoljára láttam Őt a Nap még alacsonyan járt és színpompás árnyalatokkal varázsolta el a csendes várost. Akkor még nem tudtam, hogy az akkori énemnél létezik könyörtelenebb. Mostanra tudom.  Tudom, hogy csak egyetlen dolog lebeg a szemeim előtt: az igazságszolgáltatás.

 

  „Ha pedig a bűnös megtér, és nem követi el többé bűnét, hanem törvény és igazság szerint él, akkor megmenti az életét. Ezért mindenkit a maga tettei szerint ítélek meg. Térjetek meg, hagyjátok el vétkeiteket, akkor nem fogtok elbukni bűneitek miatt.”

   Azt mondják, Isten megbocsájtja a bűneinket, feloldozz minket a lelkünkre nehezedő vétkeink nyomása alól. Én nem hiszek Istenben. Szkeptikusan állok az egész hitvilághoz. Számomra csupán egy kapaszkodó, amihez a gyenge emberek fordulnak, akik nem mernek szembenézni saját magukkal. Pirkadatkor mégis izzadságtól sikamlós tenyérrel, laposüveggel a bőrkabátom belső zsebében, pisztollyal a nadrágom derekában, zavartan és tanácstalanul álltam a monumentális méretű, barokk építésű templom előtt. Hátradöntött fejjel néztem végig az egekig magasodó, tekintélyes épületen; a mindenki előtt nyitva álló kétszárnyas faajtón, a világos falakon, a különböző ikonokkal díszített, százféle színben pompázó ablakokon.

  Hajnalban a gőzölgő feketémmel a kezemben és egy spanglival a szám sarkában lenyomtam az üzenetrögzítőm visszajátszó gombját. Egy kellemes női orgánum öt, az éjszaka alatt elhangzott üzenetről tájékoztatott. Az első Christian hangján hangzott el, s így szólt:

  „Te, Harley, nincs egy kotonod? Az se baj, ha használt.”

  Tíz perc sem telt el, érkezett a következő:

  „Egy nejlonharisnya szerinted megteszi?”

  Alig negyed órával később:

  „Már mindegy…”

  Ez utóbbi mélyenszántó gondolattal azt próbálta kifejezni mennyire beletiportam a lelki világába. Az utolsó tőle származó üzenet egy órával ezt követően érkezett:

  „Tudod, én átgondoltam a dolgokat és kész vagyok arra, hogy megbocsássak. De azt tudd, hogy ha Stella terhes lesz tőlem, az a te lelkeden fog száradni. Vagy Selenának hívták? Esetleg Sonia? Az biztos, hogy „S” betűvel kezdődött…”

  Elnevettem magam a barátom monológjain. A következő rögzítőre felmondott óhaj fülsértően magas hangú, feltehetőleg férfi nemű egyéntől származott:

  „Harley Dawson?! Remélem maga az! Nagyon sürgős dolog miatt fordulnék Önhöz! Egy megbízható forrás azt állította, hogy a szakmában maga a legjobb és minden kényes feladatot elvállal. A pénz nálam nem akadály, szóval úgy gondoltam megéri a legjobb emberhez fordulnom. Már hetek óta zaklat egy hölgy. Nemrég költözött a szomszédba és szerintem teljesen lökött! Várjon, nem is ez a megfelelő szó a viselkedésére… Inkább kettyós, azt hiszem. Folyton átjön és azt állítja, hogy szellemek járnak a házamban és majd ő megtisztítja. Mikor elzavarom, a szemei villámokat szórnak és átkot szór rám. Volt mikor éjszaka arra ébredtem, hogy rózsafüzérrel a kezében az ágyam mellett áll és valamit mormol. Mire kihívtam a zsarukat, eliszkolt. Teljesen megőrülök, muszáj megszabadulnom tőle! Én magam képtelen volnék eltenni láb alól, de ön profi ebben. Nem szeretném, ha a szomszédomban tenné, akkor ugyanis engem is gyanúba fognának. A nő azonban minden reggel, pontban hét órakor elmegy a templomba. Ez amolyan napi rutin nála, mint magánál az emberölés… Vagyis… Nem tudom, hogy ezt naponta csinálja-e, csak tudom, hogy sok… Mindegy is. – itt hosszasan köszörülte a torkát. – Szóval kérem, szabadítson meg tőle! Bármennyit fizetek érte!”

  Összeráncolt szemöldökkel, elégett staubbal a számban, kihűlt kávéval a kezemben hallgattam a litániát, a végén pedig visszahívtam az ipsét és megbeszéltem vele a tarifákat.

Man Down

  Tétován léptem fel az első lépcsőfokra, mintha attól rettegnék, hogy kettényílik előttem a föld és végleg elnyel, de nem így történt; élve és virulva léptem át az épület küszöbét. A falakból hideg levegő áradt és befészkelte magát a kabátom alá, lehűtötte az izgalomtól felhevült testem. Néhány percig mozdulatlanná merevedtem az előtérben, ahol egy idős urat pillantottam meg kifelé menet. Összehúzott szemekkel méregetett és én voltam az, aki megadta magát: a plafonra emelt tekintettel megmártottam az ujjaim a szentelt vízben és gyorsan keresztet vetettem. A végén gúnyos arccal az öregre vicsorítottam, aki egy mosollyal aszalt képén, büszkén távozott. Ekkor belöktem az ablakos ajtót és a terembe léptem. A két oldalon húzódó hosszú padsorok között vörös szőnyeg vezetett az oltárig, a falak előtt szenteket ábrázoló szobrok bámultak vissza rám. Narancssárga fénysugár áramlott be a kör alakú ablakon és világította meg az első padban kuporgó hölgy fekete szövetkabátba bújtatott hátát. A belsőm az sugallta, hogy ő a megbízóm által őrültnek titulált, túlbuzgóan vallásos, szellemlátó nőszemély, aki megkeseríti az életét.

  Hosszan kifújtam a levegőt és igyekeztem nem rápillantani az oltár mögötti széttárt karú Jézus-szoborra. Nesztelenül sétáltam végig a padok között, végig a lábamat fixíroztam, egészen az első padig, ahol a kuporgó asszonyra pillantottam és hátrahúztam a pisztolyom závárát. A kattanásra a meglepett nő rám emelte tekintetét.

  A lábaim pedig földbe gyökereztek.

  - Evelyn? – hangomban egyszerre vegyült a kétkedés, a meglepettség és a hitetlenség. Választ akartam, méghozzá azonnal.

  - Helló, Dawson – hangja kimért volt, pillantása szórakozott. Rajtam mulatott, méghozzá bájosan rezegtetve hosszú ébenfekete szempilláit. Festetlen ajkain mosoly húzódott, miközben levette fekete parókáját és megrázta a fejét, mire dús, vörös hajkoronája újra visszanyerte eredeti formáját. – Most már végre biztos. Pedig az elején nem akartam elhinni, hogy valójában ez vagy te – kompenzálásképpen jobb kezével végigmutatott rajtam. – De most már mindent értek – ezzel felemelkedett és megpróbált kikerülni, de visszalöktem a padra és én is leereszkedtem mellé.

  - Honnan tudtad meg, hogy ki vagyok? – igyekeztem palástolni az ereimet szétfeszítő haragot, a hangom mégis ellenségesen csengett. A vonásaimon uralkodtam, egy rezdülést sem engedtem meg magamnak.

  Ekkor felsóhajtott és a szemeimet kezdte fürkészni, mikor pedig feladta, hogy bármit is megpróbáljon kiolvasni belőlük, elszakította a pillantását és az oltárra szegezte a tekintetét. Ő nem játszotta olyan profin a közömböst, látszott rajta, hogy legszívesebben kicsavarná a kezemből a fegyvert és annyi lyukat fúrna a testembe, ahány golyó van a tárban. Pechemre mindig tele van.

  - Nem volt nehéz, tekintve, hogy a rendőrség körözési listáján te szerepelsz az első helyen, bérgyilkoskám – mosolygott rám cinikus ábrázattal. – Most már mindent értek, én hősöm. Végig azért mentettél meg, mert nem akartad, hogy az első ember, akire a gyilkosságot kenheted, feldobja a pacskert – tapsolását visszaverték a falak. – És esetleg az ő megölésével is téged gyanúsítsanak. Nem hiába. Az önző emberek mindig a legjobbak a saját bőrük mentésében – csak néha pillantott rám. Nem szerette volna, hogy lássam a csalódottságot a szemeiben.

  Erőszakkal fordítottam magam felé az arcát. Olyan közel hajoltam hozzá, hogy éreztem forró leheletét, hajbalzsamának mandulás illatát. Éreztem, ahogy egész teste beleremeg az érintésembe.

  - Nem én öltem meg azt a nőt – lassan ejtettem ki a szavakat. – Lehet, hogy gyilkos vagyok, de nem ölök meg olyan embert, aki valaha fontos volt számomra! Csak be akarnak mocskolni. Még nem tudom, hogy kik és azt főképp nem miért, de a rendőrség rossz nyomon jár.

  Hosszú ideig nem kaptam választ, nyugtalanító csend honolt a templomban.

  - Már nem tudok hinni neked… - suttogta, mintha attól félne, hogy bárki meghallhatja a szavait. – És a hulla a liftben? – tért rá hirtelen.

  Visszadőltem. A térdeimre könyököltem az arcom pedig a tenyereimbe temettem.

  - Fogalmam sincs – dünnyögtem. – Nem tudom, bassza meg, nem tudom ki a faszom tette, érted? – úgy törtem ki, mint egy hosszú ideje szunnyadó vulkán. Ordításom percekig visszhangzott az épületben.

  Evelyn összerezzent mellettem és kissé arrébb is húzódott. Félt tőlem és ez furcsán nyugtalansággal töltött el, holott világ életemben azért küzdöttem, hogy az emberek tartsanak tőlem, hogy aki egy kicsit is ismer, menjen át az út másik oldalára, ha meglát.

  - Ne haragudj… Nem akartalak megijeszteni.

  Tétován bólintott.

  Körülbelül másfél óra telt el a templomkertben, a zöldellő fákkal szegélyezett sétány egyik padján ücsörögve, körülöttünk a természet halk madárciripeléssel, darázsdöngéssel, hangtalanul szálldosó pillékkel adta tudtunkra jelenlétét. Olykor-olykor belekortyoltam a laposüvegben lévő whiskybe, a lányt is kínáltam az itallal, de ő mindig nemet intett. A jóleső csendet végül ő törte meg:

  - Hiába is áltatom magam, ez egyedül nem megy. Szükségem van rád. Nem tudom mik az elveid, de nagyon régóta szeretnélek megfejteni. Álmatlan éjszakáimon sok teória született arról, hogy miért viselkedsz úgy, mint egy őrangyal, miközben valójában te testesíted meg az ördögöt is. Mindazt a kínt, ami szétfeszít belülről. Egyszerűen nem tudok beléd látni, mintha folyton tükröt tartanál elém. És ez fáj. Fáj, hogy ilyen zárkózott vagy velem szemben. Talán ha tudnám az okát, akkor kevésbé zavarna. Esetleg képes lennék elfogadni, hogy miért titkolózol előttem.

"Az élet minden

pillanata: haladék:

úgy becsüld - vagy ne."

 Megkeményedett arcvonásokkal meredtem a kis tavacskán átívelő hídon szaladgáló kisgyerekekre, az őket kísérő idős hölgyre, miközben kezeim hol ökölbe szorítottam, hol pedig kiengedtem, ezzel is jelezvén a küzdelmet, amivel a lelkemben vívódtam: a bennem rejlő ördög és angyal harca ez, mondta egyszer egy lelkész, akivel a vonaton találkoztam, mikor hazafelé tartottam Afganisztánból.

  Aztán olyan hirtelen nevettem fel, hogy a mellettem ülő lány összerezzent.

   - Szóval vannak teóriáid? – nem tudtam leplezni a hangomban rejlő szórakozottságot. – Hagy halljam őket! – úgy közöltem, mint a tanár a felelő diákkal: gyerünk, elő a farbával kislány, nincs időm egész nap szarakodni.

  Evelyn megnedvesítette harapásra ingerlő ajkait, mielőtt szóra nyitotta volna azokat.

   - Hát, megfordult a fejemben, hogy esetleg a saját testi épségedet félted, mert a végletekig önző és sekélyes ember vagy, aki poszttraumás stresszben szenved, ezért is nincs mellette senki, mert mindenkit elmar magától. Aztán rá kellett jöjjek, hogy ez nem önzőség. Te a végletekig lojális vagy, de egyedül csak önmagadhoz. A saját elveidhez. A saját igazadhoz. De tiszteletben tartod mások érzéseit, még ha ezt nem is mutatod ki. Tévedek?

    Kissé oldalra biccentett fejjel szemléltem a lányt, de nem szóltam semmit. Az arcomról szokásosan semmit nem lehetett leolvasni, mintha egy szobrász munkálta volna meg a vonásaim ilyen acélosra.

    - De nem lehet beléd látni. Olyan vagy, mint egy festmény a kiállításon. Mindenki bámulja a vásznat, amire a művész lefestette a saját torz lelkivilágát, de a külső szemlélők csupán egy kopár tájat meg néhány cikázó villámot látnak a messzeségben, holott nemcsak eszmei értéke, de története is van. Neked az arcod a vászon, de a szavaidat fegyverként használod. Minden megvető hangsúllyal kiejtett szavad egy penge, ami vagy eltalál, vagy kitérsz előle, de soha nem tudod figyelmen kívül hagyni.

    - Jó sok álmatlan éjszakád lehetett – állapítottam meg a hallottakon morfondírozva. – Mi van, ha túlkompenzáltad a személyiségem és valójában tényleg egy önző rohadék vagyok, aki rossz szemmel nézi, ha a büszkeségével játszanak?

  Evelyn az együtt töltött idő óta először őszintén mosolyodott el.

  - Igen. Ez is megfordult a fejemben – ekkor kivette a kezemből a szürke üveget és kortyolt egyet a Dalmoreból, majd egy fintorgással nyugtázta az erős whisky ízét.

  - És mégis ki mondta fel a mesét a rögzítőmre? – tettem fel a kérdést, ami a kezdetektől foglalkoztatott.

  Ekkor dallamosan felnevetett.

  - Josh, az egyik legjobb barátom. Kérlek, ne öld meg. Az egész az én ötletem volt.

  A vörös tapétán rózsaszín, sárga és zöld színek villództak, a dübörgő zenétől megremegtek a naplemente által fényben fürösztött, apró ablakok. A „Little Darlings” névre keresztelt sztriptíz bár a Western Ave környékének legnépszerűbb szórakozóhelye. A bejáratnál tömött sorok várakoztak a bejutásra, kiéhezett férfiak élezték szerszámaikat, számolgatták ropogós dollárjaikat. A helyiségben minden négyzetcentiméteren a plafonra erősített ezüst rudak húzódtak, pódiumaikon lenge öltözetű, könnyűvérű nők lengedeztek, lábaiknál férfiak tolongtak, ingük nyakán nyáltócsa terebélyesedett, kezükben bankókat lengettek. A lüktető zene betolakodott a fejembe, a szívem mintha a ritmusra dübörgött volna, egyre hevesebben, a pulzusom pedig az egekben szárnyalt. Egyre ingerültebben furakodtam át az összeizzadt testek alkotta tömegen, csak néhány elismerő pillantással jutalmaztam a körülöttem táncoló hölgyeket

  Az egyik sarokasztalhoz érve elhúztam az átlátszó, vörös függönyt és felrántottam a bőrkanapén terpeszkedő, az élvezettől kába pasast, akinek még arra sem volt ideje, hogy felhúzza a sliccét, máris repült ki a függöny takarásából. Lehuppantam a felmelegített helyére, hátradőltem a kanapén. A vörös tűsarkú formás, nap barnította lábakban, fekete combfixben, falatnyi tangában és fedetlen, tökéletesen a tenyerembe illő keblekben folytatódott. A lány egyik kezével a rudat markolta, másikkal lapockáig érő, hullámos hajába túrt. Játékos mosolyra húzta harapásra ingerlő ajkait, zöldeskék szemén fény csillant.

  - Harley, micsoda kellemes meglepetés! – duruzsolta tüzes tekintetét le sem véve a szám sarkában rejtőző, féloldalas mosolyról. A rúd elé sétált, a feje felett hátranyújtott kezeit átkulcsolta a rúdon, hátát nekidöntötte, széttárta lábait és szaggatottan leereszkedett. Mikor szemünk egy vonalba ért, megállt. Kecses kezével a nadrágom derekához nyúlt, a Heckler markolatára fonta vékony ujjait, percekig gyermeki csodálattal figyelte a pisztolyt, majd gyakorlott módon ellenőrizte a tárat és egy óvatlan pillanatban a jobb halántékomhoz szorította a fegyver hűs csövét. A pódium szélére térdelt, két kézre fogta a kibiztosítatlan lőszerszámot és a fülemhez hajolt.

  - Azt csiripelték a madarak, hogy rossz kisfiú voltál. Igaz ez? – forró lehelete csiklandozta a bőröm, vaskos szám félmosolyra húztam és tökéletes túszként mozdulatlanná merevedtem. – És mindannyian tudjuk mi a sorsuk a csúnya, csúnya bácsiknak…

  Ekkor elkaptam vékony csuklóját és egy határozott mozdulattal megkaparintottam a nyirkos markolatú fegyvert, mialatt a meglepett lányt az ölembe rántottam. Formás feneke végigsiklott farmeremen, egészen az ülepemig. Szabad kezem csupasz derekára kúszott, mutató – és középső ujjammal finoman köröket rajzoltam puha bőrére, majd egy kényes pontra tapintottam, és a bőrébe mélyesztettem az ujjaimat. A lány meggörnyedt az ölemben és fojtott nyögést hagyta el félig szétnyitott ajkait.

  - Kibiztosítás nélkül, bébi, aligha sül el a kezedben – a pisztoly oldalával simítottam végig kipirult arcán és a füle mögé igazítottam egy kósza tincset.

  - Oké, te győztél, barom – nyögte.

Lies

  Vickie tehetős családba született, valahol az európai országok egyikében. Arisztokrata felmenői lázadó lányukat jogi pályára szánták, ám elképzelésük nagyban ellenkezett gyermekük jövőképével, aki egy szabadabb életre vágyott. Hosszú évekig civakodtak, miközben Victoria egyre több ferde éjszakát töltött a nyugodt családi hajlék mindentől óvó falain kívül. Egyik ilyen éjszaka találkozott az emberrel, aki megváltoztatta az életét. Velem. Ekkor alig töltötte be a tizenkilencedik életévét, semmit nem szeretett volna jobban, mint szabadon élni mindenféle kötelezettség nélkül, a szülők aggódó pillantásaitól távol. Én felajánlottam neki, hogy segítek és bejuttatom Las Vegas legjobb klubjába, ahol valóra válthatja az álmait. Azóta a személyes kapcsolattartómmá és megfigyelőmmé nőtte ki magát, aki első kézből információkkal halmoz el Vegas mocskos világából, én pedig cserébe borsos árat fizetek neki a fáradozásáért.

  - Tudom, hogy Alana heti két műszakot vállalt a Darlingsban annak ellenére, hogy a főnökötök alig fizetett neki. Kellett lennie valakinek, aki miatt minden hétvégén lejött ide. Sok mindent elmondott nekem, de a kapcsolatairól soha nem ejtett szót.

  - Nem tudom, miről beszélsz, Harl – egy fáradt sóhaj hagyta el a száját. – Ideje lenne feladnod, hogy megtaláld a gyilkosát. Reménytelen próbálkozás. Nincs rá esély, hogy megtaláld.

  - Azt hiszik, hogy én tettem! Hát nem érted? Soha nem tudtam volna őt bántani… - a hangom elcsuklott, lehunytam a szemem, hüvelyk – és mutatóujjammal az orrnyergem kezdtem masszírozni.

  Vickie ellazult az ölemben és a pódiumnak döntötte a hátát. Hosszú percekig csend ölelt körül bennünket, majd beszélni kezdett:

  - Igazad van, tényleg volt egy állandó kuncsaftja, aki minden hétvégén eljött ide. Eléggé furcsálltam az egészet, hiszen a fickó nem úgy nézett ki, mint azok a férfiak, akik ilyen helyekre járnak. Makulátlan öltönynadrágban és simára vasalt, patyolat ingekben mászkált, karján aranyóra csillogott, zabolátlan göndör fürtjei minden táncos lányt megbabonázták, de neki csak Alana Shark kellett. Elég sok nő féltékeny volt rá, ezt pedig nem is titkolták, persze mikor meghallották a hírt, hogy megölték, rögtön mentek a találgatások az öltözőben: vajon az egyik lányunk tette? Féltékenységből? De nem volt rá bizonyíték, utána pedig tudomásunkra jutott, hogy férfi az elkövető. Akkor még nem tudtam, hogy téged gyanúsítanak. Szóval a tag üzletember volt, elég sok mindent elmesélt Alanának, aki mindig hallgatott, csak néha ejtett el egy-két megjegyzést, például, hogy a férfi illegális utakon jut a pénzéhez, valószínűleg egy csempészhálózatot üzemeltet az Atlantin. Azt is hozzátette, hogy a fickó nős. Otthon egy ügyvédnő tartja terrorban.

  Figyelmesen hallgattam, szinte ittam a szavait.

   - És? Mi a neve?

  - Nem tudom. Soha nem szólították a nevén. Mintha tabu lett volna kimondani, mindenki csak jelzőket használt; „az öltönyös”, „az úr a kettes asztalnál”, „Alana hímringyója”, „a bugyi szaggató”…

  - Volt más furcsa ebben a pasasban? – tudakoltam összeráncolt homlokkal.

  - Igen. Egyszer egy másik nőt is lehozott magával. Egy vöröskét. Talán a szeretője lehetett. Mindketten részegek voltak, és Alana sem volt bent. Csak lejöttek szórakozni. Azért emlékszem rá, mert a fickó rengeteg borravalót hagyott itt, ami nem túl gyakori, hiszen a Vegasi férfiak sóherek.

  Kicsit megemelkedtem és előhúztam a farzsebemből egy összehajtott pénzköteget, majd visszaültettem a lányt a pódium szélére és távoztam a szórakozóhelyről.