11. fejezet

Sziasztok Életeim!

Végre valahára publikálhatom a soron következő fejezetet, amivel bár rengeteget késtem, mégis nagy alázattal írtam hosszú napokon keresztül! Szeretném megköszönni az előző részhez érkezett kommenteket, pipákat és feliratkozókat! Imádlak Titeket és ezentúl minden második hétvégén újabb résszel érkezem hozzátok!

Addig is legyenek szép napjaitok és olvassátok az új fejezetet, ha pedig időtök engedi, írjátok meg a véleményeteket!

11. fejezet – A háború elkezdődött

Harley Dawson

„Sose bízz az olyan emberben, aki egyetlen rossz tulajdonságot sem hozhat fel mentségére.” (Winston Churchill)

Survival

Egyedül állok a semmi közepén. Az éjszaka koromsötét fátylat borított körülöttem a világra, a szurokfekete égbolton egy kósza csillag sem pislákol, a Hold is épp csak akkora, akár egy levágott körömszegély, még annyi fénnyel sem árasztja el a környéket, mint egy szendergő gyertya halvány lángja. Az alattam húzódó betonplaccot repedések szabdalják, némelyikben zöld növényzet burjánzik. Óvatosan, megfontoltam teszek meg minden lépést, hiszen az elhanyagolt útburkolat valamennyi négyzetmétere, repedése, mélyedése meglepetést tartogathat számomra. Az éjszaka torz képeket fest elém, egyre szaporábban veszem a levegőt, egyre erőteljesebben verejtékezem. Irtózatos, fojtogató érzés kerít hatalmába, eluralkodik minden porcikámon, megkocsonyásítja a véremet, elködösíti a tudatomat. Szinte érzem, ahogy milliónyi éles fogával felemészt belülről. Soha nem tapasztaltam még hasonlót. Soha nem éreztem még félelmet.

  Sebezhetőségem valósággal megrémít. Eleddig sohasem érzékelt paranoia veszi át az irányítást felettem: minden irányból a támadást várom. Fogalmam sincs merről, milyen alakban érkezik, mintha az elmém egy sötét zugában puhatolóznék villanykapcsoló után. A kezemben szorongatott Beretta már nem szolgál kellő önbizalommal. Hatalmas, áthatolhatatlannak tetsző drótkerítés zár körbe, a keskeny utcán kriptai csend honol, a saját reszelős légvételeim és a fülemben lüktető pulzusomon kívül semmi nem adja jelét annak, hogy bárki is tartózkodna a környezetemben. Én mégis szaporázom lépteimet az ismeretlen felé.

  Nem emlékszem honnan jöttem, fogalmam sincs merre tartok. Teljesen elvesztem.

 Ekkor azonban vakító, fehér fényt árasztó reflektorok gyúlnak fel, kattanásuk sokáig visszhangzik a fejemben, miközben a karjaimat az arcom elé emelve próbálok kihátrálni a fénykörök találkozási pontjából. Sikamlós tenyereim közül kicsusszan a fegyver markolata és tompa puffanással ér földet a bakancsom mellett.

  Hátrafelé bukdácsolok, még a tulajdon lábaim is hátráltatnak a haladásban, folyton összeakadnak, az esés veszélyével fenyegetnek.

  Még küzdök, holott tudom: a játék véget ért.

  Torz, mégis erélyes férfihang szólal fel a távolból, mondandóját halk sercegés kíséri.

  - Harley Dawson, adja fel! Elkaptuk, most már nincs hová menekülnie! Ne feledje, ha ellenáll azzal csak a saját dolgát nehezíti meg! Még egyszer mondom, adja fel, bármit is forgat a fejében! Maga itt már nem nyerhet!

  Az utasítás végeztével vészjósló, tüdőből feltörő morgásra kapom fel a fejem. A fényárban megpillantom a tajtékzó vérebek világító szemeit, az idegességtől remegő-vonagló testüket, vicsorító, mégis szorosan összezárt állkapcsukat, éles fogaikat, a pofájukon lefelé csordogáló fehér habot. A legelöl acsarkodó rottweiler mind a húsz karmát kihegyezve, idegtépően karistolja a betont, miközben izmait megveszítve megpróbál kitörni a K9-es osztag mögötte álló emberének szorításából. Nem sokáig kell próbálkoznia, a férfi pórázt szorongató ujjai szétnyílnak, a veszett dög pedig elrugaszkodik a földről és az arcomnak ugrik.

  A velőtrázó kiáltásomba zeng bele a környék.

  A saját ordításom ránt vissza a lidérces álmok sötét, tajtékzó tengeréből a verőfényes, szinte ártatlan kora reggeli órába. Ülő helyzetbe küzdöm fel magam, az izzadtság a hátamhoz tapasztotta az összegyűrődött lepedőt, a nyakamba éles fájdalom hasít. A látóteremben millió fekete pont vibrál, szemeim égnek, mintha gigantikusan erős paprikából szippantottam volna. A kezeimmel támasztom meg magam, eltelik néhány kósza perc, mire kitisztul a látásom és különbséget tudok tenni a valóság és az álmomban lefestett képek között. Sok mindent képes vagyok irányítani, de az agy nem manipulálható, a tudatalattim örökké az ellenségeim táborát fogja erősíteni. Mindig az utamban áll, megkérdőjelezi a tetteim, kérdésekkel bombáz, érzelmeket próbál belém sulykolni. Hatalma van fölöttem, hiszen a részem képezi.

  Erőt veszek magamon és kiülök a hatalmas franciaágy szélére. A roló résein keresztül beáramló napsugarak árnyékokat vetítenek a szobára és a párnától meggyűrődött arcbőröm nyaldossák. Az éjjeliszekrény tetején agonizáló digitális számlapos óra kijelzőjére pillantok, aztán a szám sarkába szorított cigarettával felkapom a szék háttámlájára dobott meggyűrődött flanelinget, magamra húzom, és szikár ujjaimmal hátrafésülöm az arcomba tóduló tincseket.

  A nappaliba vezető keskeny folyosón meggyújtom a passzívan lengedező spanglit, zavartalan pöfékelésem közben szakítok időt a kávéfőzésre és az üzenetrögzítőmre felmondott egyetlen, Katherinetől származó hangüzenetre. A fából barkácsolt márványlappal lefedett pultnak dőlök, a polcra felsorakoztatott fűszertartókkal szemezgetek, mialatt a dallamosan csengő hangon előadott beszámolót hallgatom.

    - Szia, Harl! Te már nyílván az igazak álmát alszod, mikor ezt a hívást kezdeményezem, ezért nem is hibáztatlak, hogy képtelenség elérni Téged! Nagyon boldog vagyok, hogy hallattál magadról, őszintén sajnálom, hogy ennyi időbe telt, míg válaszolok neked, de örömmel tudatom veled, hogy régen voltam ennyire boldog! Olaszország napfényes, békés és gyönyörű, egyszerűen képtelenség betelni az ódon épületek látványával és a fenséges borok zamatával. A keresztanyám újdonsült családja, aki az új férje mellé párosult, egyszerűen leírhatatlan. Nagyon régen találkoztam ennyire kedves emberekkel és a férfi elsőszülött fia, Martin is nagyon udvarias velem. Szinte megkönnyebbülés a lakásból kilépve tiszta levegőt beszippantani Vegas szmogos légköre után. Mellesleg kicsit ismét orrolok rád, amiért azt a pénzzel teletömött borítékot belecsempészted a táskámba, a repülőtéren alig győztem magyarázkodni miért akarok ennyi amerikai dollárral Olaszországba repülni. Fogalmad sincs mennyire nehezteltem rád érte! De ha már ennyire hajthatatlan vagy, akkor megköszönöm neked ezt a szép ajándékot. Már csak néhány nap és ismét láthatjuk egymást, remélem nem feledkeztél meg a vacsoráról, amit ígértél! Szeretlek te barom! Katherine

  Míg a lány derűs szavait hallgatom, a lefőtt kávéból töltök egy csészébe. Kat néhány hete, a rendőrök fárasztó kihallgatása után úgy döntött él a keresztanyja meghívásával, hogy kikapcsolódás gyanánt Salernoba utazzon hozzájuk. Történetesen az én unszolásomra bólintott rá az ötletre, hiszen így elég messzire került tőlem és az ellenségeim táborától.

  A friss zuhany után kitágult pórusokkal, óceáni légkört idéző illatfelhő által kísérve, szorosan a derekam köré tekert fürdőlepedőben választok egy fekete öltönynadrágot, hozzá pedig azonos színű inget. Miután magamra öltöm a temetésre szánt öltözéket egy Shakespeare kötetet kibillentek függőleges helyzetéből, mire elém tárul a fegyverarzenálom valahány fényesre polírozott példánya, amik közül egy 2000-es évekbeli Coltot dugok az övembe.

  Az égkék Aston Martin kormánya mögé ülök, a csapongó gondolataim társaságában száguldok végig a sztrádán és kanyarodok rá a köves mellékútra, ami közvetlenül a külvárosi temető mögött húzódik, egészen a városból kivezető országútig. Mintha az tudatalattim azon zuga, amely a biztonságomért felelős, valamiféle menekülési útvonalról is gondoskodott volna. A szertartás már javában zajlik, mikor az út széléhez kormányozva az autót kiszállok belőle. Az ajtajának döntött háttal, összekulcsolt kezekkel, az orrnyergemen ülő Ray-Ban mögül szemlélem a város egyik legmegrendítőbb temetését, ahol egy teljes családot kísérnek végső útjukra. Ökölbe szorul a kezem, ahányszor elém vetül a mészárlás utáni kép, és bár a lelkiismeretem annyira sem tiszta, mint egy világháborús tengeralattjáró-ablak, mégis gyakran eszembe jut az önzőségem és a mérhetetlen bosszúvágy, ami Hendersonék „üdvözlet” feliratú lábtörlőjéig vezetett.
  Végignézek a sírástól eltorzult arcokon, a fekete különböző árnyalataiba öltözött megroggyant vállú,

See You Again

szinte összemosódó alakokon, a koporsók előtti, az elhunytakat ábrázoló fotókon. Fájdalmas zokogásba borsódznak bele a fák, a pap együtt érzően morajló hangját szállítja a feltámadó északnyugati szél.

  A koporsók leeresztésekor a pillantásom találkozik egy nyúlánk, fiatal lány opálos tekintetével. A száját összepréselve igyekszik visszaszorítani a torkát kaparászó sírást, többször az égre emeli világos színű szemeit, mintha Istentől várna válaszokat a miértekre. Mintha léteznének olyan válaszok, amiket ilyen helyzetben hideg fejjel képesek lennénk felfogni.

  A temetés végeztével az egybegyűltek szállingózni kezdenek, én pedig az autóba ülve az országútra hajtok. A műszerfalra szerelt tartóban lévő telefonomba bepötyögöm Christian oly népszerű számát. A hívott fél néhány csörgés után felveszi és fátyolos hangon a készülékbe hallózik.

  - Szükségem van Adam Morgenster lakcímére – térek a tárgyra, mellőzve az olyan formalitásokat, mint például a köszönés.

  Barátom morog pár strófányit, szinte hallom matraca rugóinak bősz nyikorgását, majd a minden reggeli szekrénybe fejelés rituáléját kísérő morajait, aztán ahogy fáradtan az íróasztala előtti székre rogy és életre kelti az eszét helyettesítő elektronikus szerkezetet.

  - Egyébként hogy vagy? – próbálkozom derűsebb hangnemre váltva, nem álcázva általa kiváltott szórakozottságomat.

  - Soha szarabbul – dohogja ráspolyos tónusán. – Mi a francnak kell neked a drogcsempészet fejének a lakcíme, ráadásként hajnalok hajnalán? Esetleg fel akarod kérni a feleségét védőügyvédednek? – hallom, amint a billentyűzeten beüti a rengeteg karakterből álló jelszókat.

  - Az összes lakcíme kell. Tudom, hogy több van neki, másképp nem tudná ilyen profin csalni a feleségét. Azt a vegasi villát keresd, ami nem szerepel Jenna Morgenster neve alatt is – kattanásig hátratolom az ülést, a felhúzott térdeimmel kormányzom a kocsit a kihalt, egyenes útszakaszon.

  Porter köhécselve nevet, mintha húsz éve minden tizedik percben cigarettára gyújtana.

  - Nem válaszoltál a kérdésemre. Nem asszisztálok az öngyilkossági kísérletedhez. Ha nem haragszol, fiatal vagyok még egy életfogytiglani börtönbüntetéshez.

  Drámaian felsóhajtok, miközben kikerülök egy néhány napos macskatetemet.

  - Valószínű még nem tudja, hogy valaki ismeri a kilétét. Ki kell ugrasztanom a nyuszit a bokorból, különben soha nem tudom meg, hogy ő áll-e a gyilkosság hátterében. Már egyébként is több halálos áldozatot követelt az információ beszerzése ahhoz, hogy csak üljek a babérjaimon.

  - Rajta vagyok – adja be a derekát végül, bár úgy sejtem, inkább belátta, hogy nincs más választása.  – Carter kisasszonyról tudsz valamit?

  Evelyn nevének hallatán a tudatalattimban felderengenek a néhány nappal ezelőtti katasztrófa emlékének képei: a tükör szilánkjai által szétkaszabolt arc, a mahagóni vörös hajzuhatag, szinte érzem kézbőrömön a vértől ragacsos ujjak erőtlen szorítását.

  Megrázom a fejem.

  - Nem halt meg, a Végzete ismételten csúfondáros kudarcot vallott, pedig nagyon próbálkozik szerencsétlen – dünnyögöm érdektelenséget csempészve a hangomba. -  Ennyi idő alatt már Saddam Hussein tartózkodási helyét is lenyomozták. Mit tökölsz még? – rákanyarodok egy keskeny, végtelennek tetsző bekötőútra, ami a sivatag közepén elterülő város mellett húzódik.

  - Nem olyan egyszerű, ahogy azt képzeled, ez nem a CIA központja és bármily meglepő, a fickó intelligens, az adataihoz nem lehet varázsütésre hozzáférni – motyogja a klaviatúra monoton kopogásától alig érthetően.

  „A türelem hullát terem” szállóigére alapozva a gázra taposok és folytatom a céltalan száguldást a városhatár felé.

  - A feleségével egy külvárosba épült luxusvillán osztoznak, azonban Las Vegason belül van még egy kacsalábon forgó kastélya, a Stewart Ave 765-ös szám alatt. Sok szerencsét, Dawson – ezzel bontja a vonalat.

  Kézfejemmel portalanítom a GPS képernyőjét, aztán beütöm a megadott a koordinátákat. Míg a rendszer megtervezi az útvonalat fékcsikorgás kíséretében megfordulok az úttesten és immár célirányosan a külváros felé viharzok.

¤

  A fehérre mázolt luxusvilla keletre néző ablakán megcsillan a rátűző Nap ezerkarátos fénye, ami mintha minden erejét összeszedve próbálná kárpótolni a lakosságot az elmúlt napok viszontagságos időjárásáért. A ház előtt magasodó, tömött tujasor takarásában leállítom a motort, újabb cigit harapok a fogaim közé, majd kirúgom magam alól a járgányt és két mozdulattal felgyűröm az ingem ujját a könyököm fölé. Zöldellő pázsit, páfrányokkal, vadrózsákkal, apró gyémántokként csillogó kavicsokkal telehintett sziklakert és gondozott bukszusok által szegélyezett keskeny, téglával kirakott sétaútra lépek, zsebre tett kezekkel, számban az immár füstölgő staubbal kémlelek körbe. Az idilli nyugalmat a ház mögötti medence felől érkező apró neszek zavarják meg csupán. Rálépek a tegnapi esőzésektől harmatos gyepszőnyegre, lakkozott félcipőmre, hajamra és vállaimra tűhegynyi vízcseppek hullnak a lefelé konyuló vegetáció leveleiről, ahogy összehúzódva török utat közöttük a hátsó kertben sejlő medence felé.

  A modernkori, üvegfalú nappaliba pillantok, ahol sterilen berendezett enteriőr tárul elém: krémszínű bőrrel bevont ülőgarnitúrák, drága italoktól roskadozó polcok, kagyló formájú üvegasztal. A luxus minden kliséje fellelhető, de nem csupán a nappaliban, minden bizonnyal a ház megannyi szegletében. A hátsó ajtóhoz épített veranda sarkánál megtorpanok, a téglalap alakú, kifutószerűen megtervezett, aquakék vizű úszómedencében mogyoróbarna haját feltűzve viselő, karcsú nő tempózik, mozgása kecses, szinte sellőszerű, hibátlannak tetsző napbarnított bőrét és egy alig látható, aranysárga bikini alsót visel csupán. Néhány hosszt követően a széléhez evickél, két könyökével megtámasztja magát és fejét a kezeire hajtva élvezi a napsugarak simogatását.

Payback

  Ellököm magam a terasz gerendájától, majd komótosan a medence széléhez lépdelek. Talpaim valósággal nem is érintkeznek a betonnal, nesztelenül közelítek a sütkérező szépség felé. Farzsebemből előhúzom a fekete bőrkesztyűket, amibe belebújtatom a kezeimet. Leguggolok a nő elé, a füstcsíkokat eregető staubot az ujjaim közé csippentem, majd a parázsló hamuövezetet a víz alól kibuggyanó dús kebléhez nyomom. Azonnal felkapja a fejét, kidülledt mézszín szemekkel, halálra vált arccal mered rám és a fájdalomtól könnyek szöknek a szemébe. Megpróbálja ellökni magát a medence szélétől, igyekszik minél távolabb kerülni tőlem és a szörnyű, perzselő fájdalomtól, de a nyakára fonódó erős ujjaim megakadályozzák ebben, miközben az egyre hevesebben füstölgő cigaretta mind mélyebbre fúródik megsebzett bőrében.

  - Talán, ha más körülmények között találkozunk, nem fájna ennyire – mormolom a szám sarkában vibráló féloldalas mosollyal. A pillantásom le sem veszem egyre elhalóbb arcáról, egyre üresebb tekintetéről.

  - Ki vagy te? – alig érthető kérdésétől nevetés kaparássza kiszáradt torkom.

  - Adam egy barátja – válaszolom félvállról, majd utolsót tekerve a csikken, beleejtem a vízbe. Ujjaimat szorosabbra fűzöm a nyaka körül, miközben lassan kiemelem a vízből, így homlokunk egy vonalba kerül. – Szebb halálod is lehetett volna, remélem nem álmodtál üvegkoporsóról – egy vonallá préselem az ajkaim, a Colt markolata pedig már a kezemben nyugszik. A hideg csövet a homloka mértani közepéhez illesztem, majd lenyomom az elsütő billentyűt. A golyó egy másodperc törtrésze alatt szakítja át a koponyacsontját, hogy aztán hátul távozhasson. Még mindig nem eresztem az immár élettelen testét, üres, belegravírozott H. D. monogrammal ellátott töltényt húzok elő és szétnyitott ajkai közé állítom.

  - Sajnálom, Danielle – ezzel a medencébe ejtem a holttestet, ami viaszbábú fehérségűre sápadtan lebeg tovább a vértől mocskos víz felszínén.

¤

   Csendesen szemerkélő esőcseppek hullnak alá az éjszaka uralkodó égitest ragyogását beárnyékoló, vészterhes viharfelhőkből, a feltámadó szél fákat, tarka bukszusokat tépáz, műanyagszékeket, próbababákat billent ki egyensúlyokból, majd egy erősebb lökéssel felkap és métereken keresztül sodor magával. A koromfekete, csillagtalan égbolton aranysárga és lila villámok cikáznak, a távolban, akárha hordót görgetnének, hosszan zsörtölődő mennydörgés morajlik. A járdaszegélynél parkoló luxusautók egyikében éktelen ricsajjal bekapcsol a riasztó és kóbor macskákat ugraszt ki a falak mélyedésében húzódó konténerekből. A kabátom hátán esőcseppek kopognak, az esővíztől összetapadt tincseimről először csak vékony csermelyek csörgedeznek végig a homlokomon, majd az arcomon egyre szélesebbre dagadva folytatják útjukat, míg végül az államon egy szabadeséssel az utca betonjára hullnak. A napok óta tartó esőzésektől bokáig érő tócsák gyűltek össze az út melletti mélyedésekben, a járdákat szegélyező törpefenyők alatti árkokban.

  Az egymásba kapaszkodó éttermek, butikok és éjszakai bárok ablakait fényár füröszti, mintha narancssárga és vörös lángok nyaldosnák. Még ekkora távolságból is jól kivehető az asztaloknál ücsörgő, a vihartól feszélyezett alakok sziluettje, szinte hallom a hamis kacajokat, az egymásba vágó szavakat, a borospoharak dallamos koccanását. A szél frontálisan ostromoz, kiszáradt arcbőrömre dermeszti a vízcseppeket, az orromat szinte nem is érzem. Katherine kezét szorítva egyre sietősebb léptekkel igyekszünk megközelíteni a szűk utcán található éttermek egyikét. A sikátorszerű negyed előtt behajtani tilos táblát ostromoz a szél, az Aston Martinom ott vesztegel mellette.

  A Sinatra névre keresztelt étterem ponyvája alá húzódunk. Kifújjuk magunkat, miközben Katherine a nedves haját hátrasöpörve arcából, csilingelően felnevet.

  - Szerinted beengednek minket? – kérdezi csillogó szemekkel az arcomra emelve sugárzó tekintetét.

  Kicsavarom hosszú szövetkabátom aljából a vizet, majd ujjaim hátrafésülöm hosszúra nőtt tincseimet.

  - Nincs más választásuk, már három hete asztalt foglaltam – belököm a lány előtt az ajtót. Az előtérben már elénk is szambázik egy nyúlánk, idősödő pincér, aki olyan feszélyezetten mosolyog, mintha az arcára fagyott volna a derű, úgy harminc évvel ezelőtt.

  Lesegíti Katről a kabátját, én kibújok az enyémből és szintén a kezére hajtom, miközben alázatosan, akár egy szerzetes, az étterem közepén lévő üres asztalhoz kísér bennünket. Helyet foglalunk a két vörös bársonnyal borított széken, majd a hófehér terítőn fekvő étlapot szétnyitva válogatunk az arany árban mért ínyencségek közül. Mielőtt döntésre jutnánk, kérek egy portóit. A pingvinszerű maskarába bújtatott pincér távozik, így a lánynak szentelhetem teljes figyelmem.

  Egymástól távol ülő, metszett szemréseiben sötét, szinte fekete íriszű szempár csillog a felettünk lógó lampion narancssárga fénykörében, félujjnyi vastag, az orrnyereg felső részétől kezdődő, szinte tökéletes vonalú szemöldökét olykor összeráncolja, máskor szinte a homloka közepéig felvonja. Karakteres, kissé pisze orra még mindig piros a kinti csípős levegőtől, finom vonásait gesztenyebarna, az esővíztől összetapadt hajtincsek keretezik, felül keskeny, alul valamivel dúsabb, felfelé ívelő, színtelen ajkain és aprócska állán állapodik meg a tekintetem.

Grand Piano

  - Harley, ezek az ételek nagyon drágák – jegyzi meg szinte rosszallóan. Frusztráltan fészkelődni kezd, mikor a pincér az öblös poharába tölti a bíbor színű bort, amit egy kurta fejbiccentéssel köszön meg.

  - Ne foglalkozz az árakkal, ha velem vagy. Már mondtam, hogy nem számít – nyugtatom meg biztató mosolyra húzván ajkaimat, közben boros fehérpecsenyét rendelek zöldségkörettel, a lány választása pedig egy különleges halételre esik, amihez mozzarella salátát kér.

  A pohár szárára font ujjakkal dőlök hátra a széken, miközben körbepillantok a sznob társaságok által közkedvelt, számomra kissé túl arisztokratikus étteremben. A falakon mahagóni lambéria húzódik, felette bordó, nonfiguratív mintájú tapéta, amin arany keretbe foglalt oklevelek és értékes festmények függnek körös-körül, ameddig a szem ellát.

  Újra a feszengő lányt illetem meg a fürkésző pillantásommal, most azonban levendulaszín lenge ruháját és a dekoltázsa előtt lengedező nyakláncot tüntetem ki a figyelmemmel. Úgy érzem, valamit elhallgat előlem, én pedig keresve sem találnék megfelelőbb alkalmat ahhoz, hogy erről lerántsam a leplet. Nem lehetnek titkai előttem, ha meg szeretném védeni. Immár nemcsak magamtól, hanem a rá bármilyen alakban leselkedő veszélyektől is.

  - Mesélj Salernoról! – töröm meg a kínosnak tetsző csendet, ami egy ideje ránk telepedett.

  Aprót kortyol a zamatos vörösborból, aztán kissé lazítva görcsös tartásán mesélni kezd az olasz Riviérán töltött heteiről.

  - Európa egyszerűen varázslatos, mintha minden szegletét művész festette volna a vásznára. Az élet sokkal nyugodtabb, az emberek nem rohannak, közvetlenek és kedvesek, pont olyanok, mint a kisvárosokban. A keresztanyám mindig lányaként szeretett, a szüleim tragikus halála óta pedig még inkább, és azóta is szörnyen érzi magát, amiért a legnehezebb időszakomban hagyott magamra a saját boldogságát előtérbe helyezve. Bár én soha nem hibáztattam ezért, hiszen megérdemelte Samet, a férfit, akiről egész életében csak álmodozott, még az sem zavarta, hogy gyerekei vannak, akikért immár ő is felelősséggel tartozik. Könnyen hozzászokott a háborítatlan élethez, a napsütéses olasz városhoz, a kis tengerparti étteremhez, amit Sam örökölt a szüleitől és most ők vezetik. Az első napon ki sem mozdultam a gyönyörű birtokról, amit mindenfelől virágoktól duzzadó kertek vesznek körül és a levegő olyan tiszta, hogy nem is akarsz bemenni a négy fal közé, még az idő lehűltével sem. Aztán hol Iris, hol Martin, vagy a tizenhét éves húga, Lila társaságában csodáltam meg a város nevezetességeit; a reneszánsz korstílusban épült épületek ódon falait, a hatalmas tereket, a napnyugtát a tengerparton, rengeteg színházban, múzeumban és fesztiválon jártam. Harley, szavakba nem tudnám önteni milyen boldog voltam! Las Vegas lehet világhírű szórakoztató központ, mindenki dúskál a pénzben, az épületek monumentálisak, meg fényűzőek, de az utcán nappal csak komor, elunt ábrázatokkal találkozol, az emberek trágár szavakat használnak, tapintatlanok, semmire nem becsülik egymást; egy koszos dollárért eladnák a másik veséjét a feketepiacon. Nem hiába van ennyi zálogház. A boldogság fogalma pedig kimerül annyiban, hogy éjszaka a földig leiszod magad egy bárban, vagy elkockázod a pénzed a LeGrandban, esetleg házasságot kötsz egy kápolnában Elvisnek öltözve. Másnap még csak nem is emlékszel rá! Nincs víz, csak forró sivatag amerre a szem ellát, a városban nevetséges másolatokkal találkozol: Eiffel-torony, Szabadság szobor, még Velencéből is kapsz egy szeletet! De nem ugyanaz. Olyan, mintha egy óvodás csoport rajzokat készítene a világ nevezetességeiről és képeslapként árusítanák őket. Sikerült melletted beleszeretnem ebbe a sivár, kiélt városba, de most, hogy részem lehetett ebben az utazásban, megláttam mennyi mindenről maradtam le, míg a koszos ír kocsma pultját törölgettem. Tovább szeretnék lépni, Harl, de megszakad a szívem, hogy itt kell hagyjak egy ilyen barátot, mint te vagy nekem.

  Ő a rengeteg szép emlékbe, én pedig a szavaiba merültem el, akár a hívogató óceán habjaiban, így csak akkor eszmélek fel az előttem magát kellető ételre, mikor az már szinte kihűlt a tányéromon. Egy ideig hallgatunk, némán falatozunk, de nem vagyok képes tovább magamban tartani a gondolataim által a fejemben szőtt zavaros következtetéseket.

  - Beleszerettél Martinba – újratöltöm kiürült poharainkat a vörösborral. Szemlátomást nem lepte meg a kijelentésem, mondhatni számított rá, hogy csakhamar levonom a konzekvenciát.

  Bólint, miközben alig észrevehetően a nyakában lógó aranymedálra pillant.

  - Végre találtam valakit, aki nem csak a külsőmért szeretne velem lenni. Szinte az első pillanattól kezdve úgy viselkedett velem, mintha máris a családja része volnék. Soha nem találnék hozzá fogható férfit – miközben puha ajkain kiejti a szavakat, végig az arcomat fürkészi. Tétován felém nyújtja a kezét, de mielőtt az arcomhoz érne, meggondolja magát és a kezemre ejti. – De örökké hálás leszek neked, Harley! Mindenért, amit tettél és ez nem jelenti azt, hogy elveszítesz, hiszen mindig visszalátogatok hozzád! – megfordítja a kezem, a tenyerembe ejti a sajátját.

Lost Stars

  Mintha a feltörni készülő szavak valahol félúton a lelkem és a hangszálaim között elakadtak volna, egy hang sem jön ki a torkomon. Hosszú percek telnek el meghitt csendben, mire sikerül összeszednem magam. Nem azért törtem meg, mert elveszítem a lányt, hanem mert még nem érzem elegendőnek a törlesztést, amit azért teszek, mert tönkretettem az életét. És bár neki erről fogalma sincs, ahogy a munkámról és a valódi énemről sem, mégis az életem részét képezi, akár egy testrész, ami elvesztése után már soha nem élhetsz teljes életet. Ő volt az egyetlen személy, aki megtanított embernek lenni, és aki mellett végre érezhettem is. Nemcsak haragot, bosszúvágyat, sikert, hanem emberi érzelmeket, de mindenekfelett szeretetet.

  - Tudod, hogy veszélyben vagy. Rengeteg ellenséget szereztem azzal, hogy engem gyanúsítanak Alana megölésével. Nem szeretném, ha bajod esne…

  Erélyesen vág a szavamba, megszorítja a kezem.

  - Ha minden túl veszélyes, akkor mi értelme bárminek is? Felesleges köröket írunk le újra és újra azzal, hogy óvni próbálsz, hiszen én is éppen olyan felelősségteljes vagyok, mint itt bárki más. Volt alkalmam megtanulni az élettől egyet, s mást, például, hogy nem óvhatjuk meg magunkat, nem bújhatunk fedezékbe a ránk leselkedő veszély elől, ami akár lehet egy vérszomjas bérgyilkos, egy természeti katasztrófa, de egy halálos betegség is. A veszély akkor is megtalál, ha pánikszobába zárkózol előle. Nincsen olyan akadály, amit ne lehetne átlépni, és nincs olyan ember, akit ne lehetne eltiporni. Ha soha nem nézel szembe az ellenségeiddel, akkor nem tehetsz pontot az egész végére. Soha nem lehetsz boldog, mert ők bizony nem törődnek bele a kudarcba, és amíg vér lüktet az ereidben és dobog a szíved, meg akarnak majd gyilkolni. De ha soha nem nézek szembe a sorsommal, akkor itt ragadok ebben a bizonytalanságban, mert bármennyire is szükségem van rád, nem lehetsz itt örökké mellettem. És ha egyszer mégis elérik a céljukat; ha többé már nem hallgathatom szavaid csillogó szemekkel, ha már nem nézhetlek, miközben alszol, a könnyeimet törölgetve a párnád sarkában, ha nem lesz, aki megszegje az idióta reguláidat, vagy ha majd senki nem hagy neked rúzsfoltot a poharad száján, akkor nagyon szépen kérlek, ne magad hibáztasd az én kudarcom miatt. Ne akarj minden áron elégtételhez jutni. Ne hősködj. Ne hidd azt, hogy te halhatatlan vagy. Ne okozz akkor is csalódást, mikor már nem leszek neked. 

  A szavak súlya úgy nehezedik rám, mintha tíz kilós liszteszsákokat akasztottak volna a vállaimra. A szívem összefacsarodik, akárha egy vaskos kéz szorítaná. Legbelül nagyon is jól tudom, mit jelentenek ezek a mondatok és mégsem vagyok képes beletörődni. Rossz előérzet mardos belülről, talán a mocskos világ ragasztotta rám ezt az örökös gyanakvást.

  Éles csikorgás által kísérve tolom hátra a székem, az ölemben lévő ruhaszalvétát a tányérom mellé dobom, majd felállok. Megigazítom meggyűrődött ingemet, aztán lenézek az elérzékenyült lányra.

  - Igazad van, Katherine – suttogom, miközben a férfimosdó felé veszem az irányt. Az ajtó előtt a vállam felett nézek vissza az asztalra roskadt lány meggörnyedt hátára, aztán belököm magam előtt a vörösre mázolt lengőajtót, ami még hosszú másodpercekig lengedezik mögöttem.

  Előveszem a telefonom, amin ismét Christian számát tárcsázom és a mosdókagylónak dőlve várakozom. Mikor zsörtölődő hangján belevakkant, meg se várom a köszönése végét, azonnal a tárgyra térek.

  - Nyomozz le mindent egy bizonyos Martin Bianchi nevezetű, Salernoban élő fiatalemberről. Tudni akarom, hol veszi a kávéját reggelente, milyen autóval jár, kikkel áll kapcsolatban, mivel foglalkozik és mindent, amit le tudsz nyomozni róla, lehetőleg öt percen belül – a márványlapon dobolok, míg ő sóhajtást hallatva pötyögni kezd.

  - Minek kell? Morgensterhez van köze? Egyébként meg, nem Kattel vagy? – bombáz az öregasszonyok kíváncsiságát megszégyenítő kérdéseivel.

  - Katherine Olaszországba költözik, mert beleszeretett ebbe a férfibe – hadarom türelmetlenül.

  - Martin Bianchi huszonhét éves olasz építész-mérnök, a szülei egy éttermet vezetnek Salernoban, amit ő örököl, ha az ősök feldobják a pacskert. A neve nem szerepel a rendőrségi nyilvántartásban, semmi törvénybe ütközőt nem követett el, még csak gyorshajtásért sem bírságolták meg soha. A madridi egyetemen tanult, itt is élt évekig egy Helena Rossi nevezetű jogtan hallgatóval, egészen addig, míg a lány el nem hagyta egy ötven-pár éves milliárdos üzletember miatt. Bármily meglepő ezt követően nem mészárolta le őket, beletörődött a kudarcába. Szeret adakozni, főként a rászoruló gyerekekre áldoz rengeteg pénzt, de támogatta már a Green Peacet és a salernoi nevelőintézet felújításában is segédkezett. Ez a fickó egy szent. Nem csodálkozom, hogy Katherine beleszeretett, ő valószínű nem ölte meg a szüleit. Mégis mikor óhajtod neki elmondani miért is apáskodsz felette évek óta?

  - Ha tanácsokat várok, akkor a lelki segély szolgálatot hívom, nem pedig téged. Kösz az infókat! – ezzel bontom a vonalat.

¤

  Az országutat szegélyező terebélyes akác – és tölgyfák mögött a vörösen izzó, lenyugvó Nap a lassan elvonuló esőfelhők takarásában festi színesre a horizontot és ad reményt a világnak, hogy még igenis léteznek olyan gyönyörök, amiket csupán a természet varázsa képes megadni nekünk. A velünk száguldó autó ablakain keresztül szemlélődve összemosódik a táj körülöttünk, az útburkolat egy végeláthatatlan futószalagnak tűnik csupán.

  Kriptai csendbe burkolózva tettük meg az utat az étteremtől, egyikünk sem zavarta meg a másikat felesleges fecsegéssel, a gondolatainkban lubickolva temetkeztünk magunkba, csupán a rádióban visszafogottan szóló zene, a Goodbye ritmusa töltötte be az utasteret. A tóparti házhoz vezető bekötőútra kanyarodván, negyed óra elteltével először pillantok a lány sötét arcélére.

Goodbye

  - Mikor utazol vissza? Szeretnélek kivinni a repülőtérre – a ház elé érve leállítom az Astont, aztán meg sem várom a válaszát, máris kilököm a vezetőülés felőli ajtót, majd megkerülöm az autót és őt is kisegítem.

  - Két nap múlva, hajnalban – suttogja, mintha attól tartana, hogy bárki is meghallhatja szavait.

  Az ajtajáig kísérem, ahol búcsút veszünk egymástól. A veranda lépcsőjén lesietve egy sötétbe burkolózó alakra leszek figyelmes, amint a tóparti sétányon lekanyarodva eltűnik a sűrűben. Rövid ideig összeráncolt homlokkal kémlelem a környéket, de mivel semmi szokatlan nem történik, a paranoiai egy tünetének tudom be az iménti képzelgésem. Ettől függetlenül az ujjaim az övembe dugott Colt markolatára fonom. A kormány mögé szállva az ülésre dobom a pisztolyt, aztán végighajtok a bekötőúton, végül pedig a több sávos sztrádán folytatom hazafelé vezető utam a fényárban fürösztött modernkori Paradicsom felé. A Colorado sötét víztükre felett átívelő hídhoz érek, a háborítatlan víztükrön a telihold képe vibrál.

  A kivilágított, néhány kilométer hosszú híd közepén járok, a mutató száznegyven és ötven között cikázik, a rádióból 50 Cent slágere üvölt: 30 valahány éves vagy, és még ki sem merted nyitni a szádat. A tömegkultúra kiárusítja a gyávákat. Ha személyesen találkoznánk, mondanál valamit? Azt kétlem. Inkább kapjanak el miatta, mint nélküle. Próbálod visszavonni, de megbotlasz a sarkon. A földön maradsz, elmotyogod a mondandódat…

  Ekkor váratlanul elveszítem az uralmam az autó felett, többé nem én irányítom a járgányt, mintha valósággal életre kelne. Előttem egy kamion fényszórói rajzolódnak ki a távolból, egyre közelebb ér, elvakít. Reflexszerűen rántom jobbra a kormányt, az autó százötven kilométer per órás sebességgel szakítja át a korlátot. A levegőben repül, mikor kirúgom az ajtót és kivetődöm belőle. Egyszerre érkezem a jéghideg vízbe a jármű orrával, a detonáció pedig a parti szikláknak repít.