2015. június 27., szombat

10. fejezet - I. dózis

Virágszálaim!

Sajnálom, hogy ennyire elhúzódott a szünet, a leírt problémám mellett egy hétig teljes ihlethiányban szenvedtem, de tisztelegve jelentem: kilábaltam belőle és kárpótlásképp egy két részre osztott fejezet első felével jöttem hozzátok! Azért döntöttem úgy, hogy ketté szedem, mert túl hosszú és emellett sok is lenne egyszerre, mondhatni két dózisban könnyebb megemészteni! Tehát ez a fele Evelyn szemszögéből íródott és biztos vagyok benne, hogy rengeteg megválaszolatlan kérdés ötlik majd fel bennetek az olvasás után és talán közben is, de Harley szemszögéből mindenre fény derül! A második dózis csütörtökön kerül fel! Egyébként utólag is szeretném megköszönni a kedves és biztató szavaitokat az utóbbi bejegyzésem alá, azért nem válaszoltam rájuk, mert nem győzném megköszönni nektek a támogatást, ezért így egyben hálálom meg mindenki kedvességét! Iszonyúan aranyosak vagytok, imádlak titeket! 

Jó olvasást a 10. fejezethez! 

10. fejezet – Jók és Rosszak

Evelyn Carter

LoveSexMagic
A Bellagio szállodaközpont tetőlakosztályának előterében kattogó modern kvarcóra kismutatója a nyolcas felé araszol, a zuhanyfülke tejüvegére pára telepedik és a finom, meleg ajkak a nyakszirtemen vándorolnak, miközben a hosszú, fürge ujjak a vaginámban ügyeskednek. A gyönyörtől résnyire nyitott ajkakkal, a hűvös, vízcseppekkel díszített csempének döntött fejjel, a pezsgőtől kótyagosan élvezem a férfi minden precíz, gyengéd érintését, figyelmes, mégis szenvedély-ittas mozdulatát.
  Alig fél óra elteltével a makulátlan, hófehér ágytakarón ülök, a vízpárától a szokásosnál is zabolátlanabb göndör fürtjeimmel küszködöm és megbabonázottan a sötétkék selyemingjének mandzsettáját gomboló spanyol férfi arcélét szemlélem. Kisimult vonásairól felhőtlenség sugárzik, összezilált barna haján néhol vízcsepp csillan meg a keletre néző ablakon beáramló napsütésben. Mario Vega, akár tökéletesnek is mondható; férfias, életerős, dúsgazdag és pontosan tudja, hogy mire van szükségünk nekünk, nőknek. De emellett olykor sekélyes és képmutató a többi emberrel szemben, szinte minden mozdulata, sőt pillantása arról árulkodik, hogy mindenkinél különb, ha nem ő a legfontosabb polgára a világegyetemnek. És ez az én humánus nézeteimet tekintve a kezdetektől szúrta a szemem. Azonban senki nem tudja nála jobban elfeledtetni az emberrel, hogy kicsoda is valójában és miért kéne éppen aggódnia tökéletlen életében. És pontosan ez az, ami miatt fogadtam a hívását és alig vártam, hogy találkozzak vele a belvárosi bevásárlóközpontban.
  Kellemes, őszinte nevetésekben gazdag délutánt töltöttünk el kettesben a butikokban vásárolgatva, poénoktól dagadó vígjátékot bámulva egy emberekkel telezsúfolt mozi teremben, meghitten vacsorázva egy kínai gyorsbüfében… A spanyolnak rengeteg mesélnivalója volt, annyi emlékezetes dolog történt vele ebben a néhány évben, hogy szinte folyamatosan a kalandjait taglalta, én pedig nem győztem lázasan csüngeni szavain. Eszméletlenül szórakoztató előadásban hallgathattam meg a történetét a Thaiföldi túráról, ahol öt csillagos hotelt és teljes körű kiszolgálást ígértek neki, ehelyett úgy kezelték, mint egy mindenre kíváncsi turistát; városnéző buszokra ültették, piacokra kísérték el, megkóstoltatták vele a létező összes hazai ínyencséget – mondania sem kellett mennyire megviselte a gyomrát, láttam az arckifejezésén, - csónakba vágták és végigeveztek vele egy bőszen tajtékzó folyón, valamilyen sziklás hegységben. Az egyik kanyarulatban kibillent a csónak, ő pedig a három ügyefogyott, túlbuzgó idegenvezetővel a folyóba esett. Ha nem lett volna annyi lélekjelenléte, akkor biztos képtelen lett volna – és itt már a hasamat fogtam a nevetéstől: belecsimpaszkodni az egyik kalauz nyakába, aki csápolva, rikácsolva, fuldokolva kimentette őt a partra.
  Vegáról mindig írnak egy nyúlfarknyi cikket, mikor városunkba látogat, hiszen az országában ő az egyik legbefolyásosabb férfi és erről „kis” hazánkban is gyakorta megemlékeznek. Olyan jelzőkkel illetik, mint „az európai Christian Grey”, „a pénzember”, vagy „a spanyol félisten”.
  A mindenre elszánt lesifotósok, Vega szerint keselyűk, rólunk is készítettek néhány kompromittáló képet, amik közül csupán egyetlen szivárgott ki Vegas egyik szennylapjánál, aminek szerkesztősége, bár csak telefonvonalon keresztül, de megízlelhette Mario haragját. A klisés kifejezésekkel teletűzdelt sorokban többek között azt fejtegették, hogy kivel mutatkozik a milliárdos, és vajon honnan ismerik egymást. A válaszokat, mint mindig, most is az olvasók fantáziájára bízták.
  Akár egy lusta kiscica, fáradt nyöszörgést hallatva megmozgatom elgémberedett végtagjaimat, az éjjeliszekrényen pihenő táskámért nyújtózkodom, két ujjal megragadom a fülét és az ölembe húzom. Egy apró füzetet halászok elő belőle, ami az ölembe ejtve azonnal a legutóbb teleírt lapnál nyílik ki. Tollat veszek a kezembe, a fogaimmal rántom le a kupakját és újabb sorokat körmölök a készülő dalszöveghez:
„Mindig, amikor becsukom a szemem
Olyan, mint egy sötét paradicsom
Senki nem hasonlít hozzád
Félek, hogy nem fogsz a másik oldalon várni.”
  A mély hang tulajdonosa ránt vissza a valóságba. A steril, piszkosfehér és bézs árnyalatokban tündöklő hotelszobát fűszeres, női hormonokat pusztító férfi parfümfelhő lengi körül, a félig nyitott teraszajtóból beáramló lágy szellő buja tincseimmel játszik. Egy kósza fürt az arcomba hullik, az mögül pillantok fel a kíváncsi tekintetű férfire. Rio Vega szögletes arccsontja, alul kissé bevágott, borostás álla, némileg elálló fülei, mélyen ülő, folyton csillogó aranybarna szemei, barázdált homloka, tökéletesre beállított haja, ami zabolátlanul, nedvesen is épp oly szexisséget kölcsönöz viselőjének, mint féldoboznyi hajlak ráfújása után. Keskeny, halvány rózsaszín ajka mintha megremegne, de végül mozdulatlan marad. Közel sem olyan tökéletes, mint amilyennek a bulvársajtó, vagy az elvakult nők állítják. Nem hibátlan és pontosan ezért annyira piszkosul szexi.
  - Ugye, tudod, hogy az országomban hatalmas sztárt csinálnék belőled? – mikor üvegrepesztő-mély hangján felteszi kérdését az arcomat fürkészi, majd tekintete újra a gyűrött füzetlapra kúszik. Hunyorít a beszüremlő napfényben, szemei sarkában szarkalábak húzódnak.
  - Mondtam valaha is, hogy az akarok lenni? – kinyújtóztatom hosszú lábaim és kecsesen felállok az ágyról. A vállamra söpröm rakoncátlanul szálldosó hajam és belebújok a szék karfájára dobott fehér rövidnadrágomba. – Ez csak egy munka, Rio – teszem hozzá kissé lágyabb tónusban.
  Összevonja tökéletes vonalú, sötét szemöldökét.
  - De tehetséges vagy – eme megállapítást napjában többször megteszi, minden szava megérint, de ő is pontosan tudja mennyire kevés az, ha az ember pusztán birtokában áll a tehetségnek. Könnyen elveszik a hírnév sötét alagútjában. – Egyébként kiről szól? – intézi hozzám a következő kérdését. A dalszövegre érti, én azonban most sem vagyok képes elhitetni magammal, hogy a dalaim valójában szólnak valakiről, valakihez. Azonban mikor tollat és papírt ragadok, csak egy arc vetül elém és ezek a vonások nem a saját képmásomat tükrözik, sőt még csak nem is a spanyolét.
  Mint vérszopó szúnyogokat az éjszakai lámpafényben, úgy hessegetem el a Dawson körül legyeskedő gondolataimat. Magamra kapom az átlátszó, ibolyalila inget és hanyagul megvonom a vállam, mire a hajam ismét a hátamra omlik.
  - Inkább vigyél haza – félszeg mosolyra húzom idegen harapásnyomoktól duzzadt ajkaimat és a nyelvem hegyével lenyalom a kiserkenő vért. A sűrű folyadék a sós víz ízére emlékeztet, a tenger vízére, mikor véletlenül kortyolsz belőle gyanútlan úszkálás közben. Erről eszembe jut, hogy most sokkal inkább sütetném fakó hasam egy forró homokos tengerparton, hűsítő kókusztejet szürcsölgetve, falatnyi bikiniben, miközben az izzasztó napsugarak lágyan simogatják a bőrömet. De mindez a vágyálom szertefoszlik, amint a Bellagio márványboltozatú, fűtött előteréből kiteszem Converse tornacipőbe bújtatott lábaimat a hűvös betonra és ruhám alá kap a feltámadó szél.
  - Vihar közeledik – Mario időjárás előrejelzésétől okosabban foglalok helyet az elénk guruló, bérelt, tűzvörös Dodge Charger anyósülésén. A sötétített ablakból figyelem, amint a férfi nemet int a felajánlott sofőri szolgálatra és ő maga zárja tenyerébe az emblémával ellátott slusszkulcsot. Spanyolul búcsút int az öltönyös úrnak és futólag megjegyzi, hogy a teniszpálya legyen szabad, mire visszaérkezik. Aztán megkerüli a kocsit és beül mellém. Megropogtatja ujjait, mielőtt a kormányra helyezné őket, a zárba dugja az indítókulcsot és elfordítja. A motor háborgó pumaként bőg fel és a kocsi lassan araszolva megkerüli a szökőkutat, majd nyílegyenesen az úttestre lövi ki magát.
  A mellettünk elsuhanó tájat szemlélem, a kialudt emblémák, éjszakai lámpák látványa mindig lelomboz, az elmúlást juttatják eszembe, hiszen ahogy a városból kialszik az éjszaka varázsa, úgy az élet is kihuny. A klubok ürességtől kongnak, csak néhány takarító és kíváncsi turista lézeng előttük, az üzletek javarészt ki se nyitottak, némelyik tulajdonosa gőzölgő kávéval a kezében viaskodik a rolóval, riasztóval, lehányt kirakatüveggel. Egy fa tövében Labrador könnyít magán, gazdája mellette edzőszerelésben toporog. Az élet reggelente szinte nyugodt kisvárosra hajaz az éjszaka vad buliktól hangos városban.
  - Utálom a sofőröket. Mesterien értenek ahhoz, hogy tönkretegyék az autózás élvezetét – zökkent ki merengésemből az úttestre koncentráló spanyol, miközben eleddig a váltón nyugvó kezét csupasz combomra ejti.
  A szélvédőn keresztül a dombok mögött megbújó esőfelhőket szuggerálom: ha közelebb érsz, esküszöm, kinyírlak. A családoddal együtt. Szemlátomást nem ijedt meg tőlem, sőt… Egyre komorabb ábrázatra vált.
  - Köszönöm a szép délutánt – kapok az alkalmon és érzelgősre veszem a figurát, már nem mintha a reggeli zuhany nem a köszönetnyilvánítás egy nonverbális módja lett volna.
  Testéhez feszülő inge alatt átsejlik a felkarján lévő indiai istenséget ábrázoló tetoválás, amit annyira imádok. Az apró mozdulattól, ahogy a combomon pihenő kezével az arcomra kúszik, karizmai megfeszülnek, én pedig összeszorítom a lábaim a bennem motoszkáló vágy visszaszorításához. Bár már megtanulhattam volna, hogy a hormonháztartásom azon nyomban felborul, amint megpillantom ezt a férfit. Selymes kézbőrével végigsimít kipirult arcomon, miközben fél szemét az úton, a másikat rajtam legelteti.
  - Tudod, hogy csak miattad látogatok el Nevadába. Nem igazán érdekelnek az itteni vállalatok, akik azért versengenek, hogy a kampányuk arca lehessek. Sokan így is Calvin Klein modellnek hisznek – kuncog fel saját szellemességén. Én csupán egy mosollyal nyugtázom. – A Spanyolországi anyacég nélkülem sehol sem lenne. A mellékvállalatok már csak a terjeszkedés miatt kellenek. Hidd el, Evelyn, nagyon szívesen neked szentelném az összes délutánom, ha végre szabad ember lehetnék – hangja szinte gyötrelmes, annyira jól adja elő a munkájának elkötelezett, szomorú milliárdost, hogy szinte megesik rajta a szívem. Szinte.
  Ha nem ismerném eléggé, és nem látnék át a hazugságai hálóján.
  - Olyan szabad vagy, Mario, mint a madár. De te ezt az életet imádod. A fényűzést, az importált prostituáltakat, a méregdrága pezsgőket, a kaviárt. Én Pennsylvaniából jöttem, egy kisvárosból, nekem mindez csömört okoz. Csak azért repültem idáig, hogy az lehessek, aki mindig is szerettem volna: elkötelezetlen jazz-énekesnő. Ha Mario Vega mellett kéne élnem, mindez szertefoszlana. Lehet, azonnal elrabolnának! – terelem kevésbé tragikus mederbe a beszélgetést.
  Nem gondolkodik el a mondandómon, talán el sem jutott az agyáig. Az utolsó megjegyzésemen azonban nevetni kezd.
  - Nem hagynám – szemeiből őszinteség tükröződik, amint teljes figyelmét nekem szenteli, és az arcomat kezdi fürkészni.
  Nevetés kaparássza a torkom. Magam elé képzelem, amint Mrs. Vega-ként a hófehér bőrkanapén ücsörgök, vörösbort kortyolok egy öblös pohárból, a magnóból jazz zene szól és a férjem valahol az Isten háta mögött sajtókonferencián… alszik. Talán éppen megcsal. Egyszer csak sikamlós kéz tapad a számra, átránt a háttámlán és egy injekcióval elkábít. Behajít a terepjáró csomagtartójába és elszelel velem valami távol-keleti országba. Mario megsirat, de többet, akárha tudna tenni. Bye, bye Carter, spanyol Riviéra.
  - Persze, hogy nem… - nyugtatom meg és finoman visszafordítom az arcát. Semmi hangulatom hozzá, hogy szappanoperává fajuljon a helyzet azzal, hogy nekicsapódunk egy fának.
  Időközben eszembe jut, hogy létezik világ a spanyolon kívül is és esetleg mások is igényt tartanának arra, hogy kommunikáljanak velem, így a táskámból előhalászom a legaljára befészkelődött okos telefonomat. Egy mozdulattal elhúzom, beütöm a számkódot és három nem fogadott hívással találom szemben magam. Kettő Joshtól származik, aki végül egy üzenetet hagyott, miszerint:
  „Drágám! Ha már van telefonod, legalább el lehetne érni téged. Nem számít. Örülnék, ha benéznél, ugyanis a leveleidet ide küldték és van köztük egy, ami Danieltől jött. Igen, az öcsikéd írt Afganisztánból, már ha érdekel. Legyél jó, puszi drágám!” – miközben olvasom a homoszexualitását nyíltan vállaló barátom enyhe cinikusságot sugalmazó üzenetét, a fejemben akaratlanul az ő szoprán hangján visszhangoznak a sorok.
  A következő hívás Jenna Morgenstertől származik. Ez kevésbé érdekel, el is csomagolom az agyam „ráér” feliratú dobozába.
  A vezetés élvezetétől részegült spanyolra pillantok.
  - Itt kanyarodj jobbra, légy szíves. Az egyik barátomhoz kell mennem – utasítom minden él nélkül a hangomban. Kurtán bólint.
  Az úttestet szinte egymásba olvadó kertes házak szegélyezik, az uralkodó szín a fehér és a sárga, a kertek zöldellnek, a verandák színes virágoktól duzzadnak. Csupán egy utca választja el az embert a belvárostól, mégis olyan érzés kerít hatalmába, mintha egy kisvárosba kerültem volna. Szinte magam elé képzelem a Született Feleségeket, vagy Dennist, a komiszt. Az újabb építésű lakóházak üvegfalai szürkén csillognak, a fák gallyai szinte lekonyulnak, ahogy az egyre szomorúbb időjárás körülöleli őket. A szürke felhők megsokszorozódtak, a levegő lehűlt, meztelen lábam lúdbőrözik. Lassan araszolunk a csendben agonizáló épületek között, a sötétített üvegnek döntött fejjel a felém eső oldalt szemlélem, várva a pillanatot, mikor feltűnik Josh keleti fekvésű otthona.
  Egy faépítésű, fehérre mázolt lakóház magasodik ki a többi közül, aprócska erdő öleli körül, a kertben magányos játszótéri gyerekjátékokat – csúszdát, mászókát, hintákat - ostromoz a feltámadó szél. A felhajtón királykék Mazda parkol, aminek a rendszámtáblájáról meglepően ismerős szám – és betűkombinációt olvasok le.
  Furcsán bizsergető felismerés hasít belém. Görcsbe rándul a gyomrom és Rio, a kormányt markoló karjához nyúlok.
  - Elmerengtem, épp az imént hagytuk el a házat – motyogom magabiztos mosolyt erőltetve az arcomra.
  Mario lelassít, majd fékez. Felém fordul, és finom csókot lehelek az ajkaira, miközben kilököm az ajtót.
  - Légy jó, szépfiúm – rákacsintok.
Blame
  A harmatos fűre lépek, a Dodge fékcsikorgás által kísérve irányt változtat, én pedig az elszürkült Mazdától megbabonázottan a kövekkel kirakott sétaúton keresztül közelítem meg a koszorúval díszített, félig nyitott állapotban lengedező bejárati ajtót. A verandára vezető legalsó lépcsőfokra fellépve rossz előérzet kerít hatalmába, mintha láthatatlan kezek nehezednének a vállamra és próbálnának visszarántani. Mintha egy belső hang, talán a józan eszemé, azt sugallná, hogy ne akarjam tudni mit keres Harley Dawson ebben a nyugodtnak tetsző, szinte idillikus családi házban. A rendszám azon a délelőtt olyannyira beleégett a tudatalattimba, hogy képtelen lennék összetéveszteni, még korom sötétben is felismerném a járgányt.
  Egy kövér esőcsepp landol az orrhegyemen. Kézfejemmel azonnal felitatom, de nem sokkal később újabbak zúdulnak rám. Lehajtom a fejem, valami őrült belső kényszer mégiscsak arra ösztönöz, hogy ne forduljak vissza, arra ösztökél, hogy sétáljak a vesztembe. És én készségesen meg is teszem. Tétován ejtem a kezem az idegen ujjak érintésétől ragacsos kilincsre. Mély levegővel szívom tele a tüdőm, s belököm az ajtót. Az pedig nyikorogva kitárul előttem. Erős, marólúgra emlékeztető szag ront nekem, tüsszentésre ingerli az orrnyálkahártyáim. A szemem szinte azonnal könnybe lábad a lakásra telepedett bűztől, az orrom elé szorítom az ingem ujját és a tengelyem körül körbefordulva nézek szét az előtérben, ahonnan egy sötét fa lépcső vezet fel az emeletre. Előttem a fürdőszoba nyílik, jobbra pedig boltív választ el a tágas étkezőtől. A széthagyott holmik, a félig leszedett asztal mind arra utal, hogy valaki megzavarta a család reggeli nyugalmát.
  Újra elkap az a furcsa szorító érzés, a gombóc a torokban effektus, amit utoljára azon a végzetes estén éreztem, mikor megpillantottam a hullát a liftben. Az emeletről lábdobogás szűrődik le a földszintre, én pedig mozdulatlanná merevedve fülelek. Újra csend honol a vészterhes levegőjű házban.
  De mi bűzlik?
  Talán a válasz után kutatva, talán vakmerőségemnek eleget téve fordulok be az étkezőbe. Az ovális asztal mellett felállított etetőszék arra enged következtetni, hogy kisbaba is tartózkodik a házban. Ettől csak még jobban reszketni kezdek.
  Mit keresek én itt?
  Az asztalon gyűrött terítő, a tányérokban kajamaradékok, összegyömöszölt szalvéták, félig kiürített poharak tesznek tanúbizonyságot arra, hogy a reggelit zavarta meg a hívatlan vendég. A falon kattogó órára pillantok, ami tízet mutat. Ekkor megcsúszom valami folyadékban. Bár elvesztem az egyensúlyom, de még időben sikerül megkapaszkodnom a pult szélében, így nem vágódom el. Elmormolok néhány szitokszót és lepillantok a lábszáramra felcsapódó lére.
  A vértócsa látványától ledermedek. Émelyegni kezdek, de arrébb botorkálok. A lépteimmel véres lábnyomokat hagyok magam mögött.
  Mit művelsz, Evelyn? Tűnj el! – a belső hang szinte ordít. Én azonban nem tágítok.
  És észreveszem a főzőfülkében fekvő holttestet. A groteszk pózba csavarodott testű nő, feltehetőleg a családanya, utolsó halálsikolya az arcára fagyott, hatalmas szemei kifordulva merednek a plafonra, válláig érő szőke haja csomókban összetapadt a vértől. A testén késszúrások virítanak, a gyilkos fegyvert a jobbjában szorítja. Öngyilkosságnak próbálták álcázni, de nyilvánvaló, hogy nem szándékosan művelte ezt magával.
  Zúgó füllel tántorgok az előszoba felé, a saját reszelős levegővételeimet is alig hallom. Megtámaszkodom az ajtófélfán. Ekkor újabb neszekre kapom fel a fejem. Ismét az emelet felől jönnek, és immár nem hagyom annyiban a dolgot: elindulok felfelé, a lépcsőfokok nyikorognak a talpam alatt. A falon családi fotók lógnak. Leakasztom az egyiket, hogy ha szükséges, rögtönzött fegyverként használhassam. Tudom, hogy őrültség, amit teszek, de már nem futamodhatok meg, muszáj tudnom mi történt, vagy történik. Ha meghalok, legalább írnak rólam az újságok néhány sort, aminek olvasói fej-csóválva méltatják eszementségem.
  Mikor felérek az emeletre, felerősödik a zaj, de hiába kapkodom a fejem, úgy tűnik, rajtam kívül senki nem tartózkodik a hosszú folyosón. Aztán megállapítom, hogy az előttem lévő ajtó mögül szűrődik ki a halk zörej.
  Közben távoli mennydörgésbe rázkódnak bele az ablakok, az égen villámok cikáznak.
  A képkerettel lököm be az ajtót. Látszólag üres gyerekszoba fogad. A közepén magányosan ringatózó babaágy. Remegő térdekkel közelítem meg és elszorul a szívem attól, amit benne látok. Egy néhány hónapos kisbaba fekszik szederjes arccal, kicsi torkán lila ujjlenyomatokkal. A fojtogató kéz nyomaival.
  Sikítani, toporzékolni szeretnék, de csak nyöszörgő sírás tör fel belőlem.
  - Mit műveltél, Harley Dawson? – szinte hipnotizáltan mormogom magam elé.
  Ekkor tompa dörej üti meg a fülem a mögöttem lévő gardrób felől. Lassan kinyitom az ajtaját és megpillantom a sarokban kuporgó kisfiút, aki kisírt, hatalmasra tárt barna szemekkel pislog fel rám.
  - Kérem, ne bántson… - leheli alig hallhatóan.
  - Nem akarlak bántani – a hangom minden szótagnál megremeg, szavaim alig érthető, rekedt duruzsolások csupán. – Hogy tudtál elbújni? – látom a fiú bizalmatlan pillantásait, amit elsősorban a kezemben szorongatott képkeretnek tudom be, ezért leteszem magam mellé a padlóra, ezzel is jelezvén baráti szándékaimat. – Ne félj. Én nem foglak bántani – próbálok erőt venni magamon, hogy a szavaim minél meggyőzőbben hassanak a gyermekre.
    A kisfiú belenéz könnybe lábadt szemembe és mivel nem lát benne fenyegetést, ezért beszélni kezd.
  - Gyorsabb voltam a férfinél – miközben beszél a nyitott ablakra mered, ahol a viharos szél lengeti a kilógó hófehér függönyt, akár egy feladást jelző zászlót.
  Legszívesebben toporzékolnék, zokognék, vagy egyszerűen csak ordítanék egy jólesőt, hogy a szorongás enyhüljön, hogy végre tisztábban lássak, de nem teszek semmit, csak mélán állok a szekrény ajtaja mellett. A farzsebembe nyúlok és előhúzok egy cigarettát. A szám sarkába tolom, remegő kezekkel meggyújtom.
    - Apukám tegnap nagyon furcsán viselkedett, úgy csinált, mintha a világvégére készülne. Tudom milyen az, mert sok filmben láttam már. Soha nem beszélgetett még velem, mindig csak dolgozott, de este odajött az ágyamhoz és beszélni kezdett a „rossz és a jó emberekről”. Azt mondta, hogy vannak olyan emberek, akiknek fekete, rohadt a lelkük, meg azt is, hogy nekik nincsenek érzéseik, vagy ha vannak is, akkor is előtérbe helyezik az olyan dolgokat, mint a pénz vagy a büszkeség. Azt is mondta, hogy ezek az emberek nem szaroznak. Tudom mit jelent ez a szó. Gyorsak és veszélyesek. Pisztolyuk, meg késük is van, de nem olyan, mint a filmekben. Igazi. Aztán mesélt a jó emberekről, akik rosszat követnek el, de legbelül mégiscsak éreznek valamit: megbánást. Ez nem menti fel őket, de legalább nekik szebb a lelkük. Aztán megkérdeztem kik a jó emberek és rám mutatott. Azt kérte tőlem, hogy ha egyszer jönnek a rosszak, én ne essek kétségbe, mert ezek megérzik a félelmet. Olyan kifinomult a szaglásuk, mint a dögkeselyűknek. Megérzik, ha félsz és felzabálnak. Apa azt akarta, hogy bújjak el a szekrényben. Mikor az ablaknál álltam és az autóimat pakoltam, láttam, hogy leparkol ide egy sötétkék autó, aztán két dzsip, de ezek percekkel később értek ide. Tudtam, hogy a rosszak ilyen kocsikkal járnak, ezt is a filmekben láttam. Anya nem szerette, ha ilyeneket nézek, de apa nem tiltotta meg. Elbújtam a szekrényben. Ott kuporogtam, kinézni sem mertem. Hallottam a húgom bömbölését, anya keserves sírását, meg a bácsi ijesztő hangját. Tudom, hogy bántotta a húgom! Nagyon haragszom arra a bácsira, de nem jöhettem elő. Aztán, mikor minden elhalkult, sírni kezdtem. Nem tudtam mi történik. És most itt vagyok veled. Először azt hittem te is gonosz vagy, mint akik bántották anyát, de aztán rájöttem: te nem rossz vagy, hanem jó, akit szörnyű emberek vesznek körül. Ha rossz lennél, akkor nem lennél ilyen szép. De kérlek, ne cigizz, mert a lányoknak nem áll jól, el is csúnyulsz tőle. Apa azt mondta nem csak az emberek képesek tönkretenni egymást, hanem mi is magunkat, anélkül, hogy észrevennénk, ezért figyelj magadra.
  Újra elérzékenyülök a kisfiú meséjét hallgatva. A szekrény ajtaján kettétöröm a Dunhillt és mikor az a potyogó hamu kíséretében a földre hullik, összetaposom, majd leguggolok a fiú elé és megfogom a kezeit.
  - Addig itt kell maradnod, míg nem jön a rendőrség. Apukádat hol láttad utoljára?
  - Lent veszekedett az egyik férfivel. Talán verekedtek is, aztán csend lett. Fogalmam sincs, hol van – egyre kétségbeesettebbé válik, ezért nem faggatózom tovább. Most még inkább úgy érzem, hogy tennem kell valamit, ha legalább ezt a kisfiút megmenthetem, megéri kockáztatni az életem.
  - Megígérem, hogy ezentúl biztonságban leszel – megcsókolom a hideg ujjait és felemelkedem.
   Tudom, hogy nem helyes továbbra is magára hagynom, de a bosszú vezérel. A harag, amit Harley Dawson irányában érzek, lassan felülkerekedik minden más érzésen. Tudom, hogy egymagam kevés vagyok egy ilyen fékezhetetlen gyilkos ellen, aki bármire képes annak érdekében, hogy a saját igazát bizonyítsa és megbosszulja a szeretője halálát, ám ezekben a percekben egyáltalán nem vagyok biztos az ártatlanságában.
  Amint kiteszem a lábam a gyerekszobából, a bejárati ajtó hangos puffanással becsapódik, ezt egy éles ricsaj követ, mintha ablaküveg törne milliónyi apró szilánkra. Az ereimet szétfeszítő adrenalin által vezérelve robogok le a lépcsőn, aminek utolsó lépcsőfokain megtorpanok. A fogasról lehullottak a kabátok, az előtte lévő tükör szivárványosra tört. Mély levegőt veszek és felkapom az egyik esernyőt a lépcső mellett felborult tartójából.
  - Tudom, hogy itt vagy, Dawson! – ordítom eszelősen, szinte érzem, ahogy kidagad egy lüktető ér a halántékomon.
  Néma csend a felelet, csupán a padló deszkái recsegnek a talpaim alatt.
  Hátat fordítok az ajtónak, az étkező felé indulok, mikor az ajtó bevágódik, és erős kezek markolnak a hajamba. A sarkammal próbálom fékezni magam, de a férfi túl erős, hamar az erős karjai közt vergődöm. Érzem savanyú verítékének és tusfürdőjének borzalmas egyvelegét, arcomat csiklandozzák a nyakamat átkulcsoló felkar szőrszálai.
  Felnyitom a riadalomban lehunyt szemeimet. Az előttem lévő tükörben megpillantom a maszkos arcot.
  A következő tizedmásodpercben fejjel a tükörnek csapódom.
  A fájdalom letaglóz, végleg elnyel a sötétség.

 Huszonöt perccel később

"Akkor jársz jól, ha
mind közelebb lépsz ahhoz,
amitől félnél."
  Csrrrrr. Csrrrr. Csrrrr.
  Új hangüzenete érkezett, amennyiben…
  Drága Paul! Nem vall magára, hogy kikapcsolja a telefonját, de mióta ma délben elhagyta az irodát képtelenség elérni Önt! A hajamat tépem a rengeteg papírmunkától, a fénymásoló gép bekrepált, az asztalán folyton cseng a telefon, és egy férfi kereste, nem sokkal a távozása után, de üzenetet nem akart hagyni. Azt mondta, hogy személyesen Önnel szeretne beszélni. Valahonnan ismerős volt. A vonásai… Esküszöm, mintha láttam volna már valahol. Talán egy újságban? Vagy plakáton? De lehet csak túl kevés koffeinmennyiséget vittem ma be a szervezetembe. Mindenesetre legyen szép hétvégéje a kedves családjával, üdvözlöm Freidát és a fiúkat!
  A fájdalom láthatatlan falat húzott fel köztem és a külvilág között, de a borzalmas hangok áthatolnak az önkívületen, felerősödnek. Tudom, hogy mindez csak illúzió. A falakról visszaverődő lárma az élet maradványa csupán az üresen kongó, a halál bűzétől terhes házban.
  A tiszta pillanatnak vége szakad, a lassan gomolygó, szürkés ködfátyol ismét rátelepszik az apró előszobára, elhomályosítja a látásom és elnehezíti a párás levegőt. Elviselhetetlen fájdalom kínoz, fakó bőrömet verejték és vér marja. A testem képtelen reagálni az elmém bősz noszogatására, mintha megszakadt volna az összeköttetés a tudatalattim és a szervezetem között.
  Lüktető halántékom a hűvös falnak döntöm. A konyhában a csapból csepegő víz monoton kopog a mosogató alján.
  Koppp. Kopp. Kopp. Koppp.
  A kétségbeesett, elárvult házi cica a kertbe vezető ajtót kaparja, egyre éhesebben, egyre mohóbban.
  Miauuu. Miauuu. Miauu.
  Mindez nem létezik. A képzeletem olcsó játékot űz, én pedig hagyom, hogy a bolondját járassa velem.
  Talán, ha Mario Vega krómozott felnijű autójából nem az idilli, hófehér családi ház harmatos füvére lépek, a felhajtón álló sötétkék Mazdától megbabonázottan nem indulok el komótos léptekkel, a koszorúval díszített bejárati ajtó felé, ha nem lépem át a lakkozott küszöböt, akkor…
  Akkor nem ismerném a férfi igazi énjét, akkor nem tudnám Alana Shark gyilkosának valódi kilétét. Csak azt a kifürkészhetetlen, groteszk festményt látnám, ami mögött az agyrém fészkelte meg magát. Magát az illúziót.

6 megjegyzés:

  1. Juj, juj de jó lett :3 Szegény baba :( Biztos vagyok benne, h nem Harley tette! :) Legalábbis remélem :P A végével pedig jól összezavartál XD

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drágám! örülök, hogy tetszett, köszönöm szépen! Hát, majd minden kiderül a következő részből! ;) És ez is volt vele a célom :D De ígérem, a folytatásban minden megvilágosodik majd.

      Törlés
  2. Drága Egyetlen Skylerem!

    El sem képzelnéd, mennyire oda vagyok ezért a fejezetért! Egyszerűen fantasztikus, bár Tőled nem is számíthatnék gyengébb írásra.
    Elámultam, mennyire valóságos mindaz, amit leírtál. Mintha én is ott lettem volna a hotelszobában Evelynnel, aztán teljesen úgy éreztem, mintha ott ülnék Mario Vega autójának hátsó ülésén, és követném Evelyn, amikor bemegy a házba.
    Egyébként ennek az egész fejezetnek a hangulata felidézte bennem Hitchcock Madarak című filmjét. Zseniálisan hátborzongató, ahogy írsz. :) Tekintve pedig, hogy egy krimit írsz, meg kell, hogy mondjam, nagyon jól csinálsz valamit, ha ennyire bele tudom élni magamat.

    Ittam a soraidat, így már alig várom, hogy egy hét múlva újra olvashassak! Örülök, hogy már jobban vagy, és visszatértél. ♥

    Szeretlek, csókollak,
    Adriana

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Egyetlen Adrianám! ♥♥

      Nem titkolom, hogy mindig a te kommented az egyik legkedvesebb számomra, hihetetlenül jólesnek és erőt adnak a kedves szavaid, és maga az a tény, hogy ennyire elnyerte a tetszésed és magával ragad a történetem!
      És amiatt és nagyon boldog vagyok, hogy sikerült elérnem, amire mindig törekszem, hogy valósághű legyen és telesen lebilincselje az olvasót. Ahogy én azonosulok a karaktereimmel, úgy azt szeretném, ha Ti is így lennétek vele. Egyébként én úgy vagyok vele, hogy kétféle történet létezik: amit az író elképzel és amit az olvasó. Ez néha különböző, de pont ettől érdekes. :)

      A krimi pedig pontosan az a műfaj, ahol igazán ki tudok bontakozni, másban talán nem is menne ennyire! :D

      Nincs elég kedves szó, amivel meghálálhatnám, hogy itt vagy nekem!

      Szeretlek, imádlak,
      Skyler

      Törlés
  3. Drága, nyomipandúrpajti!♥

    Nagyon sajnálom, hogy csak most jutottam el addig, hogy hozzászólást tudjak írni neked. Pontosan tudod, hogy miért húztam ennyire (persze nem azért mert kóros lustasággal szenvedek). De jobb későn, mint soha!

    Nem igazán vagyok a szavak embere ilyen téren, ezért ne lepődj meg, ha kissé elfuserált kommentet kapsz!
    Talán én vagyok az egyetlen szerencsés, aki már évek óta olvashatja az írásaidat ilyen vagy olyan formában. Meg kell, hogy mondjam mindig le tudsz nyűgözni! Az elvárásaim egyáltalán nem alacsonyak veled szemben, mert tudom, hogy csak igényes munkát adsz ki a kezeid közül. Neked mégis sikerül jobbat és jobbat alkotni!:)
    Mario Vegával tökéletes lefestetted az álom férfimet, az biztos, hogyha félmeztelenül kopogtatna az ajtómon nem dobnám ki! Harley pedig az örök kedvenc, egyszerűen imádom a karakterét!
    Ha a Don't Speak könyv lenne akkor én lennék az első, aki levenném a polcról!

    Egy szó mint száz... Jó vagy Robbie Williams!

    Puszinyuszi,
    Zoé♥♥♥

    VálaszTörlés
  4. Édesem (túlfáradt vagyok egy normális, jól csengő becenévhez!) ♥

    Nem kell bocsátanod kérned, egyrészt a te hozzászólásodra éveket is megérné várni, másrészt pedig pontosan tudom mennyire tartalékolod az energiád, akárcsak én, szóval nincs okom haragudni! :D

    Annyira aranyos vagy, hogy ilyeneket írsz, el sem hiszed mennyire örülök annak, hogy pont Te vélekedsz így az írásaimról, hiszen amit te művelsz a szavakkal, az sem babapiskóta, szóval felettébb örülök, hogy mindig sikerül átugranom a lécet, amit nekem tartasz és nem okozok csalódást. ♥

    Mario Vega pedig egy öltönybe bújtatott milliárdos Isten, nem csodálkozom, hogy ennyi idő elég volt ahhoz, hogy bárki szívébe belopja magát! Harley pedig, hát ő Harley, azért szeretjük, mert bérgyilkosnak született! )

    Nagyon édes vagy, remélem ennek az ideje is eljön és könyv formájában vehetjük a kezünkbe! Ebben az esetben én lennék a legboldogabb ember a világon! :)

    Ezer csók ♥,
    Skyler

    VálaszTörlés