2015. május 16., szombat

6. fejezet

Sziasztok Életeim!

Fel is kerül a következő, szám szerint a hatodik fejezet! Tényleg nem tudok semmit hozzáfűzni, olvassátok élvezettel! 

UI. Köszönöm, hogy naponta ennyien felnéztek a blogra és persze a kitartó olvasóimnak!

Dedicated to, Vikii ♥!

6. fejezet – Fogoly

Harley Dawson


Bárhogyan törekedj:
nem moshatod ma le
a holnapi mocskot.
  A zuhanyrózsából jéghideg víz zubog felforrósodott bőrömre, mintha milliónyi apró tűvel szurkálnák felhevült testem. Megfeszítem az izmaim, lehunyom égő szemeim, de nem tudom eloszlatni a füstködöt a fejemben, a gondolataim villámokként cikáznak, elmém vörös homály fedte emlékképeket villant fel előttem a tegnapi éjszakáról. A résnyire nyílt meggyszín ajkakból feltörő vontatott nyögések, az ujjaim bőrpárnáit hevesen lüktető pulzus, a tűzforró bőr érintése; ahogy a vérben ázott csipke – és szaténanyag lágyan simul kézfejemre, majd az erőteljes rántással felhasadó ruha reccsenése. Saját, mégis idegennek tetsző hangom, amint trágár szavakat mormolok, a hasfal bőrére száradt vér, a pulzáló seb, amiben a két centis térfogatú golyó rekedt. A görcsös ujjaim között reszkető szike, a nedves rongy, amivel a verejtéket itatom fel tulajdon homlokomról. Az óra kattogása, ahogy az idő és az élet tovaszáll, percről-percre egyre tünékenyebben. A párnán szétterülő meleg rézvörös hajzuhatag, a test mellé ejtett mozdulatlan, hófehér kezek, a kecses, ellilult körmökben végződő ujjak. A lassan emelkedő és süllyedő mellkas, a vontatott lélegzetvétel. A szike ráharap a szöveteket roncsoló, Revolver márkájú pisztolyból származó ólomlövedékre. A vérben áztatott, immár ártalmatlan golyó, a tátongó seb. Az elvesztett vérmennyiség. Élet és halál közti lebegés. Ugye milyen könnyű? Az ember nem is gondolná milyen vékony határ feszül élet és halál, könyörület és bosszú között. És én az előbbi mellett döntöttem. Életemben először nem az egyszerűbb utat választottam. Megkönyörültem azért, hogy megbosszulhassam, az életet választottam azért, hogy én hozhassam a végső döntést. Hogy én rendelkezhessek az idő felett.
  Hátrasimítom a víztől összetapadt tincseimet, a mogyorószín szőnyegre lépek a lefolyóhoz tekergőző, halvány vörös vízből és a derekam köré tekerem a puha törülközőt. A tükörben egy több helyen felsebzett arcról, beesett zöld szemek tekintenek vissza rám. Szőrtelen, kidolgozott mellkasomon tűhegynyi vízcseppek gyöngyöznek, futnak versenyt az ágyékomig. Szépítkezésem a telefonom vibráló csörgése szakítja félbe, én pedig ingerülten, vizes talpam által meg-megcsúszva caplatok végig a lakáson az üres kandalló tetején feledett készülékhez. Nedves ujjammal elhúzom a Katherine neve alatti zöld nyilat, majd a fülemhez emelem a mobilt.
  - Szia, bébi – apró víztócsákat hagyva lépteim nyomán, az ülőgarnitúrát kikerülve a polcon felsorakoztatott felbecsülhetetlen értékű italgyűjteményhez lépek és az ujjaimat végighúzva a vastag üvegek címkéjén, találomra kiválasztok egy Becherovkát.
  - Helló Harl – hangja fojtott, alig halható. Kristálypohárba töltök egy ujjnyit a zöldes-sárgás, gyomorkeserű szeszből, amihez „érzéssel” fahéjat keverek. Összezilált, nedves hajamból pár kósza csepp az italba cseppen és eggyé olvad az alkohollal. Feszült csend honol az éterben.
  - Mi történt? – firtatom a homlokom közepéig kúszott szemöldökkel, mintha a vonal másik végén tartózkodó Kat ebből bármit is érzékelne. Lélegzetvisszafojtva emelem a számhoz a poharat és aprót kortyolok a gyógynövényekből kevert italból. Fancsali képpel nyugtázom keserű ízét, közben szorítok a törülközőre kötött csomón.
  A lány halk sóhajt hallat.
  - Valaki járt a házamban – nyöszörgi a félelemtől eltorzult hanggal és szinte magam előtt látom könnyáztatta, rettegéstől elcsúfult arcát, ahogy rossz szokásának hódolva a körmeit rágcsálja. – Hagyott egy kis ajándékot – lenyeli a mondat végét, majd néhány torokköszörülést követően érthetőbben beszélni kezd: - Harley, csak te segíthetsz. Lehet, még mindig itt ólálkodik. Meg akar ölni. Mozdulatlanul kuporgok a szekrényemben, már fulladozok a tömény levendulás illatfelhőben. De inkább az öblítőm fojtson meg, mint a lucskos kezek. – tompa puffanás üti meg a fülem. Mindketten némán fülelünk. – Csak Kodak volt, a sziámi cica – motyogja. Szinte hallom dübörgő szívverését. Vagy csupán a képzelet játszadozik velem.
  Az italt magára hagyva a szekrényemhez sietek és előrángatok belőle egy sötét farmert. A telefont a fejemmel szorítom a vállamhoz miközben a nadrággal ügyködöm.
  - Milyen ajándékról beszélsz? Lehet, csak a pizzafutár szellemeskedik, vagy valamelyik leleményes szomszéd – figyelmetlenségemnek hála kifordítva öltöttem magamra a holmit. Sóhajtva lerúgom magamról. A másodszori próbálkozásnál mondhatni sikerrel járok, már ha sellőként tipegve, egy gatyaszárban két lábbal képes vagyok kocsit vezetni. Harmadjára győztesként jövök ki a farmerral vívott küzdelemben.
  - Nem rendeltem pizzát! A kurva életbe, Harley… - rövid sercegést követően megszakad a vonal. Hiába próbálkozom új hívás indításával, a készülék teljesen elnémult.
  - Remélem, Csipkerózsika nem most készül az ébredezéshez – dünnyögöm magam elé, miközben a vállam felett az ágyamban heverő, eszméletlennek tetsző nőre pillantok és meghúzom az övem.

  A műszerfali óra kijelzője, mintha egyre gyorsabban váltogatná a számokat, mintha a percek kozmikus gyorsasággal suhannának tova, miközben keresztülhajtok az összes piros lámpán, megszegem a létező, vagy csak általam ismert, megannyi közúti szabályt. A külvárosi útra kanyarodom, a sebességtől kirúg a Chevrolet fara, porfelhők által kísérve szelem a kilométereket, majd az apró tóparti nyaraló felhajtójára gurulok. Kirántom a slusszkulcsot, leveszem a lábam a pedálról és kilököm a kocsiajtót. Mielőtt kiszállnék az autóból, bentről egy éles sikoly hasít az elnehezedett levegőbe. Egy pillanatra mintha megállna a világ, vagy csak szimplán lelassulna, a sikoly visszaverődik a környező fákról, házfalakról, autókról. Még a levegő sem mozdul, a madarak torkára is ráfagyott az örömteli dallam, a Nap is mintha a felhők mögé húzódott volna.
Out Of My Head
  A következő percben már kettesével veszem a teraszra vezető néhány lépcsőfokot, belököm az ajtót és lerúgom a nadrágom szárába csimpaszkodó rémült sziámit. A nappaliba vezető folyosó szürke parkettáján sáros lábnyomok jelölik az utat, a falon elkenődött föld – és vérfoltok virítanak, az ajtókon vércseppek bíborlanak. Az egész olyan benyomást kelt, mintha egy horrorfilm díszletében nyomulnék előre, mintha előre elkészített terv alapján rendezték volna be a házat. Minden túl precízen kivitelezett, mint egy interaktív horror showban.
  - Katherine?! – szólítom a pisztolyom kibiztosítását követően.
  Mikor a nappaliba lépek a lábaim földbe gyökereznek, a fegyvert markoló kezem elernyed és a pisztoly a padlóra hullik. A hófehér perzsaszőnyeg közepén, elrendezett, ruháitól megszabadított, sártól mocskos női hulla hever. Alvadt vérfoltok tarkítják sápadt bőrét, tágra nyílt szemei rémülten merednek a plafonra. A fején tátongó lőtt sebből lárvák kúsznak elő.
  Abból a kimeneti nyílásból, amit az én pisztolyomból származó golyó okozott, miután a koponyacsontot, a szöveteket és az agyat roncsolva hátul távozott.
  Megrázom a fejem, de nem tisztul ki a kép, az elmémet ismét szürke köd lepte el, legszívesebben törnék, zúznék, egy hatalmas ordítással kiadnám magamból a gyomromat görcsbe rándító feszültséget. De visszafogom magam a kanapén kucorgó, ártatlan szemekkel rám meredő lány miatt. Ő nem azt látja bennem, aki vagyok. Ő azt látja bennem, akit szeretnék, hogy lásson. Az embert.

Evelyn Carter


    Lassan nyitom fel ólomsúlyúnak tetsző szemhájaimat. Fáradt szemeimet szoktatnom kell a roló résein keresztül beáramló, vakító fényáradathoz, ami elárasztja a szobát és egészen elvakít. Lehunyom égő látószervem, könnycseppek buggyannak a felszínre és lassan végigcsordulnak kipirult arcomon. Egész testemen iszonyatos fájdalomhullám söpör végig, az összes porcikámban érzem a lüktető pulzálást, mintha egy rózsa nyílna ki fokozatosan a testemben, lassan teljesen szétfeszít belülről. Belemarkolok az összegyűrődött lepedőbe, mintha ezzel csillapíthatnám a szenvedést. Minden apró mozdulattal kínzó fájdalom nyilall a medencémbe, mintha kést döfnének a húsomba. Behunyom a szemem. Csukott szemhéjamon narancsszínek játszanak, ellazítom a testem, megpróbálok elmenekülni a kínok elől, a szorító vaskarmok fogságából. Fejest ugrok a hívogató, jéghideg tengerbe és az magába fogad, dédelget, míg végül teljesen elnyel.
Animals
  Igéző zöld szempár kutatja a pillantásom, az átható tekintettől zavarba jövök, mintha a lelkembe látna, mintha legbelül rajtam mulatna. Az ajkán húzódó vadállatias mosolytól szemei körül nevetőráncok húzódnak, borostás arcára két gödröcske ül ki. Mozdulni próbálok, de a lábaimat satuba zárja a két, izmoktól dagadó comb, csuklóimat az oldalamhoz szorítja, és teljesen birtokba veszi a testem. Vaskos ajkai az enyémekhez tapadnak, ellenkezni próbálok, de valami belső kényszer miatt mégis szétnyitom az ajkaim, hogy jobban megízleljem heves csókját. Erősen az alsó ajkamra harap, hátrahúzza, én pedig felnyögök. Vergődni próbálok, de a testemet már nem én uralom. A hasfalam megfeszül, az ágyékomban tűzijátékok robbannak. Az eszem sikítva menekülne, a szívem vadul kalimpál, egyedül a bennem lakozó amazon az, aki cselekszik. A zöld szempár elsötétül. Erős kezek feszítik szét eleddig összeszorított combjaimat. Magáévá tesz. A hátam ívben hajlik, szétnyílt ajkaim közül nyöszörgés tör a felszínre.
  Felriadok.
  Túl gyorsan ülök fel: az oldalamba ismét fájdalom hasít és szédülni kezdek. Levegő után kapkodok, a verejtéktől a hátamhoz tapadt hajam csiklandozza a bőröm, egy kósza tincs az arcomon kalandozik. Az ágyékom még mindig lüktet, a fejemben száztagú cigányzenekar muzsikál. A résnyire nyitott ablakon keresztül friss levegő áramlik a fülledt szobába. Mikor kitisztul az elmém, arra a megállapításra jutok, hogy nem a saját ágyamban fekszem. A hálószoba, ahol a hatalmas franciaágy fából faragott támlájának döntöm a hátam, antik bútorokkal van berendezve, csupán néhol fedezhető fel modernkori berendezési tárgy, például a falra felszerelt, sötét képernyős LCD televízió.
  Soha nem jártam még itt, és ez megrémít.
  Emlékeim közt kutatva próbálok választ adni a megannyi kérdésemre, de mindenütt zárt ajtókba ütközöm, és hiába dörömbölök, ordítok torkom szakadtából: senki nem tárja fel őket előttem.
  Céltudatosan ülök ki az ágy szélére. A tegnapi fehérneműmön kívül nem viselek mást, csupán a medencém jobb oldalán lévő fehér kötést. Óvatosan, buzgó kíváncsisággal nyitom fel a gézt. Bár ne tenném. A látványtól elborzadok, felkavarodik a gyomrom. Bár a sebet összevarrták, mégis sokkol a látványa.
  Ekkor egy emlékkép villan fel előttem: habzó szájú körszakállas férfi kést ránt elő a nadrágjából és a húsomba váj vele. A fájdalom fekete masszaként szippant magába. A kést eldobja, fegyverre cseréli. Sikítok, vergődöm. Hasztalan. Az eszméletlenségbe menekülök, ezzel feladva az életért folyó küzdelmet.
  Valaki azonban visszarántott a halál küszöbéről.
Hogyan adhatnék
választ, mikor a kérdést
is csak keresem?
  Leszállok az ágyról és az egyik szekrényből egy fekete inget veszek elő, amit magamra öltök. Bizonytalan léptekkel teszem meg a nappali és a hálószoba közti távolságot. A hatalmas belmagasság miatt aprónak érzem magam, mintha egy templom ódon falai közt lézengnék. A helyiségek rendben vannak tartva, a legtöbb bútor fából készült, a tetőt gerendák tartják. Talpamat a perzsaszőnyeg szálai csiklandozzák, hátamon hideg fuvallat játszik. A falnál húzódó kandallóhoz lépek és leveszem a tetején lévő kristálypoharat. Megízlelem a benne lévő italt és fintorogva húzom el a számat a kesernyés íztől. A mellette húzódó könyvespolcon felsorakoztatott köteteket szemlélem: Dosztojevszkij, Hugo, Dumas, Palahniuk, Chandler, King. Csupa nagy név. Megmentőm művelt volna? Kihúzom az Nyomorultakat. A polc megmozdul és kettényílik. Mögötte szürke polcokon különböző márkájú és méretű fegyverek fekszenek, mellette kések függenek, egy kilökődő fiókban töltények, gránátok heverésznek békésen. A második sorban az egyik pisztoly helye üres. Hiába áltatom magam: ezek nem játékszerek, valódi, halálos fegyverek.
  Gyomrom ismét görcsbe rándul. Vagy talán fel sem engedett.
  Az ajtó kitárul, én pedig rajtakapottan perdülök a belépő alak felé.
  A férfi fekete farmert és sötét pólót visel, haja csapzott, arcát karcolások csúfítják. Mozgása koordinálatlan, bizonytalanul jár-kel a házban: az asztalra dobja kulcsát, lerúgja cipőit, egyikkel eltarol egy vázát. Káromkodása csuklásba fullad. Széles hátán meggyűrődött a felső, izmos bicepszén erek dagadnak. Mikor feltűnik neki a jelenlétem, dús szemöldöke a homloka közepéig szalad, szinte a szemével kérdez. De most rajtam a sor.
  - Mégis ki vagy te? – nyögöm alig hallhatóan. Újra végignézek rajta.
  Hosszú percekig csak az arcomat fürkészi, mintha a válaszon töprengene.
  - Magam sem tudom – szűri a fogai közül és egy whiskyt vesz le a hozzá közelebbi polcról. Lerogy az egyik fotelbe, kinyújtóztatja a lábait és az ölébe ejti az üveget.
  Én azonban nem tágítok.
  - Nem kéne többet innod – közlöm nem mozdulva eredeti helyemről.
  Nevetésétől összerezzenek, kifut a vér a lábamból. Kesernyés szájízzel figyelem, ahogy tiltó szavaim ellenére meghúzza a whiskysüveget.
  - Nem kéne beleszólnod – teszi hozzá ismét nekem szentelve figyelmét. – Evelyn Carter – ízleli a nevemet, mint a torkán lefolyó skótot. – Látod? Én pontosan tudom a neved. A munkád, a barátaid, a történeted. Mindent tudok rólad. – a körömágyát kezdi szemlélni. – A fenébe, még a körmöm alá is ragadt a véredből. Sokba fog kerülni neked, hogy megmentettem a szaros életed. – a karfára helyezi az üveget szorongató kezét.
  A rettegés cselekszik helyettem: hátranyúlok és találomra az egyik pisztoly markolatára fonom az ujjaimat. Beletelik néhány kínkeservesen vánszorgó másodpercbe, mire sikerül biztosan megkaparintanom. Felveszem, két kézre fogom és a fotelben ülő férfire szegezem a csövét.
  - Ki vagy te? – kérdezem erélyesebb hangot megütve. Magam is meglepődöm, hogy sikerül. – Miért mentettél meg? Mit akarsz tőlem? – tudom, hogy csupa rosszat, de az ő szájából akarom hallani.
  Még hangosabban nevet. Szinte fulladozik a röhögéstől. Még csak fel sem emelkedik.
  - Csak lassan kislány, ez a fegyver is könnyen elsülhet a kezecskédben – szemlátomást tökéletesen mulat rajtam. A rohadék. Az utolsó szarházi.
  Végre feláll és a mellkasára szegezett fegyver ellenére határozott léptekkel teszi meg a köztünk lévő távolságot. Arcán még mindig apró mosoly játszik. Megáll, mikor a fegyver csöve a mellkasához nyomódik és zöld szemeit az enyémekbe fúrja.
  Az igéző zöld szempár.
  - Na, látod – pillant le a fegyverre. – Túl jó vagy ahhoz, hogy meghúzd azt a ravaszt – ezzel a csuklómra fonja hosszú ujjait és kicsavarja a kezemből. – Ha eljön az ideje, bébi. Ha eljön, ígérem, a te kezedben fog elsülni az a fegyver.

8 megjegyzés:

  1. Szia :) Pont ma találtam rá a blogodra és annyira rákattantam, hogy egyszerre elolvastam az osszes fent lévo részt. Egyszeruen imádom, a torténtetet magát, a szereploket, a megfogalmazásodat, az írásstílusodat, magát a blogot így ahogy van. Várom a kovetkezo részt, hogy mi fog torténni a fohosokkel. Nagyon sok lehetoséget látok ebben a blogban. Kb.mikorra várható a kovetkezo rész? :)
    U.i.:lett egy új olvasód :) Kitty...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Kitty!

      El sem hiszed mennyire örülök, hogy új olvasót köszönhetek személyedben! Hihetetlenül jól estek a soraid, köszönöm szépen! Nagyon örülök, hogy ennyire elnyerte a tetszésed!

      A következő rész jövőhét szombaton érkezik, a jobb oldali menüben már publikáltam is egy rövid részletet belőle! :)

      Puszil,
      Skyler

      Törlés
  2. Drága Egyetlen Skyom!

    El sem hiszem, milyen fenomenális részt írtál ma is. Egyszerűen tökéletes volt! Megtisztelve érzem magamat, hogy itt lehetek és olvashatom ezt a nem mindennapi történetet.
    Megnyugodtam, hogy Kat életben van, ugyanis egészen szimpatikus nekem a karaktere. Egyébként már látom is, hogy Eve egyre többet érez Harley iránt. :) És remélem, viszonzást is kap... ;)

    Már alig várom a soron következő fejezetet, amiben talán Eve és Harley még közelebb kerülnek egymáshoz. Legyen szép, napsütéses hétvégéd! :)

    Milliószor csókol,
    Adriana

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Édesem!

      El sem hiszem, milyen aranyos vagy! Köszönöm ezeket a kedves szavakat, meg sem érdemlem!
      Katet nem lenne szívem - ilyen hamar - megölni! :) Azéert még ennyi én sem vagyok badass.
      A szerelmük még csak kibontakozóban van, de a következő részben lesz egy olyan momentum, ahol el lehet gondolkodni Harley mit is érez a lány irányában.

      Ezer puszi,
      Skyler

      Törlés
  3. Drága Skyler!

    Kicsit késve, de szerencsésen elolvastam a fejezetet és nem csalódtam. Ismét megörvendeztettél bennünket egy izgalmas sorokkal teli, aprólékos megfogalmazású résszel, egyszerűen nem tudok betelni ezzel az egész történettel, annyira fantasztikus! Remélem, hogy Katnek nem esett semmilyen komolyabb baja, annak ellenére, hogy keveset tudunk róla, már most a szívemhez nőtt. :)

    Ölel,
    Lilia

    U.i.: Végre én is feltöltöttem a következő fejezetet! ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drágám!

      Nem győzőm megköszönni a kedves szavaidat és hogy ilyen hű olvasóm vagy! Hálás vagyok mindenért!

      Én is hagytam pár sort a fejezeted alatt! ;) Már nagyon vártam!

      Puszil,
      Skyler

      Törlés
  4. Életke!

    Azt eddig is tudtam, hogy csodás stílusban írsz! A stílusodat mindig is szerettem, egyedi és teljesen tükrözi a személyiségedet. Volt pár évem rá, hogy elemezgessem <3 Remélem még sok lesz! Nem szeretnék elveszíteni egy olyan barátot, mint amilyen te vagy nekem! Egyszer talán még úgy hozza az élet, hogy nem csak virtuálisan vagy telefonon lesz alkalmunk beszélni, hanem szemtől szemben is. Na de visszatérek a blogodra, túlságosan is szentimentálisba vágtam magam. Mivel már nagyon sok írásodat olvastam, ezért nem lepett meg, hogy szinte profi módon fogalmaztad meg, majd írtad le a fejedben elképzelt történetet. Az hogy folyamatosan pörgeted a cselekményt és hogy nem hagysz még lehetőséget sem a vontatottságra vagy az unalomra az olvasó számára megint azt támasztja alá, hogy mennyire is tehetséges író vagy! A karakterekkel teljesen ki vagyok békülve, még Lanát is sikerült megszerettetned velem, pedig tudod hogy nem volt a szívem csücske.. Minden szereplőt nagyon eltaláltál, csupán Shay Mitchellel nem vagyok kibékülve, szerintem találtál volna alkalmasabb karaktert Katherine szerepére. De ez megint csak az én véleményem.
    Egy szó mint száz, mindenkinek csak ajánlani tudom a blogodat! Remélem még sok-sok résszel gazdagítasz minket, lelkes olvasóidat!
    Puszillak, ölellek,
    Zoé

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drágica!

      El sem tudod képzelni mennyire megdobogtattad a kicsi szívem a soraiddal, hiszen az főként jól esik az embernek, ha számára egy fontos személy ismeri el a munkáját, mert akkor érzem igazán, hogy jó úton haladok és tényleg nem szabad feladni. Te talán pont tudod mennyire nincs kitartásom úgy semmiben, ez a történet pedig egy hatalmas mérföldkő nekem, amiben - akár tudod, akár nem - te is részben közreműködtél, hiszen nélküled nem jöhetett volna létre egy olyan színes karakter, mint Jenna! Meg sem érdemlem, hogy ennyi elismerő szóval illesd az írásom, de nem győzöm megköszönni neked, tényleg nagyon hálás vagyok nemcsak azért, hogy ezt az írásom olvasod, de azért is, hogy mindig szakítottál időt a többi agyszüleményemre is! <3 Annak pedig főként örülök, hogy sikerült megszerettetnem veled Lanát, hiszen nagyon tehetséges és tényleg inspiráló zenéket ír! Katherine meg... Most már mindegy, meg kell békélned vele :/

      Remélem soha nem okozok csalódást!

      Ezer puszi,
      Skyler

      Törlés