5. fejezet

Sziasztok Drágáim!

Nem szeretnék túl sokat a részhez fűzni, csupán szeretném megköszönni a drága olvasóimnak, hogy ilyen kitartóan olvassák a részeket, a feliratkozóknak és mindenkinek, aki egyáltalán az oldalra tévedt, hogy a blogomra szánt néhány percet az életéből! 

UI: Végre elérkeztünk a találkozáshoz! :) 

Jó olvasást!

5. fejezet – Aki bújt, aki nem…

Evelyn Carter

FourFiveSeconds

  A lemenő Nap narancssárgára festi a horizontot és a messzeségben fényárban füröszti a felhőket karcoló épületek egyhangú falait. A gomolygó esőfelhők zord ábrázatukkal igyekeznek uralni a szürkülő égboltot, de még ők sem képesek megtörni a naplemente varázsát. Az erkély faltól-falig széles üvegajtajának döntöm csupasz hátam, a felforrósodott üveg ingerlőn csiklandozza érzékeny bőröm. Babarózsaszín cigarettapapírba tekert mentolos dohány kámforos füstje tekergőzik az alkonyati széllel, miközben kiürítem a párás falú borospoharat. Tekintetemmel követem aranybarna bőrömre cseppent Chardonnay kanyargós útját. Jóleső borzongás járja át a testem, amint a letüdőzött nikotin szétárad az ereimben és elborítja fáradt elmém.

  Lehunyt szemekkel döntöm a fejem a narancsos színekben játszó ablaküvegnek és igyekszem egyenletesen a tüdőmbe juttatni a friss külvárosi levegőt. Ha van valami pozitívum a lakásommal történt tragédiában, akkor mindenképp Josh keleti fekvésű, a kertváros szívében épített, előkelőséget sugalló otthonát emelném ki, ahol a rozzant lakótelepi „garzonom” tatarozási időszakát vészelem át. Mivel a másságát nyíltan vállaló barátom éppen New Yorkban tartózkodik az új orosz topmodell kedvese, Nicolai Davidovich társaságában, ezért teljes mértékben én uralom a négy hálószobás házat.

  Hiába próbálom elterelni csapongó gondolataim a délelőtt történtekről, az felvillanó emlékképekkel kísért, mint egy, csupán a tudatalattimban élő szellem. Látom az aggodalmat sugárzó jeges kék szempárt, az orvos fáradt, beesett arcát, a pupillalámpa vakító fényét, hallom a tapintatosan halk szavak sercegését, a pulzusom heves lüktetését, a fejemben cintányérozó kismajmok játékát. Majd a saját, mégis idegennek tetsző hangomat: hol vagyok?!

  Jenna bőrkanapéjáról egyenesen a kórházi rendelőbe, onnan pedig az ágyamba vezetett az utam, csak javarészt önszántamból. Diagnózisom roppant szűkszavúan összefoglalva: alacsony vérnyomás okozta eszméletvesztés. Mindössze tíz másodpercig lebegtem az öntudatlanság tengerében, mégis elegendő időintervallum ahhoz, hogy újdonsült ügyvédem gyenge láncszemként könyveljen el. Márpedig az egyetlen ember, aki előtt nem tűnhetek sebezhetőnek, az Jenna Morgenster.

  A nap további részét az agyzsibbasztó töprengésnek szenteltem, majd a zuhanyfülkében közel fél órán keresztül folyattam magamra a jéghideg vizet, hátha sikerül visszatérnem egészségesen gondolkodó, álmokat dédelgető elődömhöz, aki helyett egy riadt tekintetű, beesett arcú nő meredt rám a párás tükörből.

  Hófehér csipkés koktélruhám lágyan simul a jéghideg víztől kiszáradt bőrömhöz, szabaddá téve halvány rózsaszín magassarkúban végződő formás lábaim. A kezemben veszteglő cigaretta nemtörődömségemnek köszönhetően végigégett, ezért a korláthoz lépve lepöccintem a kihalt úttestre.

  Még néhány kósza másodpercig tündöklöm a csendes kertváros nyújtotta látványban és a vészjóslóan kápráztató naplementében, majd ellököm magam a korláttól és monoton cipőkopogás által kísérve az utcára sétálok.

  Határozottan megbékélnék Josh világával, amihez nonstop munkaidejű sofőr is jár, aki, mint a ház jelenlegi „úrnőjét”, engem is előszeretettel fuvaroz a fokozatosan leszálló nyárestében. A néhány perces út alatt élénken előadott történetekkel szórakoztat. Minden szavát csilingelő nevetéssel jutalmazom, miközben sminktükrömben a hamvassá varázsolt arcomat szemlélem és dús ajkaimra vörös rúzst kenek. Mikor a fekete Mercedes leparkol a Bond névre keresztelt bár előtt, a kezembe veszem levéltáskám, egy apró mosoly kíséretében elköszönök Charlestól és a járdára lépek.

  A szórakozóhely előterében csupán néhány ember lézeng, jelenlétemmel mit sem törődve folytatják a cigi szünetet, vagy éppen a türelmetlen várakozást. Határozott léptekkel sétálok be a kétszárnyas üvegajtón, majd a fal mellett araszolva befordulok az egyik sötét folyosóra, ahonnan irodák, személyzeti mosdók és raktárak nyílnak. Belököm a Reynolds feliratú bilétával ellátott ajtót és a tömjén illatú apró irodába lépek.

  - Én váltom Christinát – közlöm minden különleges allűr nélkül az íróasztal mögött terpeszkedő szikár férfinek. Don Reynolds rám emeli gesztenyebarna tekintetét, unottan végigmér, majd leveszi a lábát az asztaláról és felkönyököl az aláírására váró papírhalom tetejére.

  Zord tekintete nem oldódik fel, látszólag nem deríti jobb kedvre a jelenlétem.

  - Oké, cicám, azt csinálsz, amit csak akarsz – böki oda végül félvállról és előhalássza a fiókból a

Born To Die

hamisíthatatlan kanadai szivarját. Hátradől a bőrszéken, ami a súlya alatt megnyikordul és olyan benyomást kelt, mintha feladni készülne a szolgálatot.

  Komótos lépekkel járkálok az irodában.

  - Ne feledd az egyezségünket, Don. Csak azért éneklek a rossz hírű szórakozóhelyeden, mert Mona a barátnőm és tudok a piszkos kis dolgaidról. Ahogy bánsz vele otthon a négy fal között, amikor senki nem látja. Nekem mindent elmond. Ő lehet, hogy nem mer szólni a zsaruknak, de én nem félek tőled – a polcon felsorakoztatott könyveket szemlélem, amik nyilván csupán az enteriőrt kívánják feldobni, hiszen Reynolds nem éppen könyvmoly alkat. Lépteimet visszhangozzák a falak, hangom kimérten cseng. – Kívánj sok szerencsét! – zárom le a mondanivalóm negédesen.

  A sötét, szűk folyosón keresztül közelítem meg az apró színpadot, ami mögött összefutok az utolsó akkordját is leéneklő Christinával, akinek jó éjszakát kívánok és átveszem a helyét a vörös brokátfüggönnyel elválasztott színpadon.

  Elfoglalom a helyem a mikrofonállvány előtt, behangolok, s amint felgyúlnak a reflektorfények, több arc is felém fordul. Egy rövid köszöntőt intézek hozzájuk. A zene felcsendülésekor a testsúlyom a jobb lábamra helyezem, végignézek az érdeklődést mutató arcokon, aztán énekelni kezdek.

„Csak most ne hagyjanak cserben a lábaim,

Amikor be kéne érnem a célba,

Megszakad a szívem minden egyes lépésben,

De remélem, hogy a kapuk majd kinyílnak előttem, és átengednek téged nekem,

Ahogy az utcákat járom, felmerül bennem a kérdés, hogy: Véletlenül, vagy szándékosan lettek ilyenek? Péntek este van, és olyan egyedül érzem magam,

Ha elmondom, hogy az enyém vagy, akkor majd otthon érzem magamat?

Mintha mondtam volna már ezt neked…”

Harley Dawson

  Az esőcseppek monoton kopognak a néhány évszázaddal ezelőtt felhúzott, több helyen foltozásra szoruló terasztetőn, valamennyi rögzítőcsavarját elveszített táblát ringat a vihar közeledtét jelző szél, egykor élesen villódzó, mára csupán pislákoló „MOTEL” neonfeliratát elhomályosítja a szitáló eső. Elázott hajam a szemembe hullik, államról jéghideg esőcseppek csordulnak végig a nyakamon és folytatják útjukat sötét pólóm alatt, a felsőtestemen. A nadrágom derekába tűzött Heckler markolatát tarkító véres ujjlenyomatok emlékeztetnek a néhány perccel ezelőtti dulakodásra, a sötét hajú nő fájdalmas sikolyára, a dühöngő vergődésére erős karjaim között, kisírt aranybarna szemeire, az arcán elkenődött fekete szemfestékre. Az utolsó nyöszörgést kísérő pisztolydörrenésre. Az ásó nyelét markoló zsibbadt ujjaim elfehérednek, újabb lapátnyi homokot dobok a tátongó lyukban fekvő élettelen testre. Kézfejemmel törlöm le a homlokomon gyöngyöző esővizet, de az megállíthatatlanul csorog tovább eltorzult arcomon. Fekete bakancsom cuppog a sártengerben, minden lépésemnél belemélyed a földbe, nyomot hagyva az utókornak.

Do I Wanna Know?

  Az áldozatom egyetlen hibát követett el az életében: rossz emberbe szeretett bele. A kedvese nem viselte túl jól a nő beteges ragaszkodását, a szabadsága érdekében pedig készen állt végleg megszabadulni a szerelmes fruskától, de önmaga nem volt képes megtenni a végső lépést. Itt kerültem a képbe én. Ha hirdetést adnék fel magamról, valószínű a következő jeligét használnám: „Ha meg akar szabadulni a fejfájását okozó személytől, de nem szeretné bemocskolni a kezét, hívjon bátran! Én minden problémáját megoldom!”

  Az emberek szeretnek leleményes történeteket mesélni a munkahelyükről, bosszantó munkatársaikról, házsártos főnökükről. Az én meséim azonban kevéssé lennének mulattatóak, az emberek, akiket megöltem javarészt ártatlanok voltak, de mentségemre legyen szólva, akadtak köztük alvilági söpredékek is. Változatos a felhozatal, ha listát vezetnék róla egy falnyi hely is kevés lenne. Azonban nekem is megvannak a saját szabályaim, amikhez minden alkalommal szigorúan tartom magam. Az első és egyben a legfontosabb az anonimitás: nem árulom el a nevem, cserébe engem sem érdekel a megbízóm kiléte, az áldozat személyazonosságát pedig csak abban az esetben akarom tudni, ha információk szükségesek a megöléséhez. Elég csupán egy rövid történetet megosztani, amiből kiderül, miért kell kivégeznem az alanyt. Második szabály: soha ne hagyd, hogy a szíved vezessen. Ha az áldozat érzelmileg próbál hatni rád, lehetőleg minél hamarabb tedd meg a végső lépést, mielőtt végleg elgyengülnél. Harmadik: ne közösülj velük, mert a boncmester hamar megállapítja a kiléted a spermádból. Emellett ne hagyj a hullán semmi nyomot, ami hozzád vezethet.

  Megkülönböztető jegyem az alaposság, a gyorsaság és a könyörtelenség.

  Az ásóval lesimítom a göröngyös homokot, végül a néhány méterre parkoló autómhoz megyek, aminek csomagtartójába süllyesztem az ásót, ezt követően pedig megkerülve a kocsit, a vezetőülésre huppanok. Kitolatok a kihalt országútra és a belváros felé hajtok az egyenes útszakaszon, miközben az ablaktörlő lapátjai szélsebesen csapkodnak, az eső monoton kopog a karosszérián, a rádióból pedig Arctic Monkeys dala tölti be az utasteret.

 

  A fapulton könyökölve forgatom az üres kristálypoharat, a jobbomban szorongatott alátétre firkált telefonszámot próbálom megfejteni, több-kevesebb sikerrel. A fiatal pincérnő az ötödik pohár whiskym teszi le elém, én pedig felnézek a hamvas arcra és egy kurta fejbiccentéssel köszönöm meg az italt. Ledobom a cigis dobozom mellé az alátétet, és érkezésem óta először a vállam felett körbekémlelek a Bondban. Csapzott fiatalok múlatják az időt, magukba feledkezett szerelmespárok kényeztetik egymást, szingli csajok próbálják felhívni magukra a figyelmet. Az egyik ilyen kétségbeesett hölgykoszorú szöszi tagja elkapja a fürkésző pillantásom és bájos integetésbe kezd. Üdvözlésképpen felemelem a poharam, majd visszafordulok a bárszéken. A műsort adó néger énekesnő az utolsó dalának végéhez ér, a hangszálai megerőltetésétől rekedten elbúcsúzik. Szinte el sem tűnik a függöny mögött, a helyét máris egy angyali fehér ruhát viselő, dús, játékosan göndör hajzuhatagú nő veszi át, aki a jelenlétével teljesen elvarázsolja a klub valamennyi jelenlévőjét, talán én is a bűvöletébe kerülnék, ha nem szorulna ökölbe a kezem a neve hallatán.

  Evelyn Carter.

  Megízlelem a kesernyés italt, ami bársonyosan folyik le a torkomon. Mintha az alkohol hatására

Not Afraid

világosodnék meg, ráeszmélek a nő kilétére. Ő találta meg Alana hullájának egy részét a liftben.

  A színpad felé fordulva hallgatom a démoni külsőből feltörő angyali hangokat, a füstködön keresztül az ártatlan arcot szemlélem, minden vonását jól elraktározom a fejemben: sötét, igéző szemeit, harapásra ingerlő, vörös ajkait, fehér bőrét, zabolátlan mahagóni vörös haját. Ajkaim félmosolyra húzódnak, mikor a pillantása találkozik az én fürkésző tekintetemmel, ekkor a következő sor hagyja el a száját: Elképesztő vagy és olyan halálos, mint a rá-ák…

Felállok a székemről és a tömegen keresztül a mosdóba tolakodok. Néhány röpke percet töltök el a húgy– és hányásszagú enteriőrben, majd a sliccemet felhúzva lépek ki a fülledt bárba. A bárszékemet üresen találom, a kristálypoharam mellett egy vékony, Agatha Christie krimi hever. A behajtott szélű oldalhoz lapozok, ahol néhány sor neon szövegkiemelővel van megjelölve.

  „Ha az emberben egyszer kialakult az a kényszerképzet, hogy csak ő tudja, ki élhet és ki nem, félúton van afelé, hogy a lehető legveszélyesebb gyilkos váljék belőle, arrogáns bűnöző, aki nem a haszonért, hanem az elvért gyilkol.” - újra végigfuttatom vérhálós, fáradt szemeim a kiemelt sorokon, majd a kristálypoharam peremén csillogó rúzsfoltra emelem a tekintetem.

  Hiába emelkedem fel és keresem a könyv tulajdonosát, a rengeteg rúzsozott ajkú nő közül bármelyik lehetett az elkövető, aki határozottan nekem szánta a sorokat, és aki többet tud a kilétemről, mint amennyi szükséges lenne. És akinek akkor ütik az utolsó óráját, mikor a szemem elé kerül.

  - Harley Dawson?

   A vállam felett a hátam mögül érkező mély hang tulajdonosára nézek. A férfi simán üti a két métert és minden bizonnyal csak kétszárnyas ajtókon keresztül közlekedik. Kicsit oldalra dőlök, hogy megbizonyosodjak róla vannak-e kedves barátai, viszont mikor megállapítom, hogy egyedül van, újra ránézek.

  - Parancsolsz? – hangom udvarias, hiszen talpig úriembernek neveltek.

  - A lépcsőházban megölted a barátunkat. Most megfizetsz érte – mire a hónaljtokjából előrántaná a pisztolyát, én a hónaljam alá dugom a Hecklert szorongató kezem és a kabátom takarásából, a férfi hasának magasságában, meghúzom a ravaszt.

  A golyó megállíthatatlanul száguldja át a köztünk lévő távolságot és fúródik a férfi hasába, aki először megmerevedik, majd kidülledt szemekkel térdre rogy. Felállok a székről.

  - Na, nehogy már a fika egye meg az óvodást – mosolygok barátságosan a szenvedő férfire. Nézőközönségem elhalkul, halálra váltan bámulják az élő mozit.

  A kolosszus a sebére szorított kézzel nyöszörögni kezd. A következő pillanatban szétrobbannak az ablakok, különböző méretű üvegszilánkok repülnek szét a tömegben és az ablakokon keresztül fekete ruhába öltözött alakok özönlenek a bárba. Veszélyességükre néhány lövéssel hívják fel a figyelmet. Evelyn torkára akadnak a szavak, a zene is elhal.

  A plafonba fúródott golyónak hála vakolattörmelékek szállnak alá és telepednek le a fejemre, vállaimra. Az egyik géppisztolyos alak egy nőt szorít magához.

  - Harley Dawson! Tudjuk, hogy itt vagy! Ha nem adod fel magad, minden percben meghal valaki. Le is járt az első perc – ordítja a nyakán kidagadó erekkel, a mondata végén pedig fejbe lövi a nőt.

  Az emberek fejvesztve próbálnak menekülni, fedezékbe vonulni, így gyorsan megtelnek az asztalok aljai, a pult mögötti rész, de sokan a folyosókra futnak, ahol zsákutcába kerülnek. Megkönnyítem az elvérezni készülő férfi halálát és a hulláját pajzsként használva próbálom megközelíteni a vészkijáratot. Ez idő alatt négy ártatlan hal meg, üvegszilánkok sértik fel az arcbőröm, kiürül a pisztolyom tára és kis híján lemegyek spárgába egy vértócsán megcsúszva. Csupán pár méter hiányzik, mikor mögülem újabb vérfagyasztó sikoly szeli át a feszült légkört, én pedig a hang irányába perdülök a vérnyomokat maga után hagyó szubhumán pajzsommal. A színpadon egy kopasz, körszakállas fickó karjai közt Evelyn Carter vergődik, nyakához kést szorítanak, szoknyája alól, a combján ért vágásból vér csordogál végig a lábán.

  Rövid hezitálás után eldobom a hullát magam mellől és pár lépéssel átszelem a köztünk lévő távolságot. Pont akkor csapódom a férfinek, mikor az meghúzza a ravaszt és az eltérített golyó a nő medencéjébe fúródik. Leterítem a gengsztert, az egyik hangszórón landolunk. Kicsavarom a kezéből a pisztolyt és szájba lövöm. Az arcomra spriccel a vére, elvakít, de sikerül a több sebből vérző, eszméletlenségbe menekült nőhöz botorkálnom. Ölbe kapom és a vészkijárat felé igyekszem vele. A kialakult pánikban nem tűnik fel egyik rosszakarómnak se jelenlétem, így sikerül egy darabban távoznom a szórakozóhelyről.

  A sikátorban a falak visszaverik a rendőr kocsik kéken villódzó jelzőfényeit, a vészjóslóan vijjogó szirénák szűnni nem akaró hangját és a rendőrök beszédfoszlányait.

  - Ne most dobd fel a pacskert, bassza meg… - szűröm a fogaim közül és sikerül megközelítenem a járdaszegélynél parkoló autómat.