Rush - Let The Game Begin

RUSH - Let The Game Begin

Adott hét tinédzser, hét sötét, kísértő múlt. A felejtés reményétől részegen fogódzkodnak az utolsó kapaszkodóba; egy kártya, amely megváltoztatja az életüket, egy életre szóló kaland a világ másik felén, ahol hátat fordíthatnak a monoton hétköznapok gyötrelmeinek és a lelkiismeretük megpihenhet. De a sziget, amit Üdülő Paradicsomnak hisznek, valójában a „Földi Pokol”, egy őrült játékainak színtere. Most fordul a kocka, játékosokból játékszerekké válnak, elkövetőkből áldozatokká. Nem elég, hogy a fogva tartójuk őrült játékait kell játszaniuk, még egymással is nap, mint nap farkasszemet kell nézniük. Hét különböző személyiségű ember, azonban aligha lesz barát, főleg, hogy legbelül mindannyian jól tudják: a végén csak egy maradhat életben…

Készen állsz egy rettegéssel fűszerezett kaland-túrához? A játék öt másodpercen belül kezdődik…

12. fejezet

Sziasztok Drágáim!

Végre publikálhatom a várva-várt tizenkettedik fejezetet, ami időközben teljesen átalakult a fejemben és egy kis különlegességként szolgál, ugyanis Evelyn Carter múltjának egy szegletébe tekinthetünk vissza, pontosabban fény derül az Adam Morgensterrel való kapcsolatának kezdetére. Az olvasás után pedig minden bizonnyal újabb megválaszolatlan kérdések merülnek fel bennetek, de ne aggódjatok, idővel mindenre fény derül! 

Utóirat: Azért is oly különleges rész, mert E/3-ban szólok hozzátok! :)

Ölelés,

Skyler

12. fejezet - A múlt árnyékai

- Mi köze a múltnak a jelenhez?

- Az ember azt hinné, semmi. De mindig marad hátra valami, ami nem feltétlenül kellemes.

(Agatha Christie)

Két évvel korábban

Smoke And Mirrors

Az éjszaka beköszöntével fekete lepel borul a városra, tündöklő csillagok pislákolnak sötét vásznukon, beragyogják a végeláthatatlan égboltot és szerény fényükkel reményt adnak az elveszett lelkeknek, hogy soha ne hagyja el őket az apró csodákba vetett hitük. A kerekded Hold a hatalmas fák mögé bújt, ezüstös ragyogását beárnyékolják a terebélyes lombok. Mikor a nyüzsgő város nyugovóra tér, az erdő életre kel; baglyok huhogását szállítja a hűvös szellő, tücskök citeráznak a fűszálak között, a messzi sziklás-hegység felől magányos farkas kürtöli szét bánatát. A természet békéjét azonban egy villámcsapásszerűen a levegőbe hasító sikoly dönti romba. A sűrűből vadászatukban megzavart állatok rontanak elő, családi idilljükben felbolygatott madarak százai rebbennek szét a sűrű lombok közül és riadtan tovarepülnek a végeláthatatlan éjszakában.

  Egy letaposott, gyér növényzetű csapáson hosszú lábú őz cikázik végig. Az erdei tisztásra érve megtorpan, óvatos, megfontolt léptekkel, örök gyanakvó módján közelíti meg a fák takarásában felállított kék sátrat, amiben erős fény honol, oldalán a szellőben lengedező vékony faágak torz árnyjátékot játszanak. A fák sziluettjéből kibontakozik két egybefonódó test kontúrja.

  A nő mandulavágású, gesztenyeszín szemeiből félelem tükröződik. Mozdulatlanná dermedve fülel az erős karok ölelésében, de az összesúrlódó levelek tompa neszezésén és egy bagoly kuvikolásán kívül csendesen szendereg a természet. A gyötrelmes, elhaló sikoly azonban ott visszhangzik a fejében és tudja, hogy most nem a tudatalattija a ludas, nem a képzelete játszik vele, mint a magányos estéken, mikor a takarót ölelve összegömbölyödik az ágyon, az altatóktól kábán, mégis éberebben, mint valaha, bámul ki a hatalmas ablakon és a dombok mögé bújt Hold visszabámul rá. Olykor csak körömszegélynyit mutat meg magából, máskor egy egész tortaszelettel kecsegtet, de vannak olyan esték, mint a mostani, mikor felfedi teljes őnagyságát, mikor teljes pompájában gyönyörködtet. Evelynt mindig valamiféle jóleső borzongás járja át azokon az éjszakákon, olyféle, mint mikor felhevült testén a kíváncsi, fürge ujjak cikáznak, simogatják őt a beteljesüléshez. Megnyugszik, mikor az éjszaka uralkodó égitestre pillant, hiszen tudja, hogy Jack tartózkodhat a világ bármely pontján, éjjel ő is ebben a tündöklő égitestben keres megnyugvást.

   A férfi érzi kedvese szívének heves lökéseit, ahogy a mellkasa az ő forró bőréhez simul, látja a finom vonásokra kiült félelmet. Keskeny ajkait biztató mosolyra húzza és ujjaival végigsimít az ölében ülő lány gerincének göcsörtös vonalán, közben finom csókokkal hinti bársonyos bőrének minden érzékeny pontját. Akár egy izzó parázs, bármikor képes egy apró érintéssel tüzet lobbantani a lány ereiben, szenvedélyt csiholni, ha a szikrák kialudni készülnek.

  Evelyn az első találkozásuk után többé már nem érezte üresnek magát, mintha Jack csupán egy pillantásával képes lett volna begyógyítani a lelkében tátongó sebeket. A férfi felnyitotta a szemeit, megismertette vele milyen érzés szeretni és viszont szeretve lenni. Milyen az otthon melegétől ennyire távol mégis úgy érezni, mintha örökké ide tartoztál volna. Szavakkal leírhatatlan, varázslatos fogalom ez. A laikusok talán szerelemnek neveznék, de ez mégsem a legtalálóbb definíció kettejük kapcsolatára. Hiszen sokkal több annál. 

  - Tudod, hogy nincs okod a félelemre – suttogja a fülébe karcos hangján és forró lehelete ingerlőn csiklandozza bőrét. Hirtelen elfelejt félni, teljesen kizárja a külvilágot, csak ők ketten léteznek, mintha egy áthatolhatatlan, hangszigetelt burok venné körbe őket.

  És ismét magáévá teszi a karcsú szépséget, testük eggyé olvad, csókjaik mind hevesebbé válnak. Elfeküdnek a puha matracon, újra és újra felfedezik egymás testének minden apró zugát, megízlelik a másik bőrének minden egyes milliméterét. A gyönyörbe belerázkódik a testük, halk nyögéseikbe, sóhajaikba, elfojtott kiáltásaikba borzonganak bele a fák.

  Végül elnyúlnak egymás mellett, a lány a vaskos mellkasra hajtja még mindig kótyagos fejét, szeme kérdez, fejében is ezernyi kérdés lappang, de mégis hallgat, mert úgy érzi minden hangosan kimondott szó képes megtörni a varázst, ami rájuk telepedett, ami színessé tette a vészjósló éjszakát. A fáradtságtól gyorsan érkezik szemükre az álom, kioltja a fejükben pislákoló gondolataik fényét és mindketten elszenderednek.

  Mikor Evelyn lassan felnyitja a szemeit, érzékeli a párnaként használt mellkas folyamatos süllyedését és emelkedését, ahogy a férfi orrából távozó levegő a fejbőrét csiklandozza. Ajkát mosolyra húzza, mikor élete párja álmában mormolni kezd. Nesztelenül tornázza magát ülő helyzetbe, magára húzza a sarokba dobott fehérneműjét, a melltartója bekapcsolásával percekig szöszmötöl a vaksötétben. Óvatosan, nehogy a felébressze kedvesét, kihúzza a feje alá gyűrt férfiinget és belebújik. Mikor megérzi magán Jack fűszeres, tesztoszteronnal bővelkedő illatát, ismét fantáziálni kezd. Soha nem gondolta, hogy lesz valaki, aki egy szavával bűnös élvezetekre sarkallja, mint ahogy erre az erdei őrültségre is azonnal igent mondott, holott eddig ódzkodott az ismeretlentől, de mára mindent képes felfedezni, ha közben Jack a kezét fogja.

  Összegörnyedve a sátor ajtajáig botorkál, ügyetlenül belelép a sportcipőjébe, nesztelenül lehúzza a cipzárt és kibújik a nyíláson. A fáradtan hunyorgó Nap első erőtlen sugaraival világítja meg az arcát, hinti gyenge fényét a természet adta vásznára. Gyönyörű rózsaszínes színe elkápráztatja, de mégis a kitaposott, sötétségbe burkolózott ösvényre kanyarodik.

  Halkan lépked, igyekszik kikerülni a reccsenésre hajlamos, kényes ágacskákat, a felbukással fenyegető kiálló, megkérgesedett gyökereket. Egy biztonságosnak tetsző csipkebokor előtt leguggol, hogy könnyítsen magán. Mocskosnak találja, hogy így kell megszabadulnia a húgyhólyagját szétfeszítő vizelettől, de hálát adott az égnek, hogy legalább Jack nem látja. Miután végez, felhúzza a bugyiját, felegyenesedik és ekkor neszezést hall a sűrűből. A léptek egyre közelebbről érkeznek, visszaverődnek a fákról, befészkelik magukat a lány tudatalattijába és minden más hangot elnyomnak.

  Hátrafelé botorkál, minél távolabb akar kerülni a hangoktól, azonban megbotlik egy kőben és a hátára zuhan. Tüdejéből azonnal kiszorul a levegő, zihálva csúsztatja magát hátrafelé alkarján.

  Egyre közelebbről érkező, öblös férfihangok egymásba vágó párbeszédfoszlányait, vékony faágak reccsenését vastag talpú bakancsuk talpai alatt, nyugalmukban megzavart apró testű állatok menekülését közvetíti a csípős hajnali fuvallat. Az izomzattal és súlypárnákkal kitömött testű, fejbúbjuktól a sarkukig a környezetbe beleolvadó terepmintás öltözéket viselő, első látásra orvvadászoknak tűnő fickók kajtatnak egyre ingerültebben a sűrűben.

  - Mit mondott a Főnök, miért is vadászunk a tagra? – tudakolja egyikük, miközben vérszomjas moszkitót csap agyon a tarkóján. - Jézusom, ezek a dög szúnyogok olyanok, mint az előző feleségeim, folyton a véremet szívják – dohogja.

  - Kussolj már, Terence! – suttogja egy magasabb hang. – Jack Donovan a CIA titkos ügynöke, nem holmi cirkuszi bohóc. Te is tudod, hogy veszélyt jelent a főnökre nézvést. Ha pedig ő veszélyben van, akkor a te puhány segged is.

  Egy harmadik, karcosabb tónus szakítja félbe őket.

  - Morgenster minél hamarabb biztonságban szeretné tudni az üzletét. Ennél kínálkozóbb alkalmat aligha találnánk – lekonyuló ágakat söpör el a haladása útjából.

  Ő vezeti az osztagot. Déli származásának köszönhetően egy dzsungelben is könnyedén kiismerné magát, egy amerikai erdőövezet pedig nem jelent számára akadályt, azonban a nyakába akasztott három balga, életképtelen gyilkos csak hátráltatja a haladásban. A paradoxontól nevetés kaparássza a torkát, eleddig elképzelhetetlennek tartotta, hogy léteznek féleszű bérgyilkosok, de sajnos egyszerre hárommal is összehozta a kivételes humorérzékkel megáldott sors. Eric Rodriguez türelme fogytán, ezért cigarettát halász elő nadrágja zsebéből. Húsos szája sarkába löki, de még nem kelti életre, passzív állapotban lengedezik összepréselt ajkai között. Kelet felől a Nap sugarai áthatolnak a fák lombjai közt és megvilágítják égési sérüléstől eltorzult bal arcféltekéjét. Hét évvel ezelőtt hosszú évek munkájának jutalmául elérte kitűzött célját és szerződtették az FBI terror elhárítási osztagánál. Egy szír terrorista csoport búvóhelyén ütöttek rajta, mikor az épületben házi gyártmányú bombák robbantak. Szám szerint négy detonáció repítette a magasba a bérházat.

  Bumm. Bumm. Bumm. Bumm.

  Másodperc különbséggel.

  Az összes kiküldött kommandós életét vesztette, kivéve Rodriguezt, aki csupán a szerencse és a kitartása miatt gyarapítja még mindig az élők sorát.

  Az eset utáni hetekben átértékelte az életét és döntést hozott: a törvény szolgálatában állni nem kifizetődő, a kommandósok pedig nélküle is képesek lesznek elvégezni a munkájukat, ezért letette a fegyvert. Ám a kegyetlen élet nem a kegyességéről híres, tehát az ex-kommandósnak új munka után kellett néznie, hogy képes legyen eltartani feleségét, Elvirát és az akkor nyolc hónapos kislányukat, Yvonnet. Ők jelentik számára a boldogságot és nem bírta nézni a szenvedésüket. Keserű szájízzel bár, de azon az éjjelen a Trystben kezet rázott Adam Morgensterrel. Mintha Isten szolgálata után lepaktált volna az Ördöggel. Ez a tény az elején dühítette, ám a főnöke tisztességesen bánt a hozzá közel álló embereivel, így Eric is méltó pénzjutalmakban részesült, mikor pedig Yvonne kórházba került, Adam Japán legeldugottabb szegletéből hozatott neki ellenszert, mikor az orvosok már az időre bízták volna a kislány gyógyítását, de mindannyian tudjuk, hogy az idő nem gyógyír.

  Rodriguez megszorítja kilazult tarkócopfját, késével kifeszített pókhálókat, keresztül-kasul futó indákat ritkít. Egy barna alapon, kék tollú búbos pacsirta ereszkedik le az egyik fa lombjáról, vidáman körözget a fejük felett, néha kíváncsian rájuk emeli borsszemnyi szemét, aztán tovaröppen az alkonyatban.

 Magukba burkolózva hallgatnak. Csendességükben nem osztozik a természet, ami virradóra ismét más arcával kecsegtet: énekes madarak dalolnak a felkelő Napnak, ébredezik a harmatcseppektől kristályként csillogó növényzet, szinte hallani lehet, amint a fák nyújtózkodnak.

  Ekkor a távolban egy női test kontúrja rajzolódik ki. Karcsú alakját alig takarja a sebtében felkapott lenge férfiing, Négykézláb térdepel a kitaposott ösvényen, koordinálatlan mozgással igyekszik talpra kecmeregni, de a félelem megkocsonyásította az ereiben lüktető vért, a végtagjai immár nem engedelmeskednek az agyközpont utasításainak.

  Rodriguez hallja társai nyugtalanságát, feltartott mutatóujjal fojtja beléjük a szót.

  - Wilks intézd el, mi nyugatnak fordulunk és minél hamarabb a tisztáshoz kell érnünk – adja ki az utasításokat kurtán, miközben Wilks cikk-cakkban haladva a karcsú fatörzsek között, orvul közelíti meg az önmaga kíséreteivel vívódó nőt.

Megszabadított: 

a világtól, először; 

utóbb: magától.

  Evelyn pulzusa az egeket verdesi, a szíve akár a fülében dobogna, semmi mást nem hall. Minden porcikájában érzi a közelgő veszélyt. Eszelős módjára pásztázza a környéket, de fogalma sincs, merről várja a támadást.

  Egy belső hang a fejében egyre hangosabban arra ösztönzi, hogy most azonnal ragadjon nyúlcipőt és tűnjön el mielőtt nem késő, a testét viszont képtelen mozgásra bírni. Ág reccsen a háta mögött, ő pedig futásnak ered, csakhogy elméje megtéveszti és a hang közelebbről jött, mint gondolta, így egy vaskos férfitest keresztezi útját. A fickó arcára ravasz vigyor húzódik, mikor az ujjait a lány nyaka köré fonja. Hatalmas tenyerének és hosszú ujjainak köszönhetően szinte teljesen átéri.

  Evelyn szemeit könny áztatja, fájdalommal küszködve nyel.

  - Nem olvastad még, hogy a kamuflázs már a múlt héten kiment a divatból? – hangja meggyőzőbben cseng, mint amilyenre számít. Sikerül is kellőképpen összezavarnia a Mount Everest nagyságú embert, az a néhány másodperc, amit nyer, éppen arra elég, hogy használja hosszú lábait és kellő pontossággal, a megfelelő szervbe térdeljen.

  A szorítás elernyed, ő maga pedig őzgidát megszégyenítő tempóban a fák közé veti magát. Lábait egyre magasabbra lendítve igyekszik fokozni a tempót, miközben az elé nyúló ágakat söpri félre az útjából. Némelyik nem hajlandó félreállni, felsértik a kéz – és arcbőrét. A hideg menetszél könnyeket csal a szemébe, látása elhomályosodik, a környezete egy összemosódott, sötét foltként suhan el mellette. Vakon, félőrültként rohan a semmibe.

  Hallja az üldözője üvöltését, az ágak reccsenését, de a gondolatai túlkiabálnak minden külső zajt. Minden légvételnél egy láthatatlan kés fúródik a bordái közé, ami megnehezíti a haladásban, sőt percről-percre, fáról-fára egyre inkább lelassítja. Az üldözője viszont fáradhatatlan és az arcába vágódó ágak ellenére is megállíthatatlan bikaként vágtat mögötte.

  Evelyn fejében megfordul a gondolat, hogy vajon mennyit érhet a feje, de a végeredmény kellőképp megrémíti. Lövés dördül mögötte, egymás után három. A golyók fatörzsekbe fúródnak, madár családok vacsoráját zavarják meg, de kárt nem tesznek benne. Immár abban is biztos, hogy a megbízónak élve kell és az oka is nyilvánvaló: mert a saját kezével akar montázst készíteni a maradványaiból.

  Egyre több akadályba ütközik, amik eddig az adrenalinnak köszönhetően láthatatlannak tűntek, most viszont, még a szürke hajnal leple alatt is, egyre élesebben rajzolódnak ki előtte. Nem kell sok hozzá, hogy az állával szántsa fel a földet, de sikerül felkapnia egy nagyobb követ, amit futtában hátradob. Szánalmas próbálkozása mit sem ér.

  Semmi nem tart örökké, így az út is lassan elfogy a lábai előtt. Kénytelen lefékezni. Azonnal kiutat keres, de zsákutcába ért. A fickó épp akkor ront ki a fák közül, mikor Eve leveti magát a vadul hömpölygő folyamba. A férfi fellép az egyik sziklára és tekintetével a lány testét keresi. Minden bizonnyal az élettelen testét.

  Előkotorja a telefonját és vadul tárcsáz. A feje felett egy helikopter tűnik fel.

  - Kevin, a ribanc a folyóba veszett. Fordulj vissza – ezzel feladja a kutatást és ismét eltűnik a sűrűben. – Ja és majdnem elfelejtettem. Ezt most te fogod beadagolni a főnöknek.

  Karcos nevetés érkezik válaszul a vonal túlsó végéről.

  - Wilks, ez mit sem szépít azon, hogy ismét te cseszted el, és ami a legégőbb, hogy hagytál elfutni egy nőt.

  A helikopter szinte láthatatlan, villódzó szentjánosbogárként araszol a napfelkeltében. A pilóta szemei már régen hozzászoktak a fényviszonyokhoz, mindent kristálytisztán lát. Lejjebb ereszti a gépet. Egy ideig kémleli a nap sugarait visszaverő, hömpölygő folyót, ami vadul verdesi magát a sziklák pereméhez, miközben megállíthatatlanul száguld előre.

  Valami fehér csillan a parttól két méterrel, egy emberméretű sziklánál. A férfi nem hisz a szemének, mikor beazonosítja a széltől zászlóként tépázott vörös hajzuhatagot.

 

  Evelyn a becsapódáskor pár pillanat erejéig elveszíti az eszméletét, de az arcába csapódó jéghideg víz magához téríti. Tágra nyílt szemekkel, nyitott szájjal, zihálva kapkod levegő után, miközben a lábaival igyekszik megtartani magát, bár próbálkozása mit sem ér, hiszen az ár sokkal erősebb, mint az ő kimerült teste. Úgy sodorja magával, mintha ő is csupán egy uszadék fa lenne a víz felszínén.

  Próbál lehiggadni és józan ésszel mérlegelni, de ez nem megy túl könnyen, ha ilyen közelről hívogat Lucifer, hiszen jól tudja: már régóta nem érdemli Isten kegyelmét.

  Egy szikla kerül a látóterébe, ami két lehetőséget tartogat: vagy nekicsapódik, és hamarosan véget vet a szenvedésének, vagy annak lapos tetejére felhúzva magát, túlvészelheti.

  Utóbbi mellett dönt. Még időben teszi, ugyanis a szikla vészesen közeleg.

  Sikerül megragadnia egy, a vízre hajló faágat, aminek segítségével fellendíti magát a sziklára. Négykézlábra érkezik, vizes haja az arcába omlik. A háta ívben meghajlik, tüdejéből mocskos vizet köhög fel.

  Hirtelen szélvihar támad, darazsak döngenek mindenhol. Evelyn kezdi azt hinni, ez már a megőrülés korai stádiuma. Hangok képzelése. Mi lesz a következő? A fák közül lassítva rohan kifelé David Hasselhoff?

  Ehelyett azonban a hang egyre jobban felerősödik. Egy kötélhágcsó ereszkedik le a lány elé. Felpillant a szürke helikopterre. Megragadja a kötelet és azzal együtt a levegőbe emelkedik.

  A hágcsó lassan felhúzódik vele, hason csúszik be a gépbe. Vizes ruhája a bőréhez tapad, a lába hasogat, alatta vértócsa terebélyesedik. A gép felemelkedik, a rotor zúgása elnyomja a tüdejéből feltörő fuldokló köhögést.

 Nehezen jut újra levegőhöz, viszont még több erejét veszi igénybe, hogy összeszedje magát.

  - Ne erőlködj. Az is csodaszámban megy, hogy mindezt túlélted – a robusztus hang a pilótafülke felől szól.

  Evelyn felhúzza a lábait, megfordul és a másik ülés háttámlájának dönti sajgó hátát. Nem mer a lüktető combjára pillantani, mivel biztos benne, hogy ha eddig nem ájult el, akkor a látványtól biztosan fennakadnak a szemei.

  Kevin lopva hátrapillant. Felsóhajt és hátradobja a mindig kéznél lévő elsősegélydobozt. Nem hagyhatja, hogy pont most, a célegyenesben lehelje ki az életét.

  - Köszönöm – nyögi.

  A pilóta felnevet.

  - Én a helyedben inkább megfulladtam volna. Hidd el, szebb halál, mint amilyen ezek után várni fog rád.

  Evelyn keze megáll a seb felett. Hülyeség volt azt hinni, hogy a fickó személyében a megmentőt láthatja, hiszen most már nyilvánvaló, hogy egyik csapdából a másikba sétált. Ha legalább annyira optimista lenne, mint amennyire nem az, akkor azonnal feldobná a dolog fényesebbik oldala: legalább életben van.

  Vajon meddig?

  Rögtönzött nyomókötést tesz a sebére. Végre megtalálja a hangját.

  - Hová viszel?

  - Ilyen idióta kérdésre inkább nem fecséreltem volna a maradék levegőmet – a férfi előremered, mintha csupán a vezetésnek szentelné a figyelmét. – Egyébként egészen idilli a hely. Biztosítalak róla, hogy soha nem láttál még ahhoz foghatót.

  A lányt egyre inkább idegesíti a nyugodt hangnem. Reszket, mint a nyárfalevél, az összes csontja fáj, mégis négykézlábra tápászkodik és a fickó mögé mászik.

  Szóra nyitja a száját, de azonnal bezárja, amint a fegyver csöve a homlokához nyomódik. Nyel egyet. A fickó csak reflexből, egy kézzel kapta fel a fegyvert, de nem veheti le a tekintetét a műszerfalról. Evelyn egy zörgéssel elhiteti, hogy visszadőlt, így Kevin ledobja a fegyvert az anyósülésre.

  A tag még mindig alábecsüli őt. Valóban nehezen, seggen csúszva, de helyet változtat, és meglepő gyorsasággal felkapja a pisztolyt.

  Az ülés segítségével felemelkedik, a férfi fejéhez fogja a fegyvert.

  - Szerintem a pokol is hangulatos kis hely lehet. Biztosítalak róla, hogy még képeslapon se láttál hozzá hasonlót – a hangja kimért. Az idegesség és az adrenalin teljesen kifordította önmagából.

 Az ember megváltozik, ha az életéért kell küzdenie. Ilyenkor minden eszme, tolerancia, még a  józan ész is elbukik, csupán az elborult elme és az agresszió győzedelmeskedhet. Már az Ember tragédiájában is a bukott nyert, ma már az érzelmek sem állhatnak az útjába.

   - Ereszd le a kezed – Kevin hangja még mindig nyugodt. Nem úgy fest, mint aki túlságosan kétségbeesett a fejéhez szegezett fegyvertől.

  - Tedd le ezt a kurva gépet, vagy Istenemre esküszöm, szétlövöm azt a mocskos fejed és az sem érdekel, ha én is meghalok!

  Soha nem érezte magát ennyire önkívületi állapotban. Mintha kívülállóként szemlélné az egész őrült szituációt.

  A férfi homlokán kidudorodik egy ér, összeszorítja a fogait.

  - A francba, igaza volt a nagyfaternak mikor azt mondta, hogy vigyázzak az őrült ribancokkal, mert nem hiába dobja fel több férfi a pacskert időnap előtt – egyre erősebben szorítja a kormányt.

  Carter keze remeg, a pisztoly markolatát csúszóssá teszi a veríték.

  - A kezed járjon, ne a szád! – a ravaszra teszi az ujját. – Nem tudom, kinek dolgozol, de a vőlegényem úgy is keresni fog, és ha megtalálja a főnököd, a fejemet teszem rá, hogy a beléből fon koszorút a bejárati ajtódra.

  - Nyugi, nem vagyok mártír, nem fogom miattad kinyírni magam. Keresek egy megfelelő helyet és leszállunk. Ígérem. Csak nyugodj meg.

  Evelyn lazít a tartásán. A lába nem sokáig bírja. Érzi, hogy lassan kialszik belőle az élet. Most is csak az adrenalinnak köszönhetően pislákol. Ha ettől is megfosztják, már nem marad neki semmi, amibe kapaszkodhat. A túlélés az egyetlen, ami mozgatja. Ha eléri a célját, talán holtan esik össze. Talán mégsem annyira erős, mint amilyennek gondolja magát.

  Kevin zökkenőmentesen landol egy pusztán Humboldt határában. Elengedi a kormányt.

  - Nem foglak bántani – a szavak már alig jutnak el a lány tudatáig. Minden eltávolodik körülötte, a világ forogni kezd, végül teljesen elsötétül.

Dark Paradise

A Nap már az égbolt közepén tűz, mikor a fűben fekve magához tér. Kevin fölé hajol. Arcán diadalittas mosollyal segíti ülőhelyzetbe.

  - Igyál – a szájához tartja az üveget.

  Evelyn nagy kortyokban nyeli a vizet. Eddig fel sem figyelt rá mennyire kiszáradt. Lenyalja ajkáról a kósza vízcseppet.

  - Hol vagyok? – meg sem várja a választ. – Telefonálnom kell! – hangjába próbál életet lehelni. Nem sikerül.

  A férfinek visszatér a jókedve.

  - Ne aggódj, én már telefonáltam.

  A lánynak azonnal feltűnik a ragyogás a szemében. Ráeszmél, hogy talán soha nem is irányította a játékot. Végig a pilóta uralta őt és szándékosan hagyta megvezetni magát.

  - Mire készülsz?

  - Meggondoltam magam. Mégis csak ér az életed öt millió dollárt – rákacsint, majd felemelkedik mellőle. – Még egy ideig biztos egyedül leszünk. Te sajnos nem igazán tudsz járni, de ne aggódj szerelmem, én minden kívánságod teljesítem.

  Evelyn sikolya villámként hasít a kietlen pusztaságba. Mérföldekre innen egy lélek sincs, az otthon melege pedig olyan luxus, ami már régóta túl elérhetetlennek látszik.

  Kevin a géphez sétál, leakasztja az adóvevőt és a szájához emeli. Megköszörüli a torkát, miközben az ülésre dobja a félig üres ásványvizes palackot. Alig érthetően motyog a készülékbe, szavai a lány számára teljesen kivehetetlenek.

  Evelyn mozdulatlanul fekszik a harmatos fűben. Sápadt bőrét véraláfutások és karcolások tarkítják, arca olybá fest, mintha soha nem látott volna napfényt. Ruhái megviseltebbek nem is lehetnének, cipője is teljesen átázott. Az alsó ajkát harapdálja, vér buggyan elő belőle.

  Már nem enged a gondolatainak, már nem érez készetetést arra, hogy megszökjön, mert már nem lát kiutat. Talán valóban okosabb lenne most meghalni, mint elviselni azokat a kínokat, amik várnak rá. Soha nem gondolta volna, hogy pár óra leforgása alatt a bűnözőből áldozat, a fogva tartóból fogoly válhat. Régen érezte ennyire tehetetlennek magát.

  Felkönyököl és a férfi közeledő alakját figyeli. Barna katonanadrágot, fekete trikót és bőrkesztyűt visel. A fáradt arcon borosta pelyhedzik, barna hajába túr. Mikor a lányhoz ér, leguggol mellé.

  Mielőtt megszólalna, néhány fekete dzsip kanyarodik rá a messzi országútra. A göröngyös, kátyúkkal tarkított aszfalt nem okoz számukra nehézséget, céltudatosan száguldanak a puszta irányába.

  Evelyn minden erejét összegyűjtve megkísérli talpra küzdeni magát, vagy legalább elaraszolni a férfi útjából, de erős karok taszítják vissza. Ütni, karmolni próbál, de már nem osztottak neki több lapot. Kevin megelégeli a szánalmasnak ígérkező próbálkozásokat és belerúg a lány sebesült lábába. Kínzó fájdalom árad végig a testében, újabb sikoly hagyja el a száját, pont abban a pillanatban, mikor a három dzsip a fűre kanyarodik.

  A járművekből hat izmos férfi és egy néger nő ugrik a földre, utolsóként egy öltönyös, markáns vonású, göndör fürtű férfi lép elő. Evelyn ebből mit sem érzékel, a testét hamarosan felőrlő fájdalom elnyomja a külvilág zajait. Az öltönyös alak az emberéhez sétál, nyomában a kisebb katonaosztaggal.

  Kevin kihúzza magát, hangjából eltűnik az eddigi gunyorosság minden szikrája.

  - Elnézést, Uram, az akció hosszabbra nyúlt, mint amire számítottunk. Wilks bizonyára már tájékoztatta Önt a fellépő akadályról, de megpróbáltam korrigálni a kisebb malőrt – szavai semmiféle érzelmet sem váltanak ki megbízójából.

  - Wilks tegnap este óta nem jelentkezett – a válasz meglepi a férfit. – Rodriguezzel sikerült csak kapcsolatba lépni, aki az akció sikerességéről tájékoztatott – miközben tekintélyt parancsoló tónusán beszél, a földön heverő élettelennek tetsző lány erőtlen testét szemléli.

  - Őt nem kalkuláltuk bele az akcióba. Mit csináljunk vele?

  - Egy ujjal se érhettek hozzá, én pedig majd biztosítom, hogy semmire ne emlékezzen a mai történtekből, csupán annyit tudjon, hogy a hős Jack Donovan orvvadász baleset áldozata lett, amit ő sikeresen, bár eszméletét vesztve átvészelt és én voltam az, aki megmentette az életét. 

50 feliratkozós köszönetnyilvánítás

Kedves Látogatóim és Visszatérő Olvasóim! 

  Általában minden egyes alkalommal, mikor ennyit kell várni egy-egy rész publikálására egy hosszabb-rövidebb magyarázkodást írok Nektek, azonban most nem teszem, hiszen bármennyire is szerettem volna fejezetet írni, erre nem adatott lehetőségem szabadidő híján. A hétköznapjaim szörnyen be vannak táblázva, hétvégén pedig olyannyira fáradt vagyok, hogy nem tudok klaviatúrát ragadni, ezért sajnálattal közlöm, hogy a fejezetek havonta érkeznek, a soron következő a következő hét folyamán! Ez természetesen nem a legjobb hír az olvasóim számára, de aki nem rég kezdett bele a történet olvasásában, az ráérősen behozhatja a lemaradást! :) 

  Valójában ezt a bejegyzést a köszönetnyilvánításnak szentelném, hiszen hatalmas számadatok jelzik azt, hogy mennyien követitek nyomon a munkálkodásomat, ez pedig igazán fel tudja dobni a kedvem. A majd' 20 ezer látogató, az egyes fejezetekre való több, mint 100 vagy 200 kattintás, az eddig beérkezett 110 komment (a sajátommal együtt természetesen) és ami a legfontosabb, vagyis ami miatt ez a bejegyzés megszületett az 51 feliratkozó! Ez számomra hatalmas szám, nem győzök elégszer köszönetet mondani nektek a támogatásotokért, mindenért! Sajnálom, hogy nem vagyok képes teljesíteni a célt, amit kitűztem magam elé és minden hétvégén újabb résszel jelentkezni, de havonta próbálok mindig egy kellő hosszúságú és tartalmas fejezettel érkezni! Még egyszer ki szeretném fejezni a hálám, köszönöm szépen! Legyen további kellemes őszi szünetetek!

Skyler

11. fejezet

Sziasztok Életeim!

Végre valahára publikálhatom a soron következő fejezetet, amivel bár rengeteget késtem, mégis nagy alázattal írtam hosszú napokon keresztül! Szeretném megköszönni az előző részhez érkezett kommenteket, pipákat és feliratkozókat! Imádlak Titeket és ezentúl minden második hétvégén újabb résszel érkezem hozzátok!

Addig is legyenek szép napjaitok és olvassátok az új fejezetet, ha pedig időtök engedi, írjátok meg a véleményeteket!

11. fejezet – A háború elkezdődött

Harley Dawson

„Sose bízz az olyan emberben, aki egyetlen rossz tulajdonságot sem hozhat fel mentségére.” (Winston Churchill)

Survival

Egyedül állok a semmi közepén. Az éjszaka koromsötét fátylat borított körülöttem a világra, a szurokfekete égbolton egy kósza csillag sem pislákol, a Hold is épp csak akkora, akár egy levágott körömszegély, még annyi fénnyel sem árasztja el a környéket, mint egy szendergő gyertya halvány lángja. Az alattam húzódó betonplaccot repedések szabdalják, némelyikben zöld növényzet burjánzik. Óvatosan, megfontoltam teszek meg minden lépést, hiszen az elhanyagolt útburkolat valamennyi négyzetmétere, repedése, mélyedése meglepetést tartogathat számomra. Az éjszaka torz képeket fest elém, egyre szaporábban veszem a levegőt, egyre erőteljesebben verejtékezem. Irtózatos, fojtogató érzés kerít hatalmába, eluralkodik minden porcikámon, megkocsonyásítja a véremet, elködösíti a tudatomat. Szinte érzem, ahogy milliónyi éles fogával felemészt belülről. Soha nem tapasztaltam még hasonlót. Soha nem éreztem még félelmet.

  Sebezhetőségem valósággal megrémít. Eleddig sohasem érzékelt paranoia veszi át az irányítást felettem: minden irányból a támadást várom. Fogalmam sincs merről, milyen alakban érkezik, mintha az elmém egy sötét zugában puhatolóznék villanykapcsoló után. A kezemben szorongatott Beretta már nem szolgál kellő önbizalommal. Hatalmas, áthatolhatatlannak tetsző drótkerítés zár körbe, a keskeny utcán kriptai csend honol, a saját reszelős légvételeim és a fülemben lüktető pulzusomon kívül semmi nem adja jelét annak, hogy bárki is tartózkodna a környezetemben. Én mégis szaporázom lépteimet az ismeretlen felé.

  Nem emlékszem honnan jöttem, fogalmam sincs merre tartok. Teljesen elvesztem.

 Ekkor azonban vakító, fehér fényt árasztó reflektorok gyúlnak fel, kattanásuk sokáig visszhangzik a fejemben, miközben a karjaimat az arcom elé emelve próbálok kihátrálni a fénykörök találkozási pontjából. Sikamlós tenyereim közül kicsusszan a fegyver markolata és tompa puffanással ér földet a bakancsom mellett.

  Hátrafelé bukdácsolok, még a tulajdon lábaim is hátráltatnak a haladásban, folyton összeakadnak, az esés veszélyével fenyegetnek.

  Még küzdök, holott tudom: a játék véget ért.

  Torz, mégis erélyes férfihang szólal fel a távolból, mondandóját halk sercegés kíséri.

  - Harley Dawson, adja fel! Elkaptuk, most már nincs hová menekülnie! Ne feledje, ha ellenáll azzal csak a saját dolgát nehezíti meg! Még egyszer mondom, adja fel, bármit is forgat a fejében! Maga itt már nem nyerhet!

  Az utasítás végeztével vészjósló, tüdőből feltörő morgásra kapom fel a fejem. A fényárban megpillantom a tajtékzó vérebek világító szemeit, az idegességtől remegő-vonagló testüket, vicsorító, mégis szorosan összezárt állkapcsukat, éles fogaikat, a pofájukon lefelé csordogáló fehér habot. A legelöl acsarkodó rottweiler mind a húsz karmát kihegyezve, idegtépően karistolja a betont, miközben izmait megveszítve megpróbál kitörni a K9-es osztag mögötte álló emberének szorításából. Nem sokáig kell próbálkoznia, a férfi pórázt szorongató ujjai szétnyílnak, a veszett dög pedig elrugaszkodik a földről és az arcomnak ugrik.

  A velőtrázó kiáltásomba zeng bele a környék.

  A saját ordításom ránt vissza a lidérces álmok sötét, tajtékzó tengeréből a verőfényes, szinte ártatlan kora reggeli órába. Ülő helyzetbe küzdöm fel magam, az izzadtság a hátamhoz tapasztotta az összegyűrődött lepedőt, a nyakamba éles fájdalom hasít. A látóteremben millió fekete pont vibrál, szemeim égnek, mintha gigantikusan erős paprikából szippantottam volna. A kezeimmel támasztom meg magam, eltelik néhány kósza perc, mire kitisztul a látásom és különbséget tudok tenni a valóság és az álmomban lefestett képek között. Sok mindent képes vagyok irányítani, de az agy nem manipulálható, a tudatalattim örökké az ellenségeim táborát fogja erősíteni. Mindig az utamban áll, megkérdőjelezi a tetteim, kérdésekkel bombáz, érzelmeket próbál belém sulykolni. Hatalma van fölöttem, hiszen a részem képezi.

  Erőt veszek magamon és kiülök a hatalmas franciaágy szélére. A roló résein keresztül beáramló napsugarak árnyékokat vetítenek a szobára és a párnától meggyűrődött arcbőröm nyaldossák. Az éjjeliszekrény tetején agonizáló digitális számlapos óra kijelzőjére pillantok, aztán a szám sarkába szorított cigarettával felkapom a szék háttámlájára dobott meggyűrődött flanelinget, magamra húzom, és szikár ujjaimmal hátrafésülöm az arcomba tóduló tincseket.

  A nappaliba vezető keskeny folyosón meggyújtom a passzívan lengedező spanglit, zavartalan pöfékelésem közben szakítok időt a kávéfőzésre és az üzenetrögzítőmre felmondott egyetlen, Katherinetől származó hangüzenetre. A fából barkácsolt márványlappal lefedett pultnak dőlök, a polcra felsorakoztatott fűszertartókkal szemezgetek, mialatt a dallamosan csengő hangon előadott beszámolót hallgatom.

    - Szia, Harl! Te már nyílván az igazak álmát alszod, mikor ezt a hívást kezdeményezem, ezért nem is hibáztatlak, hogy képtelenség elérni Téged! Nagyon boldog vagyok, hogy hallattál magadról, őszintén sajnálom, hogy ennyi időbe telt, míg válaszolok neked, de örömmel tudatom veled, hogy régen voltam ennyire boldog! Olaszország napfényes, békés és gyönyörű, egyszerűen képtelenség betelni az ódon épületek látványával és a fenséges borok zamatával. A keresztanyám újdonsült családja, aki az új férje mellé párosult, egyszerűen leírhatatlan. Nagyon régen találkoztam ennyire kedves emberekkel és a férfi elsőszülött fia, Martin is nagyon udvarias velem. Szinte megkönnyebbülés a lakásból kilépve tiszta levegőt beszippantani Vegas szmogos légköre után. Mellesleg kicsit ismét orrolok rád, amiért azt a pénzzel teletömött borítékot belecsempészted a táskámba, a repülőtéren alig győztem magyarázkodni miért akarok ennyi amerikai dollárral Olaszországba repülni. Fogalmad sincs mennyire nehezteltem rád érte! De ha már ennyire hajthatatlan vagy, akkor megköszönöm neked ezt a szép ajándékot. Már csak néhány nap és ismét láthatjuk egymást, remélem nem feledkeztél meg a vacsoráról, amit ígértél! Szeretlek te barom! Katherine

  Míg a lány derűs szavait hallgatom, a lefőtt kávéból töltök egy csészébe. Kat néhány hete, a rendőrök fárasztó kihallgatása után úgy döntött él a keresztanyja meghívásával, hogy kikapcsolódás gyanánt Salernoba utazzon hozzájuk. Történetesen az én unszolásomra bólintott rá az ötletre, hiszen így elég messzire került tőlem és az ellenségeim táborától.

  A friss zuhany után kitágult pórusokkal, óceáni légkört idéző illatfelhő által kísérve, szorosan a derekam köré tekert fürdőlepedőben választok egy fekete öltönynadrágot, hozzá pedig azonos színű inget. Miután magamra öltöm a temetésre szánt öltözéket egy Shakespeare kötetet kibillentek függőleges helyzetéből, mire elém tárul a fegyverarzenálom valahány fényesre polírozott példánya, amik közül egy 2000-es évekbeli Coltot dugok az övembe.

  Az égkék Aston Martin kormánya mögé ülök, a csapongó gondolataim társaságában száguldok végig a sztrádán és kanyarodok rá a köves mellékútra, ami közvetlenül a külvárosi temető mögött húzódik, egészen a városból kivezető országútig. Mintha az tudatalattim azon zuga, amely a biztonságomért felelős, valamiféle menekülési útvonalról is gondoskodott volna. A szertartás már javában zajlik, mikor az út széléhez kormányozva az autót kiszállok belőle. Az ajtajának döntött háttal, összekulcsolt kezekkel, az orrnyergemen ülő Ray-Ban mögül szemlélem a város egyik legmegrendítőbb temetését, ahol egy teljes családot kísérnek végső útjukra. Ökölbe szorul a kezem, ahányszor elém vetül a mészárlás utáni kép, és bár a lelkiismeretem annyira sem tiszta, mint egy világháborús tengeralattjáró-ablak, mégis gyakran eszembe jut az önzőségem és a mérhetetlen bosszúvágy, ami Hendersonék „üdvözlet” feliratú lábtörlőjéig vezetett.
  Végignézek a sírástól eltorzult arcokon, a fekete különböző árnyalataiba öltözött megroggyant vállú,

See You Again

szinte összemosódó alakokon, a koporsók előtti, az elhunytakat ábrázoló fotókon. Fájdalmas zokogásba borsódznak bele a fák, a pap együtt érzően morajló hangját szállítja a feltámadó északnyugati szél.

  A koporsók leeresztésekor a pillantásom találkozik egy nyúlánk, fiatal lány opálos tekintetével. A száját összepréselve igyekszik visszaszorítani a torkát kaparászó sírást, többször az égre emeli világos színű szemeit, mintha Istentől várna válaszokat a miértekre. Mintha léteznének olyan válaszok, amiket ilyen helyzetben hideg fejjel képesek lennénk felfogni.

  A temetés végeztével az egybegyűltek szállingózni kezdenek, én pedig az autóba ülve az országútra hajtok. A műszerfalra szerelt tartóban lévő telefonomba bepötyögöm Christian oly népszerű számát. A hívott fél néhány csörgés után felveszi és fátyolos hangon a készülékbe hallózik.

  - Szükségem van Adam Morgenster lakcímére – térek a tárgyra, mellőzve az olyan formalitásokat, mint például a köszönés.

  Barátom morog pár strófányit, szinte hallom matraca rugóinak bősz nyikorgását, majd a minden reggeli szekrénybe fejelés rituáléját kísérő morajait, aztán ahogy fáradtan az íróasztala előtti székre rogy és életre kelti az eszét helyettesítő elektronikus szerkezetet.

  - Egyébként hogy vagy? – próbálkozom derűsebb hangnemre váltva, nem álcázva általa kiváltott szórakozottságomat.

  - Soha szarabbul – dohogja ráspolyos tónusán. – Mi a francnak kell neked a drogcsempészet fejének a lakcíme, ráadásként hajnalok hajnalán? Esetleg fel akarod kérni a feleségét védőügyvédednek? – hallom, amint a billentyűzeten beüti a rengeteg karakterből álló jelszókat.

  - Az összes lakcíme kell. Tudom, hogy több van neki, másképp nem tudná ilyen profin csalni a feleségét. Azt a vegasi villát keresd, ami nem szerepel Jenna Morgenster neve alatt is – kattanásig hátratolom az ülést, a felhúzott térdeimmel kormányzom a kocsit a kihalt, egyenes útszakaszon.

  Porter köhécselve nevet, mintha húsz éve minden tizedik percben cigarettára gyújtana.

  - Nem válaszoltál a kérdésemre. Nem asszisztálok az öngyilkossági kísérletedhez. Ha nem haragszol, fiatal vagyok még egy életfogytiglani börtönbüntetéshez.

  Drámaian felsóhajtok, miközben kikerülök egy néhány napos macskatetemet.

  - Valószínű még nem tudja, hogy valaki ismeri a kilétét. Ki kell ugrasztanom a nyuszit a bokorból, különben soha nem tudom meg, hogy ő áll-e a gyilkosság hátterében. Már egyébként is több halálos áldozatot követelt az információ beszerzése ahhoz, hogy csak üljek a babérjaimon.

  - Rajta vagyok – adja be a derekát végül, bár úgy sejtem, inkább belátta, hogy nincs más választása.  – Carter kisasszonyról tudsz valamit?

  Evelyn nevének hallatán a tudatalattimban felderengenek a néhány nappal ezelőtti katasztrófa emlékének képei: a tükör szilánkjai által szétkaszabolt arc, a mahagóni vörös hajzuhatag, szinte érzem kézbőrömön a vértől ragacsos ujjak erőtlen szorítását.

  Megrázom a fejem.

  - Nem halt meg, a Végzete ismételten csúfondáros kudarcot vallott, pedig nagyon próbálkozik szerencsétlen – dünnyögöm érdektelenséget csempészve a hangomba. -  Ennyi idő alatt már Saddam Hussein tartózkodási helyét is lenyomozták. Mit tökölsz még? – rákanyarodok egy keskeny, végtelennek tetsző bekötőútra, ami a sivatag közepén elterülő város mellett húzódik.

  - Nem olyan egyszerű, ahogy azt képzeled, ez nem a CIA központja és bármily meglepő, a fickó intelligens, az adataihoz nem lehet varázsütésre hozzáférni – motyogja a klaviatúra monoton kopogásától alig érthetően.

  „A türelem hullát terem” szállóigére alapozva a gázra taposok és folytatom a céltalan száguldást a városhatár felé.

  - A feleségével egy külvárosba épült luxusvillán osztoznak, azonban Las Vegason belül van még egy kacsalábon forgó kastélya, a Stewart Ave 765-ös szám alatt. Sok szerencsét, Dawson – ezzel bontja a vonalat.

  Kézfejemmel portalanítom a GPS képernyőjét, aztán beütöm a megadott a koordinátákat. Míg a rendszer megtervezi az útvonalat fékcsikorgás kíséretében megfordulok az úttesten és immár célirányosan a külváros felé viharzok.

¤

  A fehérre mázolt luxusvilla keletre néző ablakán megcsillan a rátűző Nap ezerkarátos fénye, ami mintha minden erejét összeszedve próbálná kárpótolni a lakosságot az elmúlt napok viszontagságos időjárásáért. A ház előtt magasodó, tömött tujasor takarásában leállítom a motort, újabb cigit harapok a fogaim közé, majd kirúgom magam alól a járgányt és két mozdulattal felgyűröm az ingem ujját a könyököm fölé. Zöldellő pázsit, páfrányokkal, vadrózsákkal, apró gyémántokként csillogó kavicsokkal telehintett sziklakert és gondozott bukszusok által szegélyezett keskeny, téglával kirakott sétaútra lépek, zsebre tett kezekkel, számban az immár füstölgő staubbal kémlelek körbe. Az idilli nyugalmat a ház mögötti medence felől érkező apró neszek zavarják meg csupán. Rálépek a tegnapi esőzésektől harmatos gyepszőnyegre, lakkozott félcipőmre, hajamra és vállaimra tűhegynyi vízcseppek hullnak a lefelé konyuló vegetáció leveleiről, ahogy összehúzódva török utat közöttük a hátsó kertben sejlő medence felé.

  A modernkori, üvegfalú nappaliba pillantok, ahol sterilen berendezett enteriőr tárul elém: krémszínű bőrrel bevont ülőgarnitúrák, drága italoktól roskadozó polcok, kagyló formájú üvegasztal. A luxus minden kliséje fellelhető, de nem csupán a nappaliban, minden bizonnyal a ház megannyi szegletében. A hátsó ajtóhoz épített veranda sarkánál megtorpanok, a téglalap alakú, kifutószerűen megtervezett, aquakék vizű úszómedencében mogyoróbarna haját feltűzve viselő, karcsú nő tempózik, mozgása kecses, szinte sellőszerű, hibátlannak tetsző napbarnított bőrét és egy alig látható, aranysárga bikini alsót visel csupán. Néhány hosszt követően a széléhez evickél, két könyökével megtámasztja magát és fejét a kezeire hajtva élvezi a napsugarak simogatását.

Payback

  Ellököm magam a terasz gerendájától, majd komótosan a medence széléhez lépdelek. Talpaim valósággal nem is érintkeznek a betonnal, nesztelenül közelítek a sütkérező szépség felé. Farzsebemből előhúzom a fekete bőrkesztyűket, amibe belebújtatom a kezeimet. Leguggolok a nő elé, a füstcsíkokat eregető staubot az ujjaim közé csippentem, majd a parázsló hamuövezetet a víz alól kibuggyanó dús kebléhez nyomom. Azonnal felkapja a fejét, kidülledt mézszín szemekkel, halálra vált arccal mered rám és a fájdalomtól könnyek szöknek a szemébe. Megpróbálja ellökni magát a medence szélétől, igyekszik minél távolabb kerülni tőlem és a szörnyű, perzselő fájdalomtól, de a nyakára fonódó erős ujjaim megakadályozzák ebben, miközben az egyre hevesebben füstölgő cigaretta mind mélyebbre fúródik megsebzett bőrében.

  - Talán, ha más körülmények között találkozunk, nem fájna ennyire – mormolom a szám sarkában vibráló féloldalas mosollyal. A pillantásom le sem veszem egyre elhalóbb arcáról, egyre üresebb tekintetéről.

  - Ki vagy te? – alig érthető kérdésétől nevetés kaparássza kiszáradt torkom.

  - Adam egy barátja – válaszolom félvállról, majd utolsót tekerve a csikken, beleejtem a vízbe. Ujjaimat szorosabbra fűzöm a nyaka körül, miközben lassan kiemelem a vízből, így homlokunk egy vonalba kerül. – Szebb halálod is lehetett volna, remélem nem álmodtál üvegkoporsóról – egy vonallá préselem az ajkaim, a Colt markolata pedig már a kezemben nyugszik. A hideg csövet a homloka mértani közepéhez illesztem, majd lenyomom az elsütő billentyűt. A golyó egy másodperc törtrésze alatt szakítja át a koponyacsontját, hogy aztán hátul távozhasson. Még mindig nem eresztem az immár élettelen testét, üres, belegravírozott H. D. monogrammal ellátott töltényt húzok elő és szétnyitott ajkai közé állítom.

  - Sajnálom, Danielle – ezzel a medencébe ejtem a holttestet, ami viaszbábú fehérségűre sápadtan lebeg tovább a vértől mocskos víz felszínén.

¤

   Csendesen szemerkélő esőcseppek hullnak alá az éjszaka uralkodó égitest ragyogását beárnyékoló, vészterhes viharfelhőkből, a feltámadó szél fákat, tarka bukszusokat tépáz, műanyagszékeket, próbababákat billent ki egyensúlyokból, majd egy erősebb lökéssel felkap és métereken keresztül sodor magával. A koromfekete, csillagtalan égbolton aranysárga és lila villámok cikáznak, a távolban, akárha hordót görgetnének, hosszan zsörtölődő mennydörgés morajlik. A járdaszegélynél parkoló luxusautók egyikében éktelen ricsajjal bekapcsol a riasztó és kóbor macskákat ugraszt ki a falak mélyedésében húzódó konténerekből. A kabátom hátán esőcseppek kopognak, az esővíztől összetapadt tincseimről először csak vékony csermelyek csörgedeznek végig a homlokomon, majd az arcomon egyre szélesebbre dagadva folytatják útjukat, míg végül az államon egy szabadeséssel az utca betonjára hullnak. A napok óta tartó esőzésektől bokáig érő tócsák gyűltek össze az út melletti mélyedésekben, a járdákat szegélyező törpefenyők alatti árkokban.

  Az egymásba kapaszkodó éttermek, butikok és éjszakai bárok ablakait fényár füröszti, mintha narancssárga és vörös lángok nyaldosnák. Még ekkora távolságból is jól kivehető az asztaloknál ücsörgő, a vihartól feszélyezett alakok sziluettje, szinte hallom a hamis kacajokat, az egymásba vágó szavakat, a borospoharak dallamos koccanását. A szél frontálisan ostromoz, kiszáradt arcbőrömre dermeszti a vízcseppeket, az orromat szinte nem is érzem. Katherine kezét szorítva egyre sietősebb léptekkel igyekszünk megközelíteni a szűk utcán található éttermek egyikét. A sikátorszerű negyed előtt behajtani tilos táblát ostromoz a szél, az Aston Martinom ott vesztegel mellette.

  A Sinatra névre keresztelt étterem ponyvája alá húzódunk. Kifújjuk magunkat, miközben Katherine a nedves haját hátrasöpörve arcából, csilingelően felnevet.

  - Szerinted beengednek minket? – kérdezi csillogó szemekkel az arcomra emelve sugárzó tekintetét.

  Kicsavarom hosszú szövetkabátom aljából a vizet, majd ujjaim hátrafésülöm hosszúra nőtt tincseimet.

  - Nincs más választásuk, már három hete asztalt foglaltam – belököm a lány előtt az ajtót. Az előtérben már elénk is szambázik egy nyúlánk, idősödő pincér, aki olyan feszélyezetten mosolyog, mintha az arcára fagyott volna a derű, úgy harminc évvel ezelőtt.

  Lesegíti Katről a kabátját, én kibújok az enyémből és szintén a kezére hajtom, miközben alázatosan, akár egy szerzetes, az étterem közepén lévő üres asztalhoz kísér bennünket. Helyet foglalunk a két vörös bársonnyal borított széken, majd a hófehér terítőn fekvő étlapot szétnyitva válogatunk az arany árban mért ínyencségek közül. Mielőtt döntésre jutnánk, kérek egy portóit. A pingvinszerű maskarába bújtatott pincér távozik, így a lánynak szentelhetem teljes figyelmem.

  Egymástól távol ülő, metszett szemréseiben sötét, szinte fekete íriszű szempár csillog a felettünk lógó lampion narancssárga fénykörében, félujjnyi vastag, az orrnyereg felső részétől kezdődő, szinte tökéletes vonalú szemöldökét olykor összeráncolja, máskor szinte a homloka közepéig felvonja. Karakteres, kissé pisze orra még mindig piros a kinti csípős levegőtől, finom vonásait gesztenyebarna, az esővíztől összetapadt hajtincsek keretezik, felül keskeny, alul valamivel dúsabb, felfelé ívelő, színtelen ajkain és aprócska állán állapodik meg a tekintetem.

Grand Piano

  - Harley, ezek az ételek nagyon drágák – jegyzi meg szinte rosszallóan. Frusztráltan fészkelődni kezd, mikor a pincér az öblös poharába tölti a bíbor színű bort, amit egy kurta fejbiccentéssel köszön meg.

  - Ne foglalkozz az árakkal, ha velem vagy. Már mondtam, hogy nem számít – nyugtatom meg biztató mosolyra húzván ajkaimat, közben boros fehérpecsenyét rendelek zöldségkörettel, a lány választása pedig egy különleges halételre esik, amihez mozzarella salátát kér.

  A pohár szárára font ujjakkal dőlök hátra a széken, miközben körbepillantok a sznob társaságok által közkedvelt, számomra kissé túl arisztokratikus étteremben. A falakon mahagóni lambéria húzódik, felette bordó, nonfiguratív mintájú tapéta, amin arany keretbe foglalt oklevelek és értékes festmények függnek körös-körül, ameddig a szem ellát.

  Újra a feszengő lányt illetem meg a fürkésző pillantásommal, most azonban levendulaszín lenge ruháját és a dekoltázsa előtt lengedező nyakláncot tüntetem ki a figyelmemmel. Úgy érzem, valamit elhallgat előlem, én pedig keresve sem találnék megfelelőbb alkalmat ahhoz, hogy erről lerántsam a leplet. Nem lehetnek titkai előttem, ha meg szeretném védeni. Immár nemcsak magamtól, hanem a rá bármilyen alakban leselkedő veszélyektől is.

  - Mesélj Salernoról! – töröm meg a kínosnak tetsző csendet, ami egy ideje ránk telepedett.

  Aprót kortyol a zamatos vörösborból, aztán kissé lazítva görcsös tartásán mesélni kezd az olasz Riviérán töltött heteiről.

  - Európa egyszerűen varázslatos, mintha minden szegletét művész festette volna a vásznára. Az élet sokkal nyugodtabb, az emberek nem rohannak, közvetlenek és kedvesek, pont olyanok, mint a kisvárosokban. A keresztanyám mindig lányaként szeretett, a szüleim tragikus halála óta pedig még inkább, és azóta is szörnyen érzi magát, amiért a legnehezebb időszakomban hagyott magamra a saját boldogságát előtérbe helyezve. Bár én soha nem hibáztattam ezért, hiszen megérdemelte Samet, a férfit, akiről egész életében csak álmodozott, még az sem zavarta, hogy gyerekei vannak, akikért immár ő is felelősséggel tartozik. Könnyen hozzászokott a háborítatlan élethez, a napsütéses olasz városhoz, a kis tengerparti étteremhez, amit Sam örökölt a szüleitől és most ők vezetik. Az első napon ki sem mozdultam a gyönyörű birtokról, amit mindenfelől virágoktól duzzadó kertek vesznek körül és a levegő olyan tiszta, hogy nem is akarsz bemenni a négy fal közé, még az idő lehűltével sem. Aztán hol Iris, hol Martin, vagy a tizenhét éves húga, Lila társaságában csodáltam meg a város nevezetességeit; a reneszánsz korstílusban épült épületek ódon falait, a hatalmas tereket, a napnyugtát a tengerparton, rengeteg színházban, múzeumban és fesztiválon jártam. Harley, szavakba nem tudnám önteni milyen boldog voltam! Las Vegas lehet világhírű szórakoztató központ, mindenki dúskál a pénzben, az épületek monumentálisak, meg fényűzőek, de az utcán nappal csak komor, elunt ábrázatokkal találkozol, az emberek trágár szavakat használnak, tapintatlanok, semmire nem becsülik egymást; egy koszos dollárért eladnák a másik veséjét a feketepiacon. Nem hiába van ennyi zálogház. A boldogság fogalma pedig kimerül annyiban, hogy éjszaka a földig leiszod magad egy bárban, vagy elkockázod a pénzed a LeGrandban, esetleg házasságot kötsz egy kápolnában Elvisnek öltözve. Másnap még csak nem is emlékszel rá! Nincs víz, csak forró sivatag amerre a szem ellát, a városban nevetséges másolatokkal találkozol: Eiffel-torony, Szabadság szobor, még Velencéből is kapsz egy szeletet! De nem ugyanaz. Olyan, mintha egy óvodás csoport rajzokat készítene a világ nevezetességeiről és képeslapként árusítanák őket. Sikerült melletted beleszeretnem ebbe a sivár, kiélt városba, de most, hogy részem lehetett ebben az utazásban, megláttam mennyi mindenről maradtam le, míg a koszos ír kocsma pultját törölgettem. Tovább szeretnék lépni, Harl, de megszakad a szívem, hogy itt kell hagyjak egy ilyen barátot, mint te vagy nekem.

  Ő a rengeteg szép emlékbe, én pedig a szavaiba merültem el, akár a hívogató óceán habjaiban, így csak akkor eszmélek fel az előttem magát kellető ételre, mikor az már szinte kihűlt a tányéromon. Egy ideig hallgatunk, némán falatozunk, de nem vagyok képes tovább magamban tartani a gondolataim által a fejemben szőtt zavaros következtetéseket.

  - Beleszerettél Martinba – újratöltöm kiürült poharainkat a vörösborral. Szemlátomást nem lepte meg a kijelentésem, mondhatni számított rá, hogy csakhamar levonom a konzekvenciát.

  Bólint, miközben alig észrevehetően a nyakában lógó aranymedálra pillant.

  - Végre találtam valakit, aki nem csak a külsőmért szeretne velem lenni. Szinte az első pillanattól kezdve úgy viselkedett velem, mintha máris a családja része volnék. Soha nem találnék hozzá fogható férfit – miközben puha ajkain kiejti a szavakat, végig az arcomat fürkészi. Tétován felém nyújtja a kezét, de mielőtt az arcomhoz érne, meggondolja magát és a kezemre ejti. – De örökké hálás leszek neked, Harley! Mindenért, amit tettél és ez nem jelenti azt, hogy elveszítesz, hiszen mindig visszalátogatok hozzád! – megfordítja a kezem, a tenyerembe ejti a sajátját.

Lost Stars

  Mintha a feltörni készülő szavak valahol félúton a lelkem és a hangszálaim között elakadtak volna, egy hang sem jön ki a torkomon. Hosszú percek telnek el meghitt csendben, mire sikerül összeszednem magam. Nem azért törtem meg, mert elveszítem a lányt, hanem mert még nem érzem elegendőnek a törlesztést, amit azért teszek, mert tönkretettem az életét. És bár neki erről fogalma sincs, ahogy a munkámról és a valódi énemről sem, mégis az életem részét képezi, akár egy testrész, ami elvesztése után már soha nem élhetsz teljes életet. Ő volt az egyetlen személy, aki megtanított embernek lenni, és aki mellett végre érezhettem is. Nemcsak haragot, bosszúvágyat, sikert, hanem emberi érzelmeket, de mindenekfelett szeretetet.

  - Tudod, hogy veszélyben vagy. Rengeteg ellenséget szereztem azzal, hogy engem gyanúsítanak Alana megölésével. Nem szeretném, ha bajod esne…

  Erélyesen vág a szavamba, megszorítja a kezem.

  - Ha minden túl veszélyes, akkor mi értelme bárminek is? Felesleges köröket írunk le újra és újra azzal, hogy óvni próbálsz, hiszen én is éppen olyan felelősségteljes vagyok, mint itt bárki más. Volt alkalmam megtanulni az élettől egyet, s mást, például, hogy nem óvhatjuk meg magunkat, nem bújhatunk fedezékbe a ránk leselkedő veszély elől, ami akár lehet egy vérszomjas bérgyilkos, egy természeti katasztrófa, de egy halálos betegség is. A veszély akkor is megtalál, ha pánikszobába zárkózol előle. Nincsen olyan akadály, amit ne lehetne átlépni, és nincs olyan ember, akit ne lehetne eltiporni. Ha soha nem nézel szembe az ellenségeiddel, akkor nem tehetsz pontot az egész végére. Soha nem lehetsz boldog, mert ők bizony nem törődnek bele a kudarcba, és amíg vér lüktet az ereidben és dobog a szíved, meg akarnak majd gyilkolni. De ha soha nem nézek szembe a sorsommal, akkor itt ragadok ebben a bizonytalanságban, mert bármennyire is szükségem van rád, nem lehetsz itt örökké mellettem. És ha egyszer mégis elérik a céljukat; ha többé már nem hallgathatom szavaid csillogó szemekkel, ha már nem nézhetlek, miközben alszol, a könnyeimet törölgetve a párnád sarkában, ha nem lesz, aki megszegje az idióta reguláidat, vagy ha majd senki nem hagy neked rúzsfoltot a poharad száján, akkor nagyon szépen kérlek, ne magad hibáztasd az én kudarcom miatt. Ne akarj minden áron elégtételhez jutni. Ne hősködj. Ne hidd azt, hogy te halhatatlan vagy. Ne okozz akkor is csalódást, mikor már nem leszek neked. 

  A szavak súlya úgy nehezedik rám, mintha tíz kilós liszteszsákokat akasztottak volna a vállaimra. A szívem összefacsarodik, akárha egy vaskos kéz szorítaná. Legbelül nagyon is jól tudom, mit jelentenek ezek a mondatok és mégsem vagyok képes beletörődni. Rossz előérzet mardos belülről, talán a mocskos világ ragasztotta rám ezt az örökös gyanakvást.

  Éles csikorgás által kísérve tolom hátra a székem, az ölemben lévő ruhaszalvétát a tányérom mellé dobom, majd felállok. Megigazítom meggyűrődött ingemet, aztán lenézek az elérzékenyült lányra.

  - Igazad van, Katherine – suttogom, miközben a férfimosdó felé veszem az irányt. Az ajtó előtt a vállam felett nézek vissza az asztalra roskadt lány meggörnyedt hátára, aztán belököm magam előtt a vörösre mázolt lengőajtót, ami még hosszú másodpercekig lengedezik mögöttem.

  Előveszem a telefonom, amin ismét Christian számát tárcsázom és a mosdókagylónak dőlve várakozom. Mikor zsörtölődő hangján belevakkant, meg se várom a köszönése végét, azonnal a tárgyra térek.

  - Nyomozz le mindent egy bizonyos Martin Bianchi nevezetű, Salernoban élő fiatalemberről. Tudni akarom, hol veszi a kávéját reggelente, milyen autóval jár, kikkel áll kapcsolatban, mivel foglalkozik és mindent, amit le tudsz nyomozni róla, lehetőleg öt percen belül – a márványlapon dobolok, míg ő sóhajtást hallatva pötyögni kezd.

  - Minek kell? Morgensterhez van köze? Egyébként meg, nem Kattel vagy? – bombáz az öregasszonyok kíváncsiságát megszégyenítő kérdéseivel.

  - Katherine Olaszországba költözik, mert beleszeretett ebbe a férfibe – hadarom türelmetlenül.

  - Martin Bianchi huszonhét éves olasz építész-mérnök, a szülei egy éttermet vezetnek Salernoban, amit ő örököl, ha az ősök feldobják a pacskert. A neve nem szerepel a rendőrségi nyilvántartásban, semmi törvénybe ütközőt nem követett el, még csak gyorshajtásért sem bírságolták meg soha. A madridi egyetemen tanult, itt is élt évekig egy Helena Rossi nevezetű jogtan hallgatóval, egészen addig, míg a lány el nem hagyta egy ötven-pár éves milliárdos üzletember miatt. Bármily meglepő ezt követően nem mészárolta le őket, beletörődött a kudarcába. Szeret adakozni, főként a rászoruló gyerekekre áldoz rengeteg pénzt, de támogatta már a Green Peacet és a salernoi nevelőintézet felújításában is segédkezett. Ez a fickó egy szent. Nem csodálkozom, hogy Katherine beleszeretett, ő valószínű nem ölte meg a szüleit. Mégis mikor óhajtod neki elmondani miért is apáskodsz felette évek óta?

  - Ha tanácsokat várok, akkor a lelki segély szolgálatot hívom, nem pedig téged. Kösz az infókat! – ezzel bontom a vonalat.

¤

  Az országutat szegélyező terebélyes akác – és tölgyfák mögött a vörösen izzó, lenyugvó Nap a lassan elvonuló esőfelhők takarásában festi színesre a horizontot és ad reményt a világnak, hogy még igenis léteznek olyan gyönyörök, amiket csupán a természet varázsa képes megadni nekünk. A velünk száguldó autó ablakain keresztül szemlélődve összemosódik a táj körülöttünk, az útburkolat egy végeláthatatlan futószalagnak tűnik csupán.

  Kriptai csendbe burkolózva tettük meg az utat az étteremtől, egyikünk sem zavarta meg a másikat felesleges fecsegéssel, a gondolatainkban lubickolva temetkeztünk magunkba, csupán a rádióban visszafogottan szóló zene, a Goodbye ritmusa töltötte be az utasteret. A tóparti házhoz vezető bekötőútra kanyarodván, negyed óra elteltével először pillantok a lány sötét arcélére.

Goodbye

  - Mikor utazol vissza? Szeretnélek kivinni a repülőtérre – a ház elé érve leállítom az Astont, aztán meg sem várom a válaszát, máris kilököm a vezetőülés felőli ajtót, majd megkerülöm az autót és őt is kisegítem.

  - Két nap múlva, hajnalban – suttogja, mintha attól tartana, hogy bárki is meghallhatja szavait.

  Az ajtajáig kísérem, ahol búcsút veszünk egymástól. A veranda lépcsőjén lesietve egy sötétbe burkolózó alakra leszek figyelmes, amint a tóparti sétányon lekanyarodva eltűnik a sűrűben. Rövid ideig összeráncolt homlokkal kémlelem a környéket, de mivel semmi szokatlan nem történik, a paranoiai egy tünetének tudom be az iménti képzelgésem. Ettől függetlenül az ujjaim az övembe dugott Colt markolatára fonom. A kormány mögé szállva az ülésre dobom a pisztolyt, aztán végighajtok a bekötőúton, végül pedig a több sávos sztrádán folytatom hazafelé vezető utam a fényárban fürösztött modernkori Paradicsom felé. A Colorado sötét víztükre felett átívelő hídhoz érek, a háborítatlan víztükrön a telihold képe vibrál.

  A kivilágított, néhány kilométer hosszú híd közepén járok, a mutató száznegyven és ötven között cikázik, a rádióból 50 Cent slágere üvölt: 30 valahány éves vagy, és még ki sem merted nyitni a szádat. A tömegkultúra kiárusítja a gyávákat. Ha személyesen találkoznánk, mondanál valamit? Azt kétlem. Inkább kapjanak el miatta, mint nélküle. Próbálod visszavonni, de megbotlasz a sarkon. A földön maradsz, elmotyogod a mondandódat…

  Ekkor váratlanul elveszítem az uralmam az autó felett, többé nem én irányítom a járgányt, mintha valósággal életre kelne. Előttem egy kamion fényszórói rajzolódnak ki a távolból, egyre közelebb ér, elvakít. Reflexszerűen rántom jobbra a kormányt, az autó százötven kilométer per órás sebességgel szakítja át a korlátot. A levegőben repül, mikor kirúgom az ajtót és kivetődöm belőle. Egyszerre érkezem a jéghideg vízbe a jármű orrával, a detonáció pedig a parti szikláknak repít.