10. fejezet - I. dózis

Virágszálaim!

Sajnálom, hogy ennyire elhúzódott a szünet, a leírt problémám mellett egy hétig teljes ihlethiányban szenvedtem, de tisztelegve jelentem: kilábaltam belőle és kárpótlásképp egy két részre osztott fejezet első felével jöttem hozzátok! Azért döntöttem úgy, hogy ketté szedem, mert túl hosszú és emellett sok is lenne egyszerre, mondhatni két dózisban könnyebb megemészteni! Tehát ez a fele Evelyn szemszögéből íródott és biztos vagyok benne, hogy rengeteg megválaszolatlan kérdés ötlik majd fel bennetek az olvasás után és talán közben is, de Harley szemszögéből mindenre fény derül! A második dózis csütörtökön kerül fel! Egyébként utólag is szeretném megköszönni a kedves és biztató szavaitokat az utóbbi bejegyzésem alá, azért nem válaszoltam rájuk, mert nem győzném megköszönni nektek a támogatást, ezért így egyben hálálom meg mindenki kedvességét! Iszonyúan aranyosak vagytok, imádlak titeket! 

Jó olvasást a 10. fejezethez! 

10. fejezet – Jók és Rosszak

Evelyn Carter

LoveSexMagic

A Bellagio szállodaközpont tetőlakosztályának előterében kattogó modern kvarcóra kismutatója a nyolcas felé araszol, a zuhanyfülke tejüvegére pára telepedik és a finom, meleg ajkak a nyakszirtemen vándorolnak, miközben a hosszú, fürge ujjak a vaginámban ügyeskednek. A gyönyörtől résnyire nyitott ajkakkal, a hűvös, vízcseppekkel díszített csempének döntött fejjel, a pezsgőtől kótyagosan élvezem a férfi minden precíz, gyengéd érintését, figyelmes, mégis szenvedély-ittas mozdulatát.

  Alig fél óra elteltével a makulátlan, hófehér ágytakarón ülök, a vízpárától a szokásosnál is zabolátlanabb göndör fürtjeimmel küszködöm és megbabonázottan a sötétkék selyemingjének mandzsettáját gomboló spanyol férfi arcélét szemlélem. Kisimult vonásairól felhőtlenség sugárzik, összezilált barna haján néhol vízcsepp csillan meg a keletre néző ablakon beáramló napsütésben. Mario Vega, akár tökéletesnek is mondható; férfias, életerős, dúsgazdag és pontosan tudja, hogy mire van szükségünk nekünk, nőknek. De emellett olykor sekélyes és képmutató a többi emberrel szemben, szinte minden mozdulata, sőt pillantása arról árulkodik, hogy mindenkinél különb, ha nem ő a legfontosabb polgára a világegyetemnek. És ez az én humánus nézeteimet tekintve a kezdetektől szúrta a szemem. Azonban senki nem tudja nála jobban elfeledtetni az emberrel, hogy kicsoda is valójában és miért kéne éppen aggódnia tökéletlen életében. És pontosan ez az, ami miatt fogadtam a hívását és alig vártam, hogy találkozzak vele a belvárosi bevásárlóközpontban.

  Kellemes, őszinte nevetésekben gazdag délutánt töltöttünk el kettesben a butikokban vásárolgatva, poénoktól dagadó vígjátékot bámulva egy emberekkel telezsúfolt mozi teremben, meghitten vacsorázva egy kínai gyorsbüfében… A spanyolnak rengeteg mesélnivalója volt, annyi emlékezetes dolog történt vele ebben a néhány évben, hogy szinte folyamatosan a kalandjait taglalta, én pedig nem győztem lázasan csüngeni szavain. Eszméletlenül szórakoztató előadásban hallgathattam meg a történetét a Thaiföldi túráról, ahol öt csillagos hotelt és teljes körű kiszolgálást ígértek neki, ehelyett úgy kezelték, mint egy mindenre kíváncsi turistát; városnéző buszokra ültették, piacokra kísérték el, megkóstoltatták vele a létező összes hazai ínyencséget – mondania sem kellett mennyire megviselte a gyomrát, láttam az arckifejezésén, - csónakba vágták és végigeveztek vele egy bőszen tajtékzó folyón, valamilyen sziklás hegységben. Az egyik kanyarulatban kibillent a csónak, ő pedig a három ügyefogyott, túlbuzgó idegenvezetővel a folyóba esett. Ha nem lett volna annyi lélekjelenléte, akkor biztos képtelen lett volna – és itt már a hasamat fogtam a nevetéstől: belecsimpaszkodni az egyik kalauz nyakába, aki csápolva, rikácsolva, fuldokolva kimentette őt a partra.

  Vegáról mindig írnak egy nyúlfarknyi cikket, mikor városunkba látogat, hiszen az országában ő az egyik legbefolyásosabb férfi és erről „kis” hazánkban is gyakorta megemlékeznek. Olyan jelzőkkel illetik, mint „az európai Christian Grey”, „a pénzember”, vagy „a spanyol félisten”.

  A mindenre elszánt lesifotósok, Vega szerint keselyűk, rólunk is készítettek néhány kompromittáló képet, amik közül csupán egyetlen szivárgott ki Vegas egyik szennylapjánál, aminek szerkesztősége, bár csak telefonvonalon keresztül, de megízlelhette Mario haragját. A klisés kifejezésekkel teletűzdelt sorokban többek között azt fejtegették, hogy kivel mutatkozik a milliárdos, és vajon honnan ismerik egymást. A válaszokat, mint mindig, most is az olvasók fantáziájára bízták.

  Akár egy lusta kiscica, fáradt nyöszörgést hallatva megmozgatom elgémberedett végtagjaimat, az éjjeliszekrényen pihenő táskámért nyújtózkodom, két ujjal megragadom a fülét és az ölembe húzom. Egy apró füzetet halászok elő belőle, ami az ölembe ejtve azonnal a legutóbb teleírt lapnál nyílik ki. Tollat veszek a kezembe, a fogaimmal rántom le a kupakját és újabb sorokat körmölök a készülő dalszöveghez:

„Mindig, amikor becsukom a szemem

Olyan, mint egy sötét paradicsom

Senki nem hasonlít hozzád

Félek, hogy nem fogsz a másik oldalon várni.”

  A mély hang tulajdonosa ránt vissza a valóságba. A steril, piszkosfehér és bézs árnyalatokban tündöklő hotelszobát fűszeres, női hormonokat pusztító férfi parfümfelhő lengi körül, a félig nyitott teraszajtóból beáramló lágy szellő buja tincseimmel játszik. Egy kósza fürt az arcomba hullik, az mögül pillantok fel a kíváncsi tekintetű férfire. Rio Vega szögletes arccsontja, alul kissé bevágott, borostás álla, némileg elálló fülei, mélyen ülő, folyton csillogó aranybarna szemei, barázdált homloka, tökéletesre beállított haja, ami zabolátlanul, nedvesen is épp oly szexisséget kölcsönöz viselőjének, mint féldoboznyi hajlak ráfújása után. Keskeny, halvány rózsaszín ajka mintha megremegne, de végül mozdulatlan marad. Közel sem olyan tökéletes, mint amilyennek a bulvársajtó, vagy az elvakult nők állítják. Nem hibátlan és pontosan ezért annyira piszkosul szexi.

  - Ugye, tudod, hogy az országomban hatalmas sztárt csinálnék belőled? – mikor üvegrepesztő-mély hangján felteszi kérdését az arcomat fürkészi, majd tekintete újra a gyűrött füzetlapra kúszik. Hunyorít a beszüremlő napfényben, szemei sarkában szarkalábak húzódnak.

  - Mondtam valaha is, hogy az akarok lenni? – kinyújtóztatom hosszú lábaim és kecsesen felállok az ágyról. A vállamra söpröm rakoncátlanul szálldosó hajam és belebújok a szék karfájára dobott fehér rövidnadrágomba. – Ez csak egy munka, Rio – teszem hozzá kissé lágyabb tónusban.

  Összevonja tökéletes vonalú, sötét szemöldökét.

  - De tehetséges vagy – eme megállapítást napjában többször megteszi, minden szava megérint, de ő is pontosan tudja mennyire kevés az, ha az ember pusztán birtokában áll a tehetségnek. Könnyen elveszik a hírnév sötét alagútjában. – Egyébként kiről szól? – intézi hozzám a következő kérdését. A dalszövegre érti, én azonban most sem vagyok képes elhitetni magammal, hogy a dalaim valójában szólnak valakiről, valakihez. Azonban mikor tollat és papírt ragadok, csak egy arc vetül elém és ezek a vonások nem a saját képmásomat tükrözik, sőt még csak nem is a spanyolét.

  Mint vérszopó szúnyogokat az éjszakai lámpafényben, úgy hessegetem el a Dawson körül legyeskedő gondolataimat. Magamra kapom az átlátszó, ibolyalila inget és hanyagul megvonom a vállam, mire a hajam ismét a hátamra omlik.

  - Inkább vigyél haza – félszeg mosolyra húzom idegen harapásnyomoktól duzzadt ajkaimat és a nyelvem hegyével lenyalom a kiserkenő vért. A sűrű folyadék a sós víz ízére emlékeztet, a tenger vízére, mikor véletlenül kortyolsz belőle gyanútlan úszkálás közben. Erről eszembe jut, hogy most sokkal inkább sütetném fakó hasam egy forró homokos tengerparton, hűsítő kókusztejet szürcsölgetve, falatnyi bikiniben, miközben az izzasztó napsugarak lágyan simogatják a bőrömet. De mindez a vágyálom szertefoszlik, amint a Bellagio márványboltozatú, fűtött előteréből kiteszem Converse tornacipőbe bújtatott lábaimat a hűvös betonra és ruhám alá kap a feltámadó szél.

  - Vihar közeledik – Mario időjárás előrejelzésétől okosabban foglalok helyet az elénk guruló, bérelt, tűzvörös Dodge Charger anyósülésén. A sötétített ablakból figyelem, amint a férfi nemet int a felajánlott sofőri szolgálatra és ő maga zárja tenyerébe az emblémával ellátott slusszkulcsot. Spanyolul búcsút int az öltönyös úrnak és futólag megjegyzi, hogy a teniszpálya legyen szabad, mire visszaérkezik. Aztán megkerüli a kocsit és beül mellém. Megropogtatja ujjait, mielőtt a kormányra helyezné őket, a zárba dugja az indítókulcsot és elfordítja. A motor háborgó pumaként bőg fel és a kocsi lassan araszolva megkerüli a szökőkutat, majd nyílegyenesen az úttestre lövi ki magát.

  A mellettünk elsuhanó tájat szemlélem, a kialudt emblémák, éjszakai lámpák látványa mindig lelomboz, az elmúlást juttatják eszembe, hiszen ahogy a városból kialszik az éjszaka varázsa, úgy az élet is kihuny. A klubok ürességtől kongnak, csak néhány takarító és kíváncsi turista lézeng előttük, az üzletek javarészt ki se nyitottak, némelyik tulajdonosa gőzölgő kávéval a kezében viaskodik a rolóval, riasztóval, lehányt kirakatüveggel. Egy fa tövében Labrador könnyít magán, gazdája mellette edzőszerelésben toporog. Az élet reggelente szinte nyugodt kisvárosra hajaz az éjszaka vad buliktól hangos városban.

  - Utálom a sofőröket. Mesterien értenek ahhoz, hogy tönkretegyék az autózás élvezetét – zökkent ki merengésemből az úttestre koncentráló spanyol, miközben eleddig a váltón nyugvó kezét csupasz combomra ejti.

  A szélvédőn keresztül a dombok mögött megbújó esőfelhőket szuggerálom: ha közelebb érsz, esküszöm, kinyírlak. A családoddal együtt. Szemlátomást nem ijedt meg tőlem, sőt… Egyre komorabb ábrázatra vált.

  - Köszönöm a szép délutánt – kapok az alkalmon és érzelgősre veszem a figurát, már nem mintha a reggeli zuhany nem a köszönetnyilvánítás egy nonverbális módja lett volna.

  Testéhez feszülő inge alatt átsejlik a felkarján lévő indiai istenséget ábrázoló tetoválás, amit annyira imádok. Az apró mozdulattól, ahogy a combomon pihenő kezével az arcomra kúszik, karizmai megfeszülnek, én pedig összeszorítom a lábaim a bennem motoszkáló vágy visszaszorításához. Bár már megtanulhattam volna, hogy a hormonháztartásom azon nyomban felborul, amint megpillantom ezt a férfit. Selymes kézbőrével végigsimít kipirult arcomon, miközben fél szemét az úton, a másikat rajtam legelteti.

  - Tudod, hogy csak miattad látogatok el Nevadába. Nem igazán érdekelnek az itteni vállalatok, akik azért versengenek, hogy a kampányuk arca lehessek. Sokan így is Calvin Klein modellnek hisznek – kuncog fel saját szellemességén. Én csupán egy mosollyal nyugtázom. – A Spanyolországi anyacég nélkülem sehol sem lenne. A mellékvállalatok már csak a terjeszkedés miatt kellenek. Hidd el, Evelyn, nagyon szívesen neked szentelném az összes délutánom, ha végre szabad ember lehetnék – hangja szinte gyötrelmes, annyira jól adja elő a munkájának elkötelezett, szomorú milliárdost, hogy szinte megesik rajta a szívem. Szinte.

  Ha nem ismerném eléggé, és nem látnék át a hazugságai hálóján.

  - Olyan szabad vagy, Mario, mint a madár. De te ezt az életet imádod. A fényűzést, az importált prostituáltakat, a méregdrága pezsgőket, a kaviárt. Én Pennsylvaniából jöttem, egy kisvárosból, nekem mindez csömört okoz. Csak azért repültem idáig, hogy az lehessek, aki mindig is szerettem volna: elkötelezetlen jazz-énekesnő. Ha Mario Vega mellett kéne élnem, mindez szertefoszlana. Lehet, azonnal elrabolnának! – terelem kevésbé tragikus mederbe a beszélgetést.

  Nem gondolkodik el a mondandómon, talán el sem jutott az agyáig. Az utolsó megjegyzésemen azonban nevetni kezd.

  - Nem hagynám – szemeiből őszinteség tükröződik, amint teljes figyelmét nekem szenteli, és az arcomat kezdi fürkészni.

  Nevetés kaparássza a torkom. Magam elé képzelem, amint Mrs. Vega-ként a hófehér bőrkanapén ücsörgök, vörösbort kortyolok egy öblös pohárból, a magnóból jazz zene szól és a férjem valahol az Isten háta mögött sajtókonferencián… alszik. Talán éppen megcsal. Egyszer csak sikamlós kéz tapad a számra, átránt a háttámlán és egy injekcióval elkábít. Behajít a terepjáró csomagtartójába és elszelel velem valami távol-keleti országba. Mario megsirat, de többet, akárha tudna tenni. Bye, bye Carter, spanyol Riviéra.

  - Persze, hogy nem… - nyugtatom meg és finoman visszafordítom az arcát. Semmi hangulatom hozzá, hogy szappanoperává fajuljon a helyzet azzal, hogy nekicsapódunk egy fának.

  Időközben eszembe jut, hogy létezik világ a spanyolon kívül is és esetleg mások is igényt tartanának arra, hogy kommunikáljanak velem, így a táskámból előhalászom a legaljára befészkelődött okos telefonomat. Egy mozdulattal elhúzom, beütöm a számkódot és három nem fogadott hívással találom szemben magam. Kettő Joshtól származik, aki végül egy üzenetet hagyott, miszerint:

  „Drágám! Ha már van telefonod, legalább el lehetne érni téged. Nem számít. Örülnék, ha benéznél, ugyanis a leveleidet ide küldték és van köztük egy, ami Danieltől jött. Igen, az öcsikéd írt Afganisztánból, már ha érdekel. Legyél jó, puszi drágám!” – miközben olvasom a homoszexualitását nyíltan vállaló barátom enyhe cinikusságot sugalmazó üzenetét, a fejemben akaratlanul az ő szoprán hangján visszhangoznak a sorok.

  A következő hívás Jenna Morgenstertől származik. Ez kevésbé érdekel, el is csomagolom az agyam „ráér” feliratú dobozába.

  A vezetés élvezetétől részegült spanyolra pillantok.

  - Itt kanyarodj jobbra, légy szíves. Az egyik barátomhoz kell mennem – utasítom minden él nélkül a hangomban. Kurtán bólint.

  Az úttestet szinte egymásba olvadó kertes házak szegélyezik, az uralkodó szín a fehér és a sárga, a kertek zöldellnek, a verandák színes virágoktól duzzadnak. Csupán egy utca választja el az embert a belvárostól, mégis olyan érzés kerít hatalmába, mintha egy kisvárosba kerültem volna. Szinte magam elé képzelem a Született Feleségeket, vagy Dennist, a komiszt. Az újabb építésű lakóházak üvegfalai szürkén csillognak, a fák gallyai szinte lekonyulnak, ahogy az egyre szomorúbb időjárás körülöleli őket. A szürke felhők megsokszorozódtak, a levegő lehűlt, meztelen lábam lúdbőrözik. Lassan araszolunk a csendben agonizáló épületek között, a sötétített üvegnek döntött fejjel a felém eső oldalt szemlélem, várva a pillanatot, mikor feltűnik Josh keleti fekvésű otthona.

  Egy faépítésű, fehérre mázolt lakóház magasodik ki a többi közül, aprócska erdő öleli körül, a kertben magányos játszótéri gyerekjátékokat – csúszdát, mászókát, hintákat - ostromoz a feltámadó szél. A felhajtón királykék Mazda parkol, aminek a rendszámtáblájáról meglepően ismerős szám – és betűkombinációt olvasok le.

  Furcsán bizsergető felismerés hasít belém. Görcsbe rándul a gyomrom és Rio, a kormányt markoló karjához nyúlok.

  - Elmerengtem, épp az imént hagytuk el a házat – motyogom magabiztos mosolyt erőltetve az arcomra.

  Mario lelassít, majd fékez. Felém fordul, és finom csókot lehelek az ajkaira, miközben kilököm az ajtót.

  - Légy jó, szépfiúm – rákacsintok.

Blame

  A harmatos fűre lépek, a Dodge fékcsikorgás által kísérve irányt változtat, én pedig az elszürkült Mazdától megbabonázottan a kövekkel kirakott sétaúton keresztül közelítem meg a koszorúval díszített, félig nyitott állapotban lengedező bejárati ajtót. A verandára vezető legalsó lépcsőfokra fellépve rossz előérzet kerít hatalmába, mintha láthatatlan kezek nehezednének a vállamra és próbálnának visszarántani. Mintha egy belső hang, talán a józan eszemé, azt sugallná, hogy ne akarjam tudni mit keres Harley Dawson ebben a nyugodtnak tetsző, szinte idillikus családi házban. A rendszám azon a délelőtt olyannyira beleégett a tudatalattimba, hogy képtelen lennék összetéveszteni, még korom sötétben is felismerném a járgányt.

  Egy kövér esőcsepp landol az orrhegyemen. Kézfejemmel azonnal felitatom, de nem sokkal később újabbak zúdulnak rám. Lehajtom a fejem, valami őrült belső kényszer mégiscsak arra ösztönöz, hogy ne forduljak vissza, arra ösztökél, hogy sétáljak a vesztembe. És én készségesen meg is teszem. Tétován ejtem a kezem az idegen ujjak érintésétől ragacsos kilincsre. Mély levegővel szívom tele a tüdőm, s belököm az ajtót. Az pedig nyikorogva kitárul előttem. Erős, marólúgra emlékeztető szag ront nekem, tüsszentésre ingerli az orrnyálkahártyáim. A szemem szinte azonnal könnybe lábad a lakásra telepedett bűztől, az orrom elé szorítom az ingem ujját és a tengelyem körül körbefordulva nézek szét az előtérben, ahonnan egy sötét fa lépcső vezet fel az emeletre. Előttem a fürdőszoba nyílik, jobbra pedig boltív választ el a tágas étkezőtől. A széthagyott holmik, a félig leszedett asztal mind arra utal, hogy valaki megzavarta a család reggeli nyugalmát.

  Újra elkap az a furcsa szorító érzés, a gombóc a torokban effektus, amit utoljára azon a végzetes estén éreztem, mikor megpillantottam a hullát a liftben. Az emeletről lábdobogás szűrődik le a földszintre, én pedig mozdulatlanná merevedve fülelek. Újra csend honol a vészterhes levegőjű házban.

  De mi bűzlik?

  Talán a válasz után kutatva, talán vakmerőségemnek eleget téve fordulok be az étkezőbe. Az ovális asztal mellett felállított etetőszék arra enged következtetni, hogy kisbaba is tartózkodik a házban. Ettől csak még jobban reszketni kezdek.

  Mit keresek én itt?

  Az asztalon gyűrött terítő, a tányérokban kajamaradékok, összegyömöszölt szalvéták, félig kiürített poharak tesznek tanúbizonyságot arra, hogy a reggelit zavarta meg a hívatlan vendég. A falon kattogó órára pillantok, ami tízet mutat. Ekkor megcsúszom valami folyadékban. Bár elvesztem az egyensúlyom, de még időben sikerül megkapaszkodnom a pult szélében, így nem vágódom el. Elmormolok néhány szitokszót és lepillantok a lábszáramra felcsapódó lére.

  A vértócsa látványától ledermedek. Émelyegni kezdek, de arrébb botorkálok. A lépteimmel véres lábnyomokat hagyok magam mögött.

  Mit művelsz, Evelyn? Tűnj el! – a belső hang szinte ordít. Én azonban nem tágítok.

  És észreveszem a főzőfülkében fekvő holttestet. A groteszk pózba csavarodott testű nő, feltehetőleg a családanya, utolsó halálsikolya az arcára fagyott, hatalmas szemei kifordulva merednek a plafonra, válláig érő szőke haja csomókban összetapadt a vértől. A testén késszúrások virítanak, a gyilkos fegyvert a jobbjában szorítja. Öngyilkosságnak próbálták álcázni, de nyilvánvaló, hogy nem szándékosan művelte ezt magával.

  Zúgó füllel tántorgok az előszoba felé, a saját reszelős levegővételeimet is alig hallom. Megtámaszkodom az ajtófélfán. Ekkor újabb neszekre kapom fel a fejem. Ismét az emelet felől jönnek, és immár nem hagyom annyiban a dolgot: elindulok felfelé, a lépcsőfokok nyikorognak a talpam alatt. A falon családi fotók lógnak. Leakasztom az egyiket, hogy ha szükséges, rögtönzött fegyverként használhassam. Tudom, hogy őrültség, amit teszek, de már nem futamodhatok meg, muszáj tudnom mi történt, vagy történik. Ha meghalok, legalább írnak rólam az újságok néhány sort, aminek olvasói fej-csóválva méltatják eszementségem.

  Mikor felérek az emeletre, felerősödik a zaj, de hiába kapkodom a fejem, úgy tűnik, rajtam kívül senki nem tartózkodik a hosszú folyosón. Aztán megállapítom, hogy az előttem lévő ajtó mögül szűrődik ki a halk zörej.

  Közben távoli mennydörgésbe rázkódnak bele az ablakok, az égen villámok cikáznak.

  A képkerettel lököm be az ajtót. Látszólag üres gyerekszoba fogad. A közepén magányosan ringatózó babaágy. Remegő térdekkel közelítem meg és elszorul a szívem attól, amit benne látok. Egy néhány hónapos kisbaba fekszik szederjes arccal, kicsi torkán lila ujjlenyomatokkal. A fojtogató kéz nyomaival.

  Sikítani, toporzékolni szeretnék, de csak nyöszörgő sírás tör fel belőlem.

  - Mit műveltél, Harley Dawson? – szinte hipnotizáltan mormogom magam elé.

  Ekkor tompa dörej üti meg a fülem a mögöttem lévő gardrób felől. Lassan kinyitom az ajtaját és megpillantom a sarokban kuporgó kisfiút, aki kisírt, hatalmasra tárt barna szemekkel pislog fel rám.

  - Kérem, ne bántson… - leheli alig hallhatóan.

  - Nem akarlak bántani – a hangom minden szótagnál megremeg, szavaim alig érthető, rekedt duruzsolások csupán. – Hogy tudtál elbújni? – látom a fiú bizalmatlan pillantásait, amit elsősorban a kezemben szorongatott képkeretnek tudom be, ezért leteszem magam mellé a padlóra, ezzel is jelezvén baráti szándékaimat. – Ne félj. Én nem foglak bántani – próbálok erőt venni magamon, hogy a szavaim minél meggyőzőbben hassanak a gyermekre.

    A kisfiú belenéz könnybe lábadt szemembe és mivel nem lát benne fenyegetést, ezért beszélni kezd.

  - Gyorsabb voltam a férfinél – miközben beszél a nyitott ablakra mered, ahol a viharos szél lengeti a kilógó hófehér függönyt, akár egy feladást jelző zászlót.

  Legszívesebben toporzékolnék, zokognék, vagy egyszerűen csak ordítanék egy jólesőt, hogy a szorongás enyhüljön, hogy végre tisztábban lássak, de nem teszek semmit, csak mélán állok a szekrény ajtaja mellett. A farzsebembe nyúlok és előhúzok egy cigarettát. A szám sarkába tolom, remegő kezekkel meggyújtom.

    - Apukám tegnap nagyon furcsán viselkedett, úgy csinált, mintha a világvégére készülne. Tudom milyen az, mert sok filmben láttam már. Soha nem beszélgetett még velem, mindig csak dolgozott, de este odajött az ágyamhoz és beszélni kezdett a „rossz és a jó emberekről”. Azt mondta, hogy vannak olyan emberek, akiknek fekete, rohadt a lelkük, meg azt is, hogy nekik nincsenek érzéseik, vagy ha vannak is, akkor is előtérbe helyezik az olyan dolgokat, mint a pénz vagy a büszkeség. Azt is mondta, hogy ezek az emberek nem szaroznak. Tudom mit jelent ez a szó. Gyorsak és veszélyesek. Pisztolyuk, meg késük is van, de nem olyan, mint a filmekben. Igazi. Aztán mesélt a jó emberekről, akik rosszat követnek el, de legbelül mégiscsak éreznek valamit: megbánást. Ez nem menti fel őket, de legalább nekik szebb a lelkük. Aztán megkérdeztem kik a jó emberek és rám mutatott. Azt kérte tőlem, hogy ha egyszer jönnek a rosszak, én ne essek kétségbe, mert ezek megérzik a félelmet. Olyan kifinomult a szaglásuk, mint a dögkeselyűknek. Megérzik, ha félsz és felzabálnak. Apa azt akarta, hogy bújjak el a szekrényben. Mikor az ablaknál álltam és az autóimat pakoltam, láttam, hogy leparkol ide egy sötétkék autó, aztán két dzsip, de ezek percekkel később értek ide. Tudtam, hogy a rosszak ilyen kocsikkal járnak, ezt is a filmekben láttam. Anya nem szerette, ha ilyeneket nézek, de apa nem tiltotta meg. Elbújtam a szekrényben. Ott kuporogtam, kinézni sem mertem. Hallottam a húgom bömbölését, anya keserves sírását, meg a bácsi ijesztő hangját. Tudom, hogy bántotta a húgom! Nagyon haragszom arra a bácsira, de nem jöhettem elő. Aztán, mikor minden elhalkult, sírni kezdtem. Nem tudtam mi történik. És most itt vagyok veled. Először azt hittem te is gonosz vagy, mint akik bántották anyát, de aztán rájöttem: te nem rossz vagy, hanem jó, akit szörnyű emberek vesznek körül. Ha rossz lennél, akkor nem lennél ilyen szép. De kérlek, ne cigizz, mert a lányoknak nem áll jól, el is csúnyulsz tőle. Apa azt mondta nem csak az emberek képesek tönkretenni egymást, hanem mi is magunkat, anélkül, hogy észrevennénk, ezért figyelj magadra.

  Újra elérzékenyülök a kisfiú meséjét hallgatva. A szekrény ajtaján kettétöröm a Dunhillt és mikor az a potyogó hamu kíséretében a földre hullik, összetaposom, majd leguggolok a fiú elé és megfogom a kezeit.

  - Addig itt kell maradnod, míg nem jön a rendőrség. Apukádat hol láttad utoljára?

  - Lent veszekedett az egyik férfivel. Talán verekedtek is, aztán csend lett. Fogalmam sincs, hol van – egyre kétségbeesettebbé válik, ezért nem faggatózom tovább. Most még inkább úgy érzem, hogy tennem kell valamit, ha legalább ezt a kisfiút megmenthetem, megéri kockáztatni az életem.

  - Megígérem, hogy ezentúl biztonságban leszel – megcsókolom a hideg ujjait és felemelkedem.

   Tudom, hogy nem helyes továbbra is magára hagynom, de a bosszú vezérel. A harag, amit Harley Dawson irányában érzek, lassan felülkerekedik minden más érzésen. Tudom, hogy egymagam kevés vagyok egy ilyen fékezhetetlen gyilkos ellen, aki bármire képes annak érdekében, hogy a saját igazát bizonyítsa és megbosszulja a szeretője halálát, ám ezekben a percekben egyáltalán nem vagyok biztos az ártatlanságában.

  Amint kiteszem a lábam a gyerekszobából, a bejárati ajtó hangos puffanással becsapódik, ezt egy éles ricsaj követ, mintha ablaküveg törne milliónyi apró szilánkra. Az ereimet szétfeszítő adrenalin által vezérelve robogok le a lépcsőn, aminek utolsó lépcsőfokain megtorpanok. A fogasról lehullottak a kabátok, az előtte lévő tükör szivárványosra tört. Mély levegőt veszek és felkapom az egyik esernyőt a lépcső mellett felborult tartójából.

  - Tudom, hogy itt vagy, Dawson! – ordítom eszelősen, szinte érzem, ahogy kidagad egy lüktető ér a halántékomon.

  Néma csend a felelet, csupán a padló deszkái recsegnek a talpaim alatt.

  Hátat fordítok az ajtónak, az étkező felé indulok, mikor az ajtó bevágódik, és erős kezek markolnak a hajamba. A sarkammal próbálom fékezni magam, de a férfi túl erős, hamar az erős karjai közt vergődöm. Érzem savanyú verítékének és tusfürdőjének borzalmas egyvelegét, arcomat csiklandozzák a nyakamat átkulcsoló felkar szőrszálai.

  Felnyitom a riadalomban lehunyt szemeimet. Az előttem lévő tükörben megpillantom a maszkos arcot.

  A következő tizedmásodpercben fejjel a tükörnek csapódom.

  A fájdalom letaglóz, végleg elnyel a sötétség.

 Huszonöt perccel később

"Akkor jársz jól, ha

mind közelebb lépsz ahhoz,

amitől félnél."

  Csrrrrr. Csrrrr. Csrrrr.

  Új hangüzenete érkezett, amennyiben…

  Drága Paul! Nem vall magára, hogy kikapcsolja a telefonját, de mióta ma délben elhagyta az irodát képtelenség elérni Önt! A hajamat tépem a rengeteg papírmunkától, a fénymásoló gép bekrepált, az asztalán folyton cseng a telefon, és egy férfi kereste, nem sokkal a távozása után, de üzenetet nem akart hagyni. Azt mondta, hogy személyesen Önnel szeretne beszélni. Valahonnan ismerős volt. A vonásai… Esküszöm, mintha láttam volna már valahol. Talán egy újságban? Vagy plakáton? De lehet csak túl kevés koffeinmennyiséget vittem ma be a szervezetembe. Mindenesetre legyen szép hétvégéje a kedves családjával, üdvözlöm Freidát és a fiúkat!

  A fájdalom láthatatlan falat húzott fel köztem és a külvilág között, de a borzalmas hangok áthatolnak az önkívületen, felerősödnek. Tudom, hogy mindez csak illúzió. A falakról visszaverődő lárma az élet maradványa csupán az üresen kongó, a halál bűzétől terhes házban.

  A tiszta pillanatnak vége szakad, a lassan gomolygó, szürkés ködfátyol ismét rátelepszik az apró előszobára, elhomályosítja a látásom és elnehezíti a párás levegőt. Elviselhetetlen fájdalom kínoz, fakó bőrömet verejték és vér marja. A testem képtelen reagálni az elmém bősz noszogatására, mintha megszakadt volna az összeköttetés a tudatalattim és a szervezetem között.

  Lüktető halántékom a hűvös falnak döntöm. A konyhában a csapból csepegő víz monoton kopog a mosogató alján.

  Koppp. Kopp. Kopp. Koppp.

  A kétségbeesett, elárvult házi cica a kertbe vezető ajtót kaparja, egyre éhesebben, egyre mohóbban.

  Miauuu. Miauuu. Miauu.

  Mindez nem létezik. A képzeletem olcsó játékot űz, én pedig hagyom, hogy a bolondját járassa velem.

  Talán, ha Mario Vega krómozott felnijű autójából nem az idilli, hófehér családi ház harmatos füvére lépek, a felhajtón álló sötétkék Mazdától megbabonázottan nem indulok el komótos léptekkel, a koszorúval díszített bejárati ajtó felé, ha nem lépem át a lakkozott küszöböt, akkor…

  Akkor nem ismerném a férfi igazi énjét, akkor nem tudnám Alana Shark gyilkosának valódi kilétét. Csak azt a kifürkészhetetlen, groteszk festményt látnám, ami mögött az agyrém fészkelte meg magát. Magát az illúziót.

Kényszerpihenés

Sziasztok Kedveseim! Nagyon reménykedtem benne, hogy ez a bejegyzés minél később fog érkezni, de tudtam, hogy elkerülhetetlen és a sorsot nem írhatom át, pedig annyi mindenen változtatnék! Nem tudom mi a rosszabb; ha tudod, hogy meghalsz és lelkiekben fel tudsz rá készülni (már ha ez egyáltalán lehetséges), el tudsz búcsúzni a szeretteidtől, de végigszenveded ezt az időszakot, vagy ha hirtelen, egyik percről a másikra, villámgyorsan, fájdalommentesen halsz meg. Mindkettő szörnyű és soha, senkinek sem kívánom azt az érzést, mikor egyik reggel azzal a hírrel. fogadnak, hogy meghalt egy szeretted. Hogy elvesztetted az egyik legfontosabb embert az életedben. Te másfél éve tudtad. Attól az októberi naptól kezdve az életed, a gondolkodásod megváltozott: csak egy dolog foglalkoztatott, csak egy kérdésre akartál választ kapni: miért? Miért pont ő? Hiszen olyan jó embert volt... Mai napig nem értem hogy diagnosztizálhatnak tüdőrákot egy olyan nőnél, aki soha életében egy szál cigarettát sem szívott el. Aztán rájöttem: a levegő is mérgező, amit minden levegővétellel beszívunk, ami éltet minket. Attól a naptól kezdve más szemmel néztem rá: csodáltam őt. Csodáltam, hogy képes úgy viselkedni, mintha makk egészséges lenne, mintha mi sem történt volna. Több, mint egy évig úgy éltem, mintha nem tudnám: hamarosan elérkezik a búcsú ideje. És annyira gyorsan érkezett, hogy nem is volt időm rendesen elbúcsúzni... Minden egyes nap kicsit vele együtt haldokoltam. Aztán hirtelen vége lett. És én sírtam mikor elkezdődött és sírok most is, hogy elment. De tudom, hogy végig velem van és figyelemmel kíséri minden lépésem és én igyekszem úgy élni, hogy büszke lehessen rám. És ez tart egyben, emiatt nem hulltam még szét, emiatt nem sírom el magam minden tizedik percben. Még a neheze hátra van: a temetés. Ezen az időszakon túl kell lennem, de a hétvégére biztos nem leszek képes fejezetet írni, a jövőhét is még kérdéses, de igyekszem, mert Ti is nagyon fontosak vagytok számomra! ♥ Nyugodjon Békében A Világ Legcsodásabb Nagymamája! ♥

(Bármennyire is fájt ezt leírnom megkönnyebbültem, hogy azzal fejezhettem ki magam, amiben a legjobb vagyok, hogy "papírra" vethettem a gondolataimat. Köszönöm, hogy itt vagytok nekem, köszönök mindent! hamarosan jelentkezem! Remélem minél hamarabb!)

9. fejezet

Sziasztok Kincseim!

Végre elérkezett a várva-várt hétvége és a Don't Speak újabb fejezete! Mostantól igyekszem ismét szombatonként publikálni a részeket, de még fogalmam sincs mit hoz a jövő, ám annyi biztos, hogy nagyon kemény időszakon fogok keresztülmenni és ez valószínű a blogra is rányomja bélyegét, de én igyekszem a lehető legjobbat kihozni magamból hétről-hétre! 

Szóval jó olvasást és még egyszer köszönöm a sok kedves megjegyzést, Ti vagytok a legjobbak! ♥

Dedicated: Édes Drága Egyetlen Zoémnak, aki remélem, hogy tényleg nem haragszik rám! ♥♥

9. fejezet – Esélyek

Harley Dawson

"Ne apránként ölj: pusztíts, ha muszáj,

hatalmasan, irgalmasan.

Hadd legyen vége, mire elkezdődnék."

  Tűzforró nyárdélután, fülledt levegő, tomboló hormonok. A műszerfalra erősített hőmérő higanyszála minden magam mögött hagyott mérföldkőnél egyre magasabbra és magasabbra kúszik, a légkondicionáló hűvös levegője csupasz bőrömet nyaldossa, a visszapillantó tükrön megcsillan a tűző Nap fénye. A végeláthatatlan, sötétszürke útburkolat szinte olvadozik a Range Rover kerekei alatt, a vadregényes táj összemosódik körülöttem, ahogy padlóig nyomom a gázt és magasan túlszárnyalom a Nevada államban kiszabott sebességkorlátot. A sivatag vöröses homokja gyémántszőnyegként csillog a napfényben, miközben a terepjáró vastag gumiabroncsai átdöccennek néhány felforrósodott kavicson és tikkadt, sárgává fakult fűcsomón. A városhatárt jelző táblától néhány kilométerre állítom le a motort és veszem le fekete sportcipőbe bújtatott lábam a gázpedálról. A bőrülésnek döntött háttal nyitom le a kesztyűtartót, a szórólapok és térképek tetején heverő Heckler pisztoly markolatára fonom ujjaimat, gyakorlott mozdulattal ellenőrzöm a tárat, ami négy golyót rejt és a farmerem derekába tűzöm a makulátlanra polírozott, német gyártmányú fegyvert. Kihúzok egy szálat az anyósülésre dobott cigarettás dobozból, mutató – és középső ujjammal vaskos ajkaim közé csúsztatom és a szivargyújtóval életre keltem a számban veszteglő szálat. Néhány másodpercig pillantásommal az utastérben burjánzó füst útját követem, majd a leeresztett ablakon keresztül elszálló füsttel együtt, én is a szabad levegőre lépek. Megkerülöm a koromfekete terepjárót, a farának dőlve a lökhárítón támasztom meg bal lábamat és a karórámra pillantok, ami mintha egyre lassabban számolná vissza a másodperceket. Mélyet slukkolok az ujjaim között füstölgő hamisíthatatlan amerikai dohányból. A távolban egy megfontoltan araszoló jármű alakja rajzolódik ki, fényszórói megvilágítják az aszfaltot. A terepjáró irányt változtat; lekanyarodik a tükörsima országútról és a göröngyös sivatagi homokon folytatja vánszorgó mozgását. A rátűző Nap fényében csillog fekete karosszériája, vastag gumiabroncsai könnyen átdöccennek a narancsszínű kavicsokon, egyéb útjába kerülő törmelékeken. A füstköd mögül figyelem, amint a sofőr jobbra kanyarodik és leparkol a Roveremmel szemben, így a két autó tökéletes háromszöget alkot.

  A motor búgása elhalkul, míg végül teljesen megszűnik, és a vezetőülés felőli ajtó szélesre tárul. Utolsót slukkolok a vérpezsdítő nikotinforrásból, majd az autó csomagtartófedelén kettétöröm, és a földre pöccintem a megboldogult csikket. A hosszított utasterű Land Roverből kiszálló férfi fehér atlétáját sárga izzadság – és sárfoltok, illetve groteszk formájú vér plecsnik tarkítják, mintha az idei keresztapa stílust hirdetné, az új kollekció neve pedig „killer collection”. A náci filmeken felnőtt tinédzserek körében biztos hatalmas népszerűségnek örvendezne. Sötétkék farmernadrágja derekában a rávetülő napfényben megcsillan ezüst fegyverének markolata. Izmoktól dagadó bicepszét tetoválások tarkítják, nyúzott arcán néhány napos borosta ékeskedik, ami legalább tíz évvel öregebb külsőt kölcsönöz neki. Izzadt tincsei kirúgták a gondosan felvitt zselét, haja most rakoncátlan fürtökben meredezik az ég felé. Christian rám pillant fekete szemüvege mögül és barátságos mosolyra húzza húsos ajkait, miközben fejével a csomagtartó felé int.

  - Ha egy kicsit megszorongatjuk a tökeiket, úgy fognak énekelni, mint a dalos pacsirták – közli mély baritonján, miután megteszem a kettőnk közti néhány lépés távolságot és megtorpanok a csomagtartónál, amiből elfojtott nyögések és tompa puffanások szűrődnek a felszínre. Benyomom a gombot, amitől automatikusan felnyílik a fedél. A szűkös csomagtérbe három félholtra vert, az adrenalintól nagyon macsó érzetű, középkörű férfit gyömöszöltek be, fejükre fekete zsákot kötöttek, hogy autókázás közben ne tudják élvezni a szűkös hely nyújtotta nem mindennapi panorámát. Orrfacsaró testszaguk körbelengi a csomagtartót, gúzsba kötött végtagjaiknak köszönhetően mozgásuk hernyószerű, ám belőlük aligha válik tarka pillangó. Christian mellém lép és hosszú percekig diadalittas mosollyal szemléli művét, éppen csak nem veri izmos mellkasát, aztán sürgető pillantásom hatására megragadja a felé eső fickó nedves pólóját és egy határozott mozdulattal elválasztja társaitól. Mintha újszülött kiskutyát emeltek volna ki testvérei mellől a mózeskosárból, egyre hangosabban szűkölni kezdenek. Kiválasztott társuk a homokon hever, alakját porfelhő lengi körül. Christian leguggol elé és megszabadítja a fejére kötött zsáktól. Vállig érő mézszőke haja csomókban összetapadt, tincseiről verejtékcseppek potyognak szürke pólójára. Arcát véraláfutások tarkítják, felszakadt szemöldöke körül alvadt vér bíborlik. A felsőtestéhez tapadt anyag sejtetni véli szálkás felsőtestét, messziről is jól kivehető a jobb karjára tetovált kelta kereszt.

  - Térdelj! – utasítom kimérten. Hangom tekintélyt parancsoló, erélyes.

  Lépteimmel port verek fel, miközben megkerülöm a férfit és megállok előtte. Kissé oldalra biccentett fejjel, érdeklődőn szemlélem a meggyötört arcot, a szinte fekete szempárt, amiben egyszerre látni a félelem és a harag szította tüzet.

  Én pedig a bosszúvágytól ittasan tekintek le rá. Tekintetemmel azt sugárzom, hogy hatalmam van felette, hogy én vagyok az Istene, aki elveheti tőle az életét, és aki megbocsájthatja bűneit. Én vagyok a Mindenható, akinek a lába előtt fohászkodik. És ezek a fohászok Nekem szólnak, mert csak én szabadíthatom meg a kínoktól.

  Összekulcsolja reszkető ujjait, szóra nyitja kicserepesedett ajkait.

  - Kérem, kegyelmezzen! Nem tettem az égvilágon semmit! – rimánkodik.

  Keserű nevetés tör fel a torkom mélyéről.

  - Nem? Akkor mégis ki vezette azt a fél tonna kokaint szállító kamiont? Talán én? – dús szemöldököm a homlokom közepéig szalad. – Egy roppant egyszerű kérdésre szeretnék csupán választ kapni. Úgy érzem bőven teljesíthető… - leguggolok elé, így arcunk egy vonalba kerül. Ujjaimon megcsillan az imént felhúzott ezüst boxer. – Kinek szállítod az anyagot? Mi a főnököd neve? – teszem fel a kérdéseket.

  A férfi egyre nyugodtabb, mintha beletörődött volna a sorsába. Talán a kérdésem még el is gondolkodtatta, mindenesetre hosszú percek szállnak tova, míg ő a válaszon mélázik. Végül rekedt hangon szólal meg:

  - Fogalmam sincs – hebegi. – De kérem, ne bántson! Otthon a feleségem, meg a két újszülött gyermekem várnak rám, és már egy hónapja az utakat rójuk. Mi csak a szállításért felelünk, csupán annyi információ van a birtokunkban, ami ahhoz kell, hogy az áru maradéktalanul eljusson „A” pontból „B”-be. A főnök nagyon befolyásos ember, akivel csak néhány összeköttető válthat szót. Jézus Máriácskám, a szentségit, nem tudom a nevét! – mondanivalója végére könnyek gyűlnek össze a szemében, szavai egyre szaggatottabbak, hangja elhaló.

  Megrázom a fejem és a vállára ejtem a kezem. Barátságosan megszorítom, kedves mosollyal fürkészem riadt tekintetét.

  - Higgye el, én nem akartam bántani, de nem hagyott más választást – eközben a háttérben Christian előrángatja a másik két sofőrt. Egyikük, egy testes néger hősködni próbál, ezért két golyó büszke tulajdonosává válik, a két lövés között még szerez egy könnyebb fejsérülést, amikor a koponyája a Rover oldalának csapódik. A jelenetet követően újra az előttem térdelő férfire pillantok. – Szívesen elbeszélgetnék a kedves nejével. Ő vajon tudja, hogy a férje nem teafüveket szállít? Roppant kellemetlen lenne, ha pont tőlem értesülne róla – félrehajolok a kilőtt köpet hatósugarából és a gyomrába mélyesztem a kínokat okozó „ékszerrel” felszerelt jobb öklömet. A drogfutár összegörnyed ültében és fuldokló köhögésben tör ki.

  - A pokol legmélyén fog elégni, maga utolsó féreg! – dünnyögi levegő után kapkodva.

  Széles mosoly terül szét az arcomon, elnézek a feje mellett, a felforrósodott levegő délibábot vibráltat a messzeségben.

  - Talán. De maga már ott fog várni rám… - végszóra egy határozott mozdulattal kitöröm a nyakát és élettelen testét a porba lököm. Mögöttem hegesztőpisztoly bőg fel, elhaló sikoly hasít az elnehezedett levegőbe.

  Nehéz fejjel, zsongó füllel emelkedem fel a porból. A mellkasomra erős nyomás nehezedik, a látásom elhomályosul. Lehunyt szemekkel, tágra nyílt orrlyukakkal, vállszéles terpeszben állok a holttest előtt, a szitokszavak, a fohászok mind ott lappanganak a levegőben, mind erős kezekként a vállaimra nehezednek és nagyfokú nyomást gyakorolnak rám, úgy érzem, mintha a földbe próbálnának taszítani, hogy a pokolban sínylődjek.

  Visszagondolok a kezdetekre, a tegnapi hűvös reggelre. Mikor utoljára láttam Őt a Nap még alacsonyan járt és színpompás árnyalatokkal varázsolta el a csendes várost. Akkor még nem tudtam, hogy az akkori énemnél létezik könyörtelenebb. Mostanra tudom.  Tudom, hogy csak egyetlen dolog lebeg a szemeim előtt: az igazságszolgáltatás.

 

  „Ha pedig a bűnös megtér, és nem követi el többé bűnét, hanem törvény és igazság szerint él, akkor megmenti az életét. Ezért mindenkit a maga tettei szerint ítélek meg. Térjetek meg, hagyjátok el vétkeiteket, akkor nem fogtok elbukni bűneitek miatt.”

   Azt mondják, Isten megbocsájtja a bűneinket, feloldozz minket a lelkünkre nehezedő vétkeink nyomása alól. Én nem hiszek Istenben. Szkeptikusan állok az egész hitvilághoz. Számomra csupán egy kapaszkodó, amihez a gyenge emberek fordulnak, akik nem mernek szembenézni saját magukkal. Pirkadatkor mégis izzadságtól sikamlós tenyérrel, laposüveggel a bőrkabátom belső zsebében, pisztollyal a nadrágom derekában, zavartan és tanácstalanul álltam a monumentális méretű, barokk építésű templom előtt. Hátradöntött fejjel néztem végig az egekig magasodó, tekintélyes épületen; a mindenki előtt nyitva álló kétszárnyas faajtón, a világos falakon, a különböző ikonokkal díszített, százféle színben pompázó ablakokon.

  Hajnalban a gőzölgő feketémmel a kezemben és egy spanglival a szám sarkában lenyomtam az üzenetrögzítőm visszajátszó gombját. Egy kellemes női orgánum öt, az éjszaka alatt elhangzott üzenetről tájékoztatott. Az első Christian hangján hangzott el, s így szólt:

  „Te, Harley, nincs egy kotonod? Az se baj, ha használt.”

  Tíz perc sem telt el, érkezett a következő:

  „Egy nejlonharisnya szerinted megteszi?”

  Alig negyed órával később:

  „Már mindegy…”

  Ez utóbbi mélyenszántó gondolattal azt próbálta kifejezni mennyire beletiportam a lelki világába. Az utolsó tőle származó üzenet egy órával ezt követően érkezett:

  „Tudod, én átgondoltam a dolgokat és kész vagyok arra, hogy megbocsássak. De azt tudd, hogy ha Stella terhes lesz tőlem, az a te lelkeden fog száradni. Vagy Selenának hívták? Esetleg Sonia? Az biztos, hogy „S” betűvel kezdődött…”

  Elnevettem magam a barátom monológjain. A következő rögzítőre felmondott óhaj fülsértően magas hangú, feltehetőleg férfi nemű egyéntől származott:

  „Harley Dawson?! Remélem maga az! Nagyon sürgős dolog miatt fordulnék Önhöz! Egy megbízható forrás azt állította, hogy a szakmában maga a legjobb és minden kényes feladatot elvállal. A pénz nálam nem akadály, szóval úgy gondoltam megéri a legjobb emberhez fordulnom. Már hetek óta zaklat egy hölgy. Nemrég költözött a szomszédba és szerintem teljesen lökött! Várjon, nem is ez a megfelelő szó a viselkedésére… Inkább kettyós, azt hiszem. Folyton átjön és azt állítja, hogy szellemek járnak a házamban és majd ő megtisztítja. Mikor elzavarom, a szemei villámokat szórnak és átkot szór rám. Volt mikor éjszaka arra ébredtem, hogy rózsafüzérrel a kezében az ágyam mellett áll és valamit mormol. Mire kihívtam a zsarukat, eliszkolt. Teljesen megőrülök, muszáj megszabadulnom tőle! Én magam képtelen volnék eltenni láb alól, de ön profi ebben. Nem szeretném, ha a szomszédomban tenné, akkor ugyanis engem is gyanúba fognának. A nő azonban minden reggel, pontban hét órakor elmegy a templomba. Ez amolyan napi rutin nála, mint magánál az emberölés… Vagyis… Nem tudom, hogy ezt naponta csinálja-e, csak tudom, hogy sok… Mindegy is. – itt hosszasan köszörülte a torkát. – Szóval kérem, szabadítson meg tőle! Bármennyit fizetek érte!”

  Összeráncolt szemöldökkel, elégett staubbal a számban, kihűlt kávéval a kezemben hallgattam a litániát, a végén pedig visszahívtam az ipsét és megbeszéltem vele a tarifákat.

Man Down

  Tétován léptem fel az első lépcsőfokra, mintha attól rettegnék, hogy kettényílik előttem a föld és végleg elnyel, de nem így történt; élve és virulva léptem át az épület küszöbét. A falakból hideg levegő áradt és befészkelte magát a kabátom alá, lehűtötte az izgalomtól felhevült testem. Néhány percig mozdulatlanná merevedtem az előtérben, ahol egy idős urat pillantottam meg kifelé menet. Összehúzott szemekkel méregetett és én voltam az, aki megadta magát: a plafonra emelt tekintettel megmártottam az ujjaim a szentelt vízben és gyorsan keresztet vetettem. A végén gúnyos arccal az öregre vicsorítottam, aki egy mosollyal aszalt képén, büszkén távozott. Ekkor belöktem az ablakos ajtót és a terembe léptem. A két oldalon húzódó hosszú padsorok között vörös szőnyeg vezetett az oltárig, a falak előtt szenteket ábrázoló szobrok bámultak vissza rám. Narancssárga fénysugár áramlott be a kör alakú ablakon és világította meg az első padban kuporgó hölgy fekete szövetkabátba bújtatott hátát. A belsőm az sugallta, hogy ő a megbízóm által őrültnek titulált, túlbuzgóan vallásos, szellemlátó nőszemély, aki megkeseríti az életét.

  Hosszan kifújtam a levegőt és igyekeztem nem rápillantani az oltár mögötti széttárt karú Jézus-szoborra. Nesztelenül sétáltam végig a padok között, végig a lábamat fixíroztam, egészen az első padig, ahol a kuporgó asszonyra pillantottam és hátrahúztam a pisztolyom závárát. A kattanásra a meglepett nő rám emelte tekintetét.

  A lábaim pedig földbe gyökereztek.

  - Evelyn? – hangomban egyszerre vegyült a kétkedés, a meglepettség és a hitetlenség. Választ akartam, méghozzá azonnal.

  - Helló, Dawson – hangja kimért volt, pillantása szórakozott. Rajtam mulatott, méghozzá bájosan rezegtetve hosszú ébenfekete szempilláit. Festetlen ajkain mosoly húzódott, miközben levette fekete parókáját és megrázta a fejét, mire dús, vörös hajkoronája újra visszanyerte eredeti formáját. – Most már végre biztos. Pedig az elején nem akartam elhinni, hogy valójában ez vagy te – kompenzálásképpen jobb kezével végigmutatott rajtam. – De most már mindent értek – ezzel felemelkedett és megpróbált kikerülni, de visszalöktem a padra és én is leereszkedtem mellé.

  - Honnan tudtad meg, hogy ki vagyok? – igyekeztem palástolni az ereimet szétfeszítő haragot, a hangom mégis ellenségesen csengett. A vonásaimon uralkodtam, egy rezdülést sem engedtem meg magamnak.

  Ekkor felsóhajtott és a szemeimet kezdte fürkészni, mikor pedig feladta, hogy bármit is megpróbáljon kiolvasni belőlük, elszakította a pillantását és az oltárra szegezte a tekintetét. Ő nem játszotta olyan profin a közömböst, látszott rajta, hogy legszívesebben kicsavarná a kezemből a fegyvert és annyi lyukat fúrna a testembe, ahány golyó van a tárban. Pechemre mindig tele van.

  - Nem volt nehéz, tekintve, hogy a rendőrség körözési listáján te szerepelsz az első helyen, bérgyilkoskám – mosolygott rám cinikus ábrázattal. – Most már mindent értek, én hősöm. Végig azért mentettél meg, mert nem akartad, hogy az első ember, akire a gyilkosságot kenheted, feldobja a pacskert – tapsolását visszaverték a falak. – És esetleg az ő megölésével is téged gyanúsítsanak. Nem hiába. Az önző emberek mindig a legjobbak a saját bőrük mentésében – csak néha pillantott rám. Nem szerette volna, hogy lássam a csalódottságot a szemeiben.

  Erőszakkal fordítottam magam felé az arcát. Olyan közel hajoltam hozzá, hogy éreztem forró leheletét, hajbalzsamának mandulás illatát. Éreztem, ahogy egész teste beleremeg az érintésembe.

  - Nem én öltem meg azt a nőt – lassan ejtettem ki a szavakat. – Lehet, hogy gyilkos vagyok, de nem ölök meg olyan embert, aki valaha fontos volt számomra! Csak be akarnak mocskolni. Még nem tudom, hogy kik és azt főképp nem miért, de a rendőrség rossz nyomon jár.

  Hosszú ideig nem kaptam választ, nyugtalanító csend honolt a templomban.

  - Már nem tudok hinni neked… - suttogta, mintha attól félne, hogy bárki meghallhatja a szavait. – És a hulla a liftben? – tért rá hirtelen.

  Visszadőltem. A térdeimre könyököltem az arcom pedig a tenyereimbe temettem.

  - Fogalmam sincs – dünnyögtem. – Nem tudom, bassza meg, nem tudom ki a faszom tette, érted? – úgy törtem ki, mint egy hosszú ideje szunnyadó vulkán. Ordításom percekig visszhangzott az épületben.

  Evelyn összerezzent mellettem és kissé arrébb is húzódott. Félt tőlem és ez furcsán nyugtalansággal töltött el, holott világ életemben azért küzdöttem, hogy az emberek tartsanak tőlem, hogy aki egy kicsit is ismer, menjen át az út másik oldalára, ha meglát.

  - Ne haragudj… Nem akartalak megijeszteni.

  Tétován bólintott.

  Körülbelül másfél óra telt el a templomkertben, a zöldellő fákkal szegélyezett sétány egyik padján ücsörögve, körülöttünk a természet halk madárciripeléssel, darázsdöngéssel, hangtalanul szálldosó pillékkel adta tudtunkra jelenlétét. Olykor-olykor belekortyoltam a laposüvegben lévő whiskybe, a lányt is kínáltam az itallal, de ő mindig nemet intett. A jóleső csendet végül ő törte meg:

  - Hiába is áltatom magam, ez egyedül nem megy. Szükségem van rád. Nem tudom mik az elveid, de nagyon régóta szeretnélek megfejteni. Álmatlan éjszakáimon sok teória született arról, hogy miért viselkedsz úgy, mint egy őrangyal, miközben valójában te testesíted meg az ördögöt is. Mindazt a kínt, ami szétfeszít belülről. Egyszerűen nem tudok beléd látni, mintha folyton tükröt tartanál elém. És ez fáj. Fáj, hogy ilyen zárkózott vagy velem szemben. Talán ha tudnám az okát, akkor kevésbé zavarna. Esetleg képes lennék elfogadni, hogy miért titkolózol előttem.

"Az élet minden

pillanata: haladék:

úgy becsüld - vagy ne."

 Megkeményedett arcvonásokkal meredtem a kis tavacskán átívelő hídon szaladgáló kisgyerekekre, az őket kísérő idős hölgyre, miközben kezeim hol ökölbe szorítottam, hol pedig kiengedtem, ezzel is jelezvén a küzdelmet, amivel a lelkemben vívódtam: a bennem rejlő ördög és angyal harca ez, mondta egyszer egy lelkész, akivel a vonaton találkoztam, mikor hazafelé tartottam Afganisztánból.

  Aztán olyan hirtelen nevettem fel, hogy a mellettem ülő lány összerezzent.

   - Szóval vannak teóriáid? – nem tudtam leplezni a hangomban rejlő szórakozottságot. – Hagy halljam őket! – úgy közöltem, mint a tanár a felelő diákkal: gyerünk, elő a farbával kislány, nincs időm egész nap szarakodni.

  Evelyn megnedvesítette harapásra ingerlő ajkait, mielőtt szóra nyitotta volna azokat.

   - Hát, megfordult a fejemben, hogy esetleg a saját testi épségedet félted, mert a végletekig önző és sekélyes ember vagy, aki poszttraumás stresszben szenved, ezért is nincs mellette senki, mert mindenkit elmar magától. Aztán rá kellett jöjjek, hogy ez nem önzőség. Te a végletekig lojális vagy, de egyedül csak önmagadhoz. A saját elveidhez. A saját igazadhoz. De tiszteletben tartod mások érzéseit, még ha ezt nem is mutatod ki. Tévedek?

    Kissé oldalra biccentett fejjel szemléltem a lányt, de nem szóltam semmit. Az arcomról szokásosan semmit nem lehetett leolvasni, mintha egy szobrász munkálta volna meg a vonásaim ilyen acélosra.

    - De nem lehet beléd látni. Olyan vagy, mint egy festmény a kiállításon. Mindenki bámulja a vásznat, amire a művész lefestette a saját torz lelkivilágát, de a külső szemlélők csupán egy kopár tájat meg néhány cikázó villámot látnak a messzeségben, holott nemcsak eszmei értéke, de története is van. Neked az arcod a vászon, de a szavaidat fegyverként használod. Minden megvető hangsúllyal kiejtett szavad egy penge, ami vagy eltalál, vagy kitérsz előle, de soha nem tudod figyelmen kívül hagyni.

    - Jó sok álmatlan éjszakád lehetett – állapítottam meg a hallottakon morfondírozva. – Mi van, ha túlkompenzáltad a személyiségem és valójában tényleg egy önző rohadék vagyok, aki rossz szemmel nézi, ha a büszkeségével játszanak?

  Evelyn az együtt töltött idő óta először őszintén mosolyodott el.

  - Igen. Ez is megfordult a fejemben – ekkor kivette a kezemből a szürke üveget és kortyolt egyet a Dalmoreból, majd egy fintorgással nyugtázta az erős whisky ízét.

  - És mégis ki mondta fel a mesét a rögzítőmre? – tettem fel a kérdést, ami a kezdetektől foglalkoztatott.

  Ekkor dallamosan felnevetett.

  - Josh, az egyik legjobb barátom. Kérlek, ne öld meg. Az egész az én ötletem volt.

  A vörös tapétán rózsaszín, sárga és zöld színek villództak, a dübörgő zenétől megremegtek a naplemente által fényben fürösztött, apró ablakok. A „Little Darlings” névre keresztelt sztriptíz bár a Western Ave környékének legnépszerűbb szórakozóhelye. A bejáratnál tömött sorok várakoztak a bejutásra, kiéhezett férfiak élezték szerszámaikat, számolgatták ropogós dollárjaikat. A helyiségben minden négyzetcentiméteren a plafonra erősített ezüst rudak húzódtak, pódiumaikon lenge öltözetű, könnyűvérű nők lengedeztek, lábaiknál férfiak tolongtak, ingük nyakán nyáltócsa terebélyesedett, kezükben bankókat lengettek. A lüktető zene betolakodott a fejembe, a szívem mintha a ritmusra dübörgött volna, egyre hevesebben, a pulzusom pedig az egekben szárnyalt. Egyre ingerültebben furakodtam át az összeizzadt testek alkotta tömegen, csak néhány elismerő pillantással jutalmaztam a körülöttem táncoló hölgyeket

  Az egyik sarokasztalhoz érve elhúztam az átlátszó, vörös függönyt és felrántottam a bőrkanapén terpeszkedő, az élvezettől kába pasast, akinek még arra sem volt ideje, hogy felhúzza a sliccét, máris repült ki a függöny takarásából. Lehuppantam a felmelegített helyére, hátradőltem a kanapén. A vörös tűsarkú formás, nap barnította lábakban, fekete combfixben, falatnyi tangában és fedetlen, tökéletesen a tenyerembe illő keblekben folytatódott. A lány egyik kezével a rudat markolta, másikkal lapockáig érő, hullámos hajába túrt. Játékos mosolyra húzta harapásra ingerlő ajkait, zöldeskék szemén fény csillant.

  - Harley, micsoda kellemes meglepetés! – duruzsolta tüzes tekintetét le sem véve a szám sarkában rejtőző, féloldalas mosolyról. A rúd elé sétált, a feje felett hátranyújtott kezeit átkulcsolta a rúdon, hátát nekidöntötte, széttárta lábait és szaggatottan leereszkedett. Mikor szemünk egy vonalba ért, megállt. Kecses kezével a nadrágom derekához nyúlt, a Heckler markolatára fonta vékony ujjait, percekig gyermeki csodálattal figyelte a pisztolyt, majd gyakorlott módon ellenőrizte a tárat és egy óvatlan pillanatban a jobb halántékomhoz szorította a fegyver hűs csövét. A pódium szélére térdelt, két kézre fogta a kibiztosítatlan lőszerszámot és a fülemhez hajolt.

  - Azt csiripelték a madarak, hogy rossz kisfiú voltál. Igaz ez? – forró lehelete csiklandozta a bőröm, vaskos szám félmosolyra húztam és tökéletes túszként mozdulatlanná merevedtem. – És mindannyian tudjuk mi a sorsuk a csúnya, csúnya bácsiknak…

  Ekkor elkaptam vékony csuklóját és egy határozott mozdulattal megkaparintottam a nyirkos markolatú fegyvert, mialatt a meglepett lányt az ölembe rántottam. Formás feneke végigsiklott farmeremen, egészen az ülepemig. Szabad kezem csupasz derekára kúszott, mutató – és középső ujjammal finoman köröket rajzoltam puha bőrére, majd egy kényes pontra tapintottam, és a bőrébe mélyesztettem az ujjaimat. A lány meggörnyedt az ölemben és fojtott nyögést hagyta el félig szétnyitott ajkait.

  - Kibiztosítás nélkül, bébi, aligha sül el a kezedben – a pisztoly oldalával simítottam végig kipirult arcán és a füle mögé igazítottam egy kósza tincset.

  - Oké, te győztél, barom – nyögte.

Lies

  Vickie tehetős családba született, valahol az európai országok egyikében. Arisztokrata felmenői lázadó lányukat jogi pályára szánták, ám elképzelésük nagyban ellenkezett gyermekük jövőképével, aki egy szabadabb életre vágyott. Hosszú évekig civakodtak, miközben Victoria egyre több ferde éjszakát töltött a nyugodt családi hajlék mindentől óvó falain kívül. Egyik ilyen éjszaka találkozott az emberrel, aki megváltoztatta az életét. Velem. Ekkor alig töltötte be a tizenkilencedik életévét, semmit nem szeretett volna jobban, mint szabadon élni mindenféle kötelezettség nélkül, a szülők aggódó pillantásaitól távol. Én felajánlottam neki, hogy segítek és bejuttatom Las Vegas legjobb klubjába, ahol valóra válthatja az álmait. Azóta a személyes kapcsolattartómmá és megfigyelőmmé nőtte ki magát, aki első kézből információkkal halmoz el Vegas mocskos világából, én pedig cserébe borsos árat fizetek neki a fáradozásáért.

  - Tudom, hogy Alana heti két műszakot vállalt a Darlingsban annak ellenére, hogy a főnökötök alig fizetett neki. Kellett lennie valakinek, aki miatt minden hétvégén lejött ide. Sok mindent elmondott nekem, de a kapcsolatairól soha nem ejtett szót.

  - Nem tudom, miről beszélsz, Harl – egy fáradt sóhaj hagyta el a száját. – Ideje lenne feladnod, hogy megtaláld a gyilkosát. Reménytelen próbálkozás. Nincs rá esély, hogy megtaláld.

  - Azt hiszik, hogy én tettem! Hát nem érted? Soha nem tudtam volna őt bántani… - a hangom elcsuklott, lehunytam a szemem, hüvelyk – és mutatóujjammal az orrnyergem kezdtem masszírozni.

  Vickie ellazult az ölemben és a pódiumnak döntötte a hátát. Hosszú percekig csend ölelt körül bennünket, majd beszélni kezdett:

  - Igazad van, tényleg volt egy állandó kuncsaftja, aki minden hétvégén eljött ide. Eléggé furcsálltam az egészet, hiszen a fickó nem úgy nézett ki, mint azok a férfiak, akik ilyen helyekre járnak. Makulátlan öltönynadrágban és simára vasalt, patyolat ingekben mászkált, karján aranyóra csillogott, zabolátlan göndör fürtjei minden táncos lányt megbabonázták, de neki csak Alana Shark kellett. Elég sok nő féltékeny volt rá, ezt pedig nem is titkolták, persze mikor meghallották a hírt, hogy megölték, rögtön mentek a találgatások az öltözőben: vajon az egyik lányunk tette? Féltékenységből? De nem volt rá bizonyíték, utána pedig tudomásunkra jutott, hogy férfi az elkövető. Akkor még nem tudtam, hogy téged gyanúsítanak. Szóval a tag üzletember volt, elég sok mindent elmesélt Alanának, aki mindig hallgatott, csak néha ejtett el egy-két megjegyzést, például, hogy a férfi illegális utakon jut a pénzéhez, valószínűleg egy csempészhálózatot üzemeltet az Atlantin. Azt is hozzátette, hogy a fickó nős. Otthon egy ügyvédnő tartja terrorban.

  Figyelmesen hallgattam, szinte ittam a szavait.

   - És? Mi a neve?

  - Nem tudom. Soha nem szólították a nevén. Mintha tabu lett volna kimondani, mindenki csak jelzőket használt; „az öltönyös”, „az úr a kettes asztalnál”, „Alana hímringyója”, „a bugyi szaggató”…

  - Volt más furcsa ebben a pasasban? – tudakoltam összeráncolt homlokkal.

  - Igen. Egyszer egy másik nőt is lehozott magával. Egy vöröskét. Talán a szeretője lehetett. Mindketten részegek voltak, és Alana sem volt bent. Csak lejöttek szórakozni. Azért emlékszem rá, mert a fickó rengeteg borravalót hagyott itt, ami nem túl gyakori, hiszen a Vegasi férfiak sóherek.

  Kicsit megemelkedtem és előhúztam a farzsebemből egy összehajtott pénzköteget, majd visszaültettem a lányt a pódium szélére és távoztam a szórakozóhelyről.