2015. április 26., vasárnap

3. fejezet

Sziasztok Édeseim! 

Elsősorban elnézéseteket szeretném kérni a csúszás miatt, de nem felejtettelek el benneteket, csupán időhiányban szenvedtem a hétvégén és ezért teszem közzé az utolsó pillanatban a következő fejezetet, szám szerint a harmadikat. Felmenőben annyit szeretnék hozzáfűzni a részhez, hogy megismerkedünk egy új szereplővel és egyre közelebb kerülünk a két főszereplő találkozásához!

Jó olvasást!


3. fejezet – Kísértő múlt

Harley Dawson


99 Problems
   1969-es Chevy Camaro száguld velem a korai órákban is forgalmas sztrádán. Fél kézzel, rutinosan forgatom a kormányt és hasonlóan gyakorlott módon szegem meg az összes létező közúti szabályt. Index nélkül előzöm meg az előttem araszoló kamiont és sorolok be a külső sávba. Monumentális méreteket öltött tölgyfák takarásában a fülig csipás Nap hunyorogva festi rózsaszínesre az oszladozó felhők szegélyezte horizontot.  Néhány kilométer múltán gyérül a forgalom, a város fényei is eltávolodnak és csak néhány, méretes plakát szegélyezi a végeláthatatlan országutat, amit narancsos fényárban fürösztött, homokos sivatag vesz körül, amíg a szem ellát. Nem sokáig élvezhetem a kietlen táj nyújtotta magányt, ugyanis a 45-ös mérföldkőnél rákanyarodom egy keskeny erdei útra, ahol a váltót kettesbe teszem, és visszafogottabb tempóban haladok a göröngyös utakon.
  A rádióból Jay-Z 99 problémáját sodorja magával a feltámadó szél, ami belekap dús hajamba és kedvére játszadozik vele. Ujjaimmal a dal ritmusára dobolok a kormánykeréken, hangulatomhoz csupán a fákon agonizáló énekesmadarak társulnak, az ütemet pedig egy szeszélyesen kopácsoló harkály szolgáltatja, valahol az egyik akác tekintélyes törzsén megbújva.
  A műszerfalon lévő órára pillantok, majd a gázra taposok és közel száznyolcvan km/órás sebességgel szelem a kilométereket. „99 problémám van, de egyik sem a ribanc miatt” – mantrázza a rapper, és én vele együtt éneklem a sorokat. A napsugarak ingerlőn játszanak az arcbőrömön, az anyósülésen heverő napszemüveget pedig az orrnyergemre tolom.
  Katherine munkaideje a Jack’s-ben fél óra múlva lejár és igazán megérdemli, hogy valaki végre kirángassa az unalmas hétköznapokból és megmutassa neki milyen is, ha az ember igazán érzi, hogy él. Nincs sok olyan személy a környezetemben, aki annyira közel került volna hozzám az elmúlt években, mint a filippínó, ír és skót felmenőkkel megáldott lány, aki tágra nyílt szemekkel szemléli maga körül a világot és az élet számára egy felbecsülhetetlen ajándék, aminek minden egyes napját olyan alázatosan és megfontoltan éli, mintha az lenne az utolsó. Én pedig az összes erőmmel, egész hátralévő életemben azon leszek, hogy minden tőlem telhetőt megtegyek a boldogsága érdekében.
  Reggel a hűtőjére kifüggesztett bakancslistájának következő pontját szemlélve pillantottam meg a konyhapultra dobott számlákat. Az egyik borítékban egy figyelmeztetés lapult, a levélben pedig szaknyelven, kibogozhatatlan körmondatokban annyi állt, hogy ha a lány nem fizeti be a következő részletét a felvett kölcsönnek, akkor azonnali hatállyal ki kell költöznie a tóparti házából. Minden alkalommal, ha a beszélgetésünk ehhez hasonló mederbe terelődött, gyakran kínos csend telepedett le a szobára, mindketten hol egymás arcát, hol a poharunk tartalmát fürkésztük. A felajánlott segítségem alól azonban mindenkor kihátrált, mondván az e havi fizetéséből majd képes lesz kifizetni a tartozásait és ismét egyenesbe lendül az élete. De legbelül tudtam, hogy ezeket a szavakat csupán a csökönyössége mondatja vele, és nagyobb szüksége van a segítségemre, mint egy falat kenyérre. Ma reggel azonban elhatároztam, hogy nem szólok neki a tervemről, a számlát pedig a farzsebembe csúsztattam, majd a fogaimmal lerántottam a filctoll kupakját és kihúztam a 6. pontot: Horror-vasút a Coney Islandon, végül a bőrkabátomat a vállamra kapva távoztam a hajlékból.
  A megismerkedésünk pontos dátuma mindkettőnk számára homályos, de a nap, amikor először pillantottam meg, örökké élni fog bennem, mert ez a végzetes éjszaka kellett ahhoz, hogy végre teljesen felnyissa a szemem és rájöjjek: nem az egész lelkem adtam el aprópénzért az ördögnek.
  Katherine szülei nemes állampolgárai voltak az Észak-Karolina-beli Charlotte városának, ahol a fülledt nyáréjszakán megállíthatatlan tűz pusztított a városhatáron húzódó erdőben. A hatóságok és a tűzoltóság dolgozói tanácstalanul álltak a katasztrófát kiváltó tényező előtt, én pedig egy dombtetőről figyeltem, ahogy az emberek fejvesztve menekülnek a pusztító lángok elől, de a természettel vívott harcuk ismételten csúnya kudarcba fulladt. Az öngyújtó vidáman táncoló lángja megvilágította az előttem reszkető, térden kuporgó aprócska, törékeny nő rémülettől eltorzult arcát.
  - Sajnálom, Cara, a férjednek nem így kellett volna meghalnia. De te hajthatatlan vagy – ekkor leguggoltam elé és az állánál fogva felemeltem a fejét. – És ha hagytad volna, hogy az erdő békésen leégjen a táborozókkal együtt, akkor talán nem így kellene végződnie. A tetteknek azonban következményeik vannak…
  - Hol a lányom, te szarházi? – kiabálta túl a faropogást, a tűz monoton, egyre elhalóbb sercegését, a pusztulást kísérő lusta dallamot.
  Ekkor megjelent a lelki szemeim előtt az ártatlan arc, amit elcsúfítottak a rettegés nyomai. A tágra nyílt pupillák, a csokoládébarna szemek, a remegő ajkak. A vontatott sikítással kísért lábdobogások.
  - Okosabb volt, mint te. Neki sikerült elfutnia előlem – közöltem szenvtelenül és a mélységbe taszítottam a szinte felismerhetetlenné égett nőt. Nem néztem végig a haláltusáját, a domb takarásában parkoló Corvettembe ültem, amivel elhajtottam a helyszínről.
  Három évvel később, egy ír kocsmában a tekintetem ismét találkozott a csokoládébarna szempárral, amik most mosolyogva pillantottak rám a szűk szemrésekből. És amikor belenéztem azokba az igéző szemekbe, tudtam, hogy a kislány, aki olyan szívbemarkolóan nézte végig az édesapja halálát, most egy szexi, érett nő testében lakozik, a sebek, amiket okoztam, pedig most is ott élnek benne, azzal a mérhetetlen bosszúvággyal együtt, amit csak akkor tapasztalhat meg az ember, ha elveszíti azokat a személyeket, akiket saját magánál is jobban szeretett. Ám ekkor a lány mellett, a távolban felbukkant egy halvány alak, egy tágra nyílt, zöld szemű kisfiú, akinek sápadt arcán egy kósza könnycsepp csordogált. A fájdalom olyan mélyen hasított belém, hogy a kezemben lévő kristálypohár millió apró darabra robbant szét, ahogy átszakította az italokkal tömött polc mögötti tükörfalat.
  Ekkor Katherine összerezzent, elmormolt egy fohászt Jézus Máriához, végül keserves mosolyra húzta tökéletes vonalú ajkait.
  - Semmi gond. Biztos kemény időszakon mész át – a vékony kezével gyengéden megszorította a vállam, majd bíztató mosoly kíséretében újabb whiskyt töltött.
  Fogalma sincs, ki is vagyok valójában. Nem tudja, hogy én tettem tönkre az életét – hasított belém a felismerés.
  A rám törő emlékhullámoktól részegen kanyarodom rá a kocsma előtti sóderes homokra. Leállítom az autó motorját, a kesztyűtartóba dobom a napszemüvegem és belököm a Jack’s lengőajtaját. A küszöböt átlépve arcon csap a bent gomolygó cigarettafüst és az alkohol oly gyakran érzett egyvelege, ám mindez akkora dózisban, hogy kis híján visszahőkölök. A jóleső böfögés feladója meg-megbicsakló nyelvvel elrebeg egy bocsánatkérést, majd kiszédeleg az utcára. A baráti hátba paskolás éppen kellő löketet ad neki ahhoz, hogy fejjel köszöntse az első útjába kerülő fát és elterüljön alatta.
  A pult alól felbukkanó Katherine először kételkedő arccal, majd őszinte mosollyal mér végig.
  - Helló Harley! – kisiet a pult mögül és fél kézzel magához ölel. – Éppen most készülök a váltásra, de még belefér egy ital – csiripeli lelkesen.
  Leintem.
  - Érted jöttem, nem inni – közlöm, a szám jobb szegletében aprócska mosoly bujkál.
  Megtorpan, a törlőruhát a pultra dobja, kiköti a kötényét és karba font kezekkel méregetni kezd. Az arca megváltozik, gyanakvó pillantások közepette helyezi át a testsúlyát egyik lábáról a másikra, mint egy türelmetlen, izgő-mozgó kislány.
  - Beviszel a városba? – lelkesedése szélesebb mosolyra késztet.
  - Igen, de tudod mit – kezdem, de inkább a tettek mezejére lépek; könnyedén átlendülök a pult felett és leemelem a polcról a legdrágább scotchot, egy Dalmoret. – Ezt is vigyük magunkkal – pénzt dobok a nyitott pénztárgépbe, aztán lezser léptekkel az ajtó felé veszem az irányt. A vállam felett tekintek vissza a lányra – Jössz bébi? – kérdezem felvont szemöldökkel.
  Felmutatja a mutatóujját.
  - Túl sok pénzt fizettél érte. Visszajár egy ezer dollár minimum – motyogja a pénzt számolgatva, miközben játékosan hullámzó, csokoládébarna haja az arcába omlik.
  Színpadiasan felsóhajtok.
  - Tartsd meg – közlöm unottan.
  - A főnök nem engedi, hogy elfogadjunk borravalót – közli a pénzt lebegtetve.
  - A bunkó főnöködsenkit nem érdekel – megvonom a vállam.
  Kat néhány röpke pillanatig a pénzt fixírozza, majd megadóan a farzsebébe süllyeszti. A vállára kapja a táskáját és futólépésbe mellém szegődik. Lenyitom a cabrio tetejét, ő pedig megkerülve a kocsit behuppan az anyósülésre.


Sweet Child O' Mine
  Közel ötven kilométer és fél liter tiszta whisky után már önfeledten, teli torokból énekeljük a Sweet Child

O’ Mine-t, közel százötvennel vesszük be a legmeredekebb kanyart és Kat minden gátlását levetkőzve mutatja meg bájait a ránk dudáló kamionsofőrnek, aki meglepetésében lesodródik az útról, de már nem várjuk meg, hogy leugorjon a vezetőülésből, tovaszáguldunk a tűzforró délelőttben.
  Az erdei úthoz érvén Kat fészkelődni kezd mellettem.
  - Állj meg Harl, már nem bírom tovább visszatartani – kuncogja a hátradöntött fejjel.
  Egy sóhaj kíséretében lehúzódok az út szélére. Figyelemmel kísérem, ahogy a fák közé kacsázik és a válla felett rám vigyorog.
  - Előre nézz, mert nem vállalok érted felelősséget – kiabálom utána, mire felmutatja a középső ujját, ezzel a nemzetközi jelzéssel pedig tudomásomra hozza velős véleményét.
  Még látom, amint megbotlik egy hatalmas tölgy kiálló gyökerében és a fülemig el is jutnak a szitokszavainak töredékfoszlányai. Megforgatom a szemeim és kényelmesen elhelyezkedem az ülésen. Belekortyolok a hamisíthatatlan whiskybe, lehunyt szemekkel élvezem, ahogy az alkohol végigcsordogál az ereimben és elhomályosítja az elmémben kavargó emlékképeket.
  Kat sikolyára riadok fel. A szemeim azonnal felpattannak, de először csak bambán bámulom a szélvédőt. Újabb vérfagyasztó sikoly hasít a levegőbe, ebédidejükben megzavart madárcsaládok rebbennek fel a fák lombjai által nyújtott fedezékükből.
  - Kurva életbe – marokra kapom az ülés alá rejtett pisztolyom és kirúgom a kocsiajtót. Átugrom az utat szegélyező vizes árkot, ezzel a lendülettel a fák közé is vetem magam. Az ösvényen megállásra kényszerít egy erőteljes hang. A fák közé húzódok, amik takarásából tökéletes rálátok a sötét bőrű „őslakóra”.
  - Kinyírlak te hülye ribanc! Megmondtam, hogy az én területemre senki nem teheti be a lábát! Ki van írva nagy vörös betűkkel, hogy az olyan ostoba luvnyák, mint te észrevegyék! – károgja fülsértően mély robosztussal.
  Kat a karjai közt vergődik, egészen addig, míg a torkához nem nyomódik az elefántölő flinta csöve, ekkor mozdulatlanná merevedik az izmos, tetoválásokkal tarkított barna karok szorításában.
  Szinte hallom szívének szapora verését, el-elakadó lélegzetvételeit.
  - Ne… Ne bántson – hebegi szaggatottan, könnyeit nyeldesve.
  Az indián vörösbor karcos nevetésbe kezd, ez idő alatt előrearaszolok néhány lépésnyit és leereszkedem az egyik ricinusbokor takarásában. Lopva ellenőrzöm a fegyverem csövét. Csalódottan állapítom meg, hogy a tárban csupán egy golyó árválkodik.
  Ha nem célzom pontosan Katet megöli az erdőlakó.
  Ha pontosan célzok… Talán, akkor is.
  A férfi hevesen markolja a lány dús haját és többször is erőteljes mozdulattal hátrarántja a fejét.
  - Olyan mámorító az illatod. Lehet, mégis inkább megtartalak. Kevés élő pinát találni errefelé. Az ilyen ritka kincseket, mint te, pedig meg kell becsülni.
  Kat egyre sápadtabban lóg a nímand karjaiban, én pedig egyre erősebben szorítom a Springfield markolatát. Szürke pólómat a hátamhoz tapasztja a verejték, körülöttem feszült csendben figyel a természet.
  - Eresszen el. Nem járna jól velem. A barátom úgyis megtalálja, előle nem képes elmenekülni, és ha megleli, habozás nélkül a testébe ereszt egy tárnyi ólmot. Eresszen, ha kedves az élete…
Battle Cry
  Végszóra meghúzom a ravaszt és a golyó végtelennek tűnő lassúsággal szeli át a köztünk lévő néhány méteres távolságot, hogy átszakítson egy ártatlan akáclevelet, végül pedig a mit sem sejtő erdőlakó koponyájába fúródjon.
  A fickó tágra nyílt szemekkel, vért felköhögve, utolsó erejével eltaszítja magától a rémülettől halálra fagyott lányt, aztán magatehetetlenül arccal lefelé a földre rogy.
  Kitörök a fák sűrűjéből és még időben nyújtok támaszt a kétségbeeséstől remegő lábakkal öklendező Kat számára.
  - Meg… Megölted? – vállamba fúrja könnyáztatta arcát.
  Bólintok.
  - Muszáj volt. Nem nézhettem tétlenül, amit veled tesz, vagy akart tenni – válaszolom le sem véve a szemem a poros holttestről.
  - Rosszul vagyok – nyögi alig hallhatóan. – Vigyél haza – szavainak csak töredékét értem, de alázatosan teljesítem feltételezett kívánságát.
  Karjaimba kapom, a kanyargós ösvényt követve az autómhoz viszem, aminek lefektettem hátsó ülésére, én pedig a kormányhoz ülök. Tapintattal a lány állapotára, komótosan fordulok rá a városba vezető országútra. Az anyósülésre dobott telefonom türelmetlen rezgésbe kezd. Lehalkítom a rádiót és a fülemhez emelem a készüléket.
  - Mondtam, hogy ma ne zavarj, Christian.
 - Alanát megölték, haver. És megtalálták az ujjlenyomataid a halálát okozó egyedi tervezésű orosz pisztolyból származó golyókon. Te vagy az első számú gyanúsított, Harley. 

6 megjegyzés:

  1. Drága Skyom! :)

    Mint mindig, most is már alig vártam, hogy olvashassam az új fejezetet. Mivel később hoztad, mint szoktad, fél óránként töltögettem újra az oldalt a telefonomon, hogy mikor került fel a friss rész. :D Aztán amikor láttam, hogy megérkezett köreinkbe, már faltam is a sorokat.
    Még Te mondod, hogy pislogsz az írásaimon?! :D Akkor én? Én kiszáradt szemgolyókkal ülök, annyira a hatása alá von az írásod. :) Pont, mint a Jégkorszak Vokmánya, amikor elcseszi a makkját... :D
    Bár első látásra Kat kedves, jóhiszemű lánynak tűnik, már előre látom, hogy lesznek még vele problémák, mert ha jól gondolom, nem mostanában fogod kiírni a szálait a történetből. Egyébként Harley stílusa most is levett a lábamról, főleg, mert Ian is hasonló hatással van rám. :D

    Egy szó, mint száz, el sem hiszed, mennyire vártam már, hogy újra a Te eszméletlen soraidat olvashassam, s már most tűkön ülve várom, hogy egy hét elteljen. :)
    Nem tudom elégszer elmondani, hogy tényleg kevés embernek adatik meg az a tehetség, ami Neked. Úgy tudsz írni, hogy az olvasót egyenesen a laptop elé szegezed.
    Alig várom már a negyedik részt, remélve, hogy újra bepillanthatok egy kicsit Eve valós, emberi személyébe. :)

    Milliószor puszillak,
    Adriana

    VálaszTörlés
  2. Egyetlen Drága Adrianám!

    Szavakkal nem tudnám kifejezni mennyire jól esnek, mikor ilyeneket írsz és tényleg boldoggá teszel vele, mert soha, senkitől nem kaptam még ennyire pozitív véleményt. Annak pedig, hogy ennyire magával ragadott a történet tényleg nagyon örülök, mert ez adja azt a bizonyos löketet ahhoz, hogy minden hétvégén leüljek a gépem elé írni, mert így legalább érzem, hogy van értelme ezt csinálni. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is ekkora hatással leszek valakire az írásommal és egyszerűen szavakba önteni nem tudom mennyire hálás vagyok neked ezért!

    A történettel kapcsolatban annyit, hogy Kat elég kulcsfontosságú szereplője lesz a részeknek, sőt majd Eve és Harley kapcsolatában is elég fontos szerep jut számára. A következő fejezetben mindkét főszereplő szemszögéből olvashatsz majd egy rövidebb részt és végre személyesen is találkoznak, illetve Jenna múltjába is betekintést nyerhetsz!

    Köszönök mindent!

    Ölel,
    Skyler

    VálaszTörlés
  3. Drága Skyom! :)

    Tudod, nem szokásom a válaszüzenetekre válaszolni, de most úgy éreztem, muszáj. :)

    Minden alkalommal, amikor válaszolsz a kommentárjaimra, mindig megköszönöd, hogy ilyen jó véleménnyel vagyok az - egyébként valóban fantasztikus - blogodról. ;)
    Tudnod kell, hogy TE vagy az, aki minden sort bepötyög a laptopjába, s aki annyit bajlódik, hogy a blog naprakész legyen minden egyes nap. TE válaszolsz a kommentekre, a chates üzenetekre, te tökéletesítgeted a designt, ami egyébként száz százalékosan a Te munkád. :)
    Sokan nem tesznek meg ilyeneket. Rendelnek egy fejlécet, teljes designt, majd havonta egyszer feltöltenek egy fejezetet, és nagy nehezen válaszolnak az olvasók üzeneteire. Ellenben Te tényleg foglalkozol az egész bloggal! :)

    Mi, hű olvasóid köszönjük Neked, hogy fáradozol azért minden nap, hogy hétvégente olvashassuk az írásainkat! :)
    Köszönjük, Drága! :*

    Milliószor ölel és puszil,
    Adriana

    VálaszTörlés
  4. Kedvesem!

    Hidd el én szívesen csinálom ezt, mert az írás az egyik legnagyobb szenvedélyem, és nekem tényleg öröm olvasni, illetve hallani a pozitív véleményeket, amiket nem tudok elégszer megköszönni. Tudnod kell, hogy már lassan a 7. éve írok és én még mindig úgy gondolom - de szerintem ezzel minden írópalánta így van -, hogy még van hova fejlődnöm. Egy író is a legnagyobb sikereit az olvasótáborának köszönheti, ezért is vagyok hálás minden pozitív szavadért!

    Ismételten jól estek a soraid! Legyen szép heted!

    Puszil,

    Skyler

    VálaszTörlés
  5. Drága Skyler!

    Ahogy ígértem, el is olvastam az eddigi fejezeteket. Már a legelső soraid magával ragadtak, nagyon hamar beszippantott magába ez a kissé sötét, horrorisztikus hangulatú iromány, szerintem tökéletesen eltaláltad a hangulatot és megtaláltad a megfelelő stílust. Mindkét főszereplő már most rétegelt jellemnek tűnik, alig várom, hogy még többet megtudjak róluk, a múltjukról, a jelenükről, a jövőjükről, minden egyes porcikájukat ismerni szeretném. Ügyesen bonyolítod a szálakat, van tehetséged a titokzatoskodáshoz is, kíváncsi vagyok a két "főhős" találkozására, és úgy mindenre, nagy általánosságban. ;)
    Sok sikert kívánok a továbbiakhoz is, igyekszem majd aktívan véleményt írogatni!

    Ölel,
    Lilia

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Lilia!

      Köszönöm szépen, iszonyatosan jól esik, hogy ilyen pozitív véleménnyel vagy az írásomról, és minden szavad ösztönző hatással van rám!

      Nagyon boldog vagyok, hogy egy új olvasót köszönhetek személyedben, és remélem, hogy az elkövetkezendő időkben sem fogsz csalódni bennem!

      Ölel,
      Skyler

      Törlés