2. fejezet

Köszöntök minden kedves jelenlegi és leendő olvasómat, illetve a blogra feltévedt látogatókat! 

Elérkezett az idő, hogy újabb fejezettel gazdagodjon a történet, és bár a rész nem lett hosszú, mégis elég tartalmas ahhoz, hogy ez ne legyen hátrány. Most kivételesen csak Evelyn szemszögét olvashatjátok, a harmadik fejezetben viszont Harley-é lesz a főszerep.

Személy szerint úgy gondolom ezzel a résszel indítom be leginkább az eseményeket és nyer is igazi értelmet a történet! Egyébként a karakterek menüben újítás történt, illetve létrehoztam egy bővebb tartalom menüpontot, amiben aki többet szeretne tudni a sztoriról az elolvashat egy részletesebb ismertetőt!

És végül, de nem utolsó sorban, szeretném megköszönni az olvasóimnak, hogy ilyen kedvesek és támogatnak abban, amit csinálok!

Jó olvasást; Skyler

Fordulópont

Evelyn Carter

 A lenyugvó Nap narancsos színűre festi a horizontot, tücskök halk ciripelése jelzi a fülledt nyáreste közeledtét. Halk sóhajjal fordítom el a tekintetem az alkonyat szemet gyönyörködtető panorámájától, ami minden este oly kedves számomra. Ebben a napszakban nyitottam fel elsőnek a szemeim és érzem, szinte tudom, hogy ez lesz az a végzetes óra, amikor örökké le is hunyom őket.

  Mert eljön majd az idő, mikor minden lépésemnél a sarkamban lesz a Halál szele, és ha egy szakadékhoz érek, nem röstell majd a mélybe taszítani. És lehet az ember bármennyire szívós, eltökélt vagy cseles, akkor sem lesz képes arra, hogy felülkerekedjen a végzetén. Ez az élet rendje; megszületünk, élünk egy olyan életet, amit gyorstalpalón végzünk, aztán meghalunk. Mindenki úgy távozik az élők sorából, ahogy élt, persze akadnak kivételek. Ők az igazi áldozatai a világon folyó igazi harcnak.

  Fáradt elmém eszmefuttatása közben előhalászom a lakáskulcsom a Versace táskámból. Belököm a kétszárnyú, minden bizonnyal Shreknek és családjának tervezett vasajtót, amit ismét újabb leleményes firkák tesznek XXI. századivá. A biciklitartó és a postaládák mellett elhaladva biccentek Morrisnak, a ház pókhasú portásának, majd megnyomom a negyediken tartózkodó lift gombját. Súlyomat a bal lábamra helyezve várom az istenverte szerkezetet, ami naponta legalább kétszer beszorul az emeletek között, és úgy sejlik, ma sem marad el a lábedzés, hála a hosszú lépcsősornak, év végére olyan lábaim lesznek, hogy a sztárok térden állva könyörögnek a küszöbömnél, hogy áruljam el a receptem. Koplalás, paleo diéta, esetleg drága pirulák?

  És erre én azt felelem: sokat lépcsőztem. Ők pedig majd arcon röhögnek, mert nem tudják elképzelni, hogy még létezik kemény munkával elért siker.

  Sokszor elmélkedtem már azon, vajon milyen irányba haladt volna az életem, ha fejest ugrok a cápákkal teli mélyvízbe és nem várok a megfelelő menedzserre, hanem kezet rázok azokkal, akik milliárd dolláros bébit faragnának belőlem. Vajon mire buzdítanának a siker érdekében? Egy daruról lógva hintázzak a város felett, vagy meztelenül parádézzak egy kietlen szigeten?

  De mindenekelőtt magam mögött hagyhatnám az omladozó vakolatú többszintes házat, a hobbi szinten

polcot, kecske alakú vázát, vagy éppen csillag alakú újságtartót lelkesen barkácsoló szomszédomat, aki heti szinten csenget be hozzám kolosszálisabbnál kolosszálisabb alkotásaival. Ilyenkor szembesülök azzal a ténnyel, hogy a lelkesedés nem elég ahhoz, hogy maradandót alkossunk, ehhez kell egy belülről fakadó, magával született adottság, amit elcsépelten csak tehetségnek neveznek.

  Az utolsó lépcsőfordulót zihálva hagyom magam mögött, de eltökélten lépdelek a legfelső emeleti lakásomhoz. Semmire nem vágyom jobban, mint egy forró fürdő és egy kiadós alvás által nyújtott kényeztetésre. Olyan régen jutott már időm egy kis magányra, hogy lassan el is felejtem milyen összezárva lenni saját magaddal.

  Az utolsó lépcsőfokon megtorpanok. A szívem a torkomban dobog, a pulzusom ezerrel száguld és verítékcseppek futnak versenyt a hátamon. A tompa puffanások és a messziről is jól hallható, csiszolásra emlékeztető sercegések befurakodnak az elmémbe, szűnni nem akarva kísértenek. Villámként cikázó gondolataim és a halkulni tetsző hangok nem engedik, hogy tisztán lássak.

  Az ajtómhoz botorkálok. Alig teszek meg három lépést, de úgy érzem, mintha ólom csordogálna az ereimben, s az agyam úgy kattog, mint egy ezer éves antik óra.

  A jéghideg kilincsre tapasztom lucskos tenyerem, de mielőtt lenyomnám, felcsendül a liftet jelző, oly sokszor hallott, dallamos kattanás.

  Azonnal a lassan szétnyíló ajtók felé fordulok.

  És az elém táruló látványtól a torkomra fagy a feltörni készülő sikoly; az apró dobozból szinte a lábaimhoz csörgedezik a híg, még friss vérpatak. A lift falán lévő tükröt elkent vérpacák homályosítják, a páternoszter falain agyvelő – és csontmaradványok, illetve azonosíthatatlan belső szervek darabjai folydogálnak lefelé.

  A padlóra pillantva, pedig pontosan az a látvány fogad, mitől a legjobban féltem: egy emberi lényre nem hasonlító, groteszkre szabdalt, a félig kitépett hosszú, szalmaszőke tincseiből ítélve, női holttest hever az oldalára fordított állapotban.

  Liftezik a gyomrom, a végtagjaim ledermednek, és egész testemben ráz a hideg, holott közel harminc fokos hőség tombol az utcákon.

  Behunyom a szemeim.

  - Nem, nem, nem, nem – mantrázom berögzülten.

  Keserű szájízzel, a félelemtől kicserepesedett ajkakkal guggolok le a test elé abban a reményben, hogy majd a zsebében találok valami iratot, ami segíthet beazonosítani a kilétét.

  Lassan fölé hajolok. Remegve nyújtom jobb kezem a farzsebe felé és csak ekkor szembesülök a sokkoló ténnyel: a nőt egész testében kettészelték. Szinte hátratántorodok, ám valami belső kényszer arra ösztökél, hogy ne adjam fel a keresést.

  Ekkor azonban megnyikordul a szerkezet. Éppen időben sikerül elvetődnöm, így nem ránt magával lefelé száguldtában.

  Még felocsúdni sincs időm meglepettségemből, mikor a lakásomból kiszüremlő újabb puffanások erősebbnek bizonyulnak az előzőeknél.

  Nehéz fejjel kecmergek talpra és lököm be az ajtót, amit a huzat a falnak csap. A hálószoba ablaka szélesre tárva fogad, a függönyt pedig felbőszülten tépi a feltámadó szél.

  Nem érek rá a lakásban fogadott rendetlenség miatt tépelődni, ugyanis újabb sercegések és monoton dörej üti meg a fülem. Szédelegve a hang forrása, a konyha felé botorkálok.

  A helyiséget üresen találom.

  Lábdobogásokra leszek figyelmes és a folyosóra rohanok, de elkésem.

  A hófehér falon vérrel írt felirat fogad:

  „Még élsz. Értékeld.”

  Fogalmam sincs hogyan jutottam el a villáig, hiszen a rémült képem és véres ruháim könnyen felhívhatták volna a bóklászó járőrök figyelmét a metróállomáson.

  Az impozáns lakóház előtt szobrozva immár nem kattog az agyam, már nem a rettegéstől reszketek, mint a nyárfalevél, hanem a feszültségtől, amivel biztos vagyok, hogy üzemeltetni tudnék egy egész gyárépületet.

  A csöngőn tenyerelek egy üvegfalú luxusvilla ajtajánál, szakadtan, véresen, az izzadságtól a testemhez tapadt felsővel, egyszóval úgy festek, mint egy félresikerült zombi egy elcsépelt film castingjáról.  

  Kitartásom eléri a célját: az ajtó feltárul előttem.

  Álmos szemek pislognak rám a hosszú szempillák alól.

  - Nem jöhetsz ide, Evelyn. Húzz haza szépen, mielőtt Jenna hazaérne.

  - Leszarom a feleséged! – visítom eszelősen.

  Ekkor végre végignéz rajtam és elkerekedett szemmel ránt be a házba, majd csukja be mögöttem az ajtót.

  - Mi az isten történt veled? – kérdezi szinte érdeklődést mutatva irányomba, de tudom, hogy soha nem törte magát azért, hogy foglalkozzon az életemmel.

  Csak egy mentőöv voltam számára, amibe kapaszkodhatott, ha úgy érezte teljesen beszippantja a jéghideg víz. Tudtam az ügyvédnőről, aki diktátorként jár-kel a házban, a gyűrűsujján pedig ott csillog az Adam által neki vásárolt, gyémánt jegygyűrű. Morgenster elkövetett néhány ballépést, amit a nő simított el, ez köti őt most hozzá és ez az oka annak, hogy nem válik el tőle. Ellenben cseppet sem folytat monogám életmódot, erre pedig élő bizonyíték én magam volnék.

  Nem ülök le a hófehér kanapéra, tekintettel vagyok a kárpit tisztaságára, inkább idegesen járkálok fel-alá.

  - Menstruálsz, vagy elgurult a gyógyszered? Szólalj már meg, Eve, az isten szerelmére! – erélyes hangjába cseppnyi aggodalom vegyül. Legurítja torkán a nemrég kitöltött Dalmoret. Ez a kedvenc whiskyje, minden szex után ehhez nyúlt.

  - Nem én vagyok az, akinek gyógyszerekre van szüksége! – ezzel Jenna labilisságára utalok, ami miatt nyugtatókkal tömte magát nehogy bárki észrevegye: teljesen meghibbant. Ha elfelejtette, vagy éppen egyszerűen csak nem akarta beszedni a bogyóit, dühkitörések jelentkeztek nála, gyakran tikkelt a szeme és eleredt az orra. Ilyenkor még Adam is óvakodott tőle, ezért is vetett véget kettőnk kapcsolatának, mert félt a lehetséges következményektől.

  És tessék. A nagybetűs Következmény.

  Bár ez csak egy feltételezés, mégis túl erős a gyanúm, hiszen nincs más ember, akinek elég nyomós indoka lehet ahhoz, hogy ezt művelje velem.

  - Ha csak ezért jöttél, akár el is mehetsz – dünnyögi nekem háttal állva.

  - Voltál mostanában szalmaszőke, dús hajú, jeges kék szemű nővel? – szegezem neki a kérdést.

  Ha igen, akkor lebukott. És Jenna nem fog megállni: megöl minden nőt, akinek valaha köze volt a férjéhez és engem hagy utoljára, én leszek a cseresznye a desszertje tetején.

  - Mit érdekel? Te is kezded ezt a hisztit? Megmondtam, hogy a kapcsolatunk kizárólag…

  - Adam! Ma egy agyonvert, kettévágott női hullát találtam a lakásom előtt!

  Háta megfeszül, homlokán kidagad egy ér.

  - Nem, na, nem! Felejtsd el ezt a baromságot, nem Jenna tette – bőszen rázza a fejét. – Nem lenne képes ilyesmire. Lehet, hogy őrült, de nem gyilkos! – a szavaival magát is csak győzködi. A hangja határozott, de látom az arcán, hogy belül őrlődik.

  - Jó, akkor mégis hol van most? – a hanghordozásom Barbieért toporzékoló kislányra emlékeztet.

  Adam leroskad a fotelbe és nehézkes sóhaj hagyja el a száját.

  - Londonban egy konferencián – közli szinte szemrehányásként.

  Valósággal magam is megrémülök a torkomból felszökő eszelős nevetés hallatán.

  - Te is mindig ezt hazudtad, mikor hozzám jöttél.

  Később nem megyek vissza a kísértetházzá avanzsált otthonomba. Időközben négy szomszéd is hívott, hogy zsaruk tolakodnak a lakásomban és utánam kutatnak. Lassan azok a hírek járják, hogy elraboltak és már közel jártak ahhoz, hogy az eltűnésemet hirdető plakátokkal ragasszák körbe a város hirdetőoszlopait és a főbb intézmények faliújságját. Szinte magam előtt látom a keresésemre buzdító szöveget: ELTŰNT! Evelyn Carter 28 éves feltörekvő jazzénekesnőt a minap látták egy bárban énekelni. Aki valahol felismeri a képen szereplő lányt, azonnal hívja a rendőrséget!

  Mikor már anyám is azzal a hírrel fogadott a telefonban, hogy meghaltam, jobbnak láttam szólni a rendőrségnek: élek és virulok, a hulla a liftben pedig nem az én művem.

  Ekkor közölték, hogy nem tudják, miről beszélek, a házban nem találtak semmi holttestet, de menjek be holnap reggel a kapitányságra egy kihallgatásra.

  Zsongó fejjel, mezítláb járkálok Josh bazi nagy házában és tejet locsolok a müzlimre.

  Adamnél tett látogatásommal csak még jobban felkavartam az amúgy sem állóvizet, de legalább felnyitottam egykori szeretőm szemét: jobb, ha esténként nyitott szemmel alszik, ha nem akar arra ébredni, – vagy nem ébredni – hogy egy kés áll ki a hátából és körülötte mindent teleszórtak rózsaszirommal.

  Beleborzongok a saját gondolatmenetembe és gyorsan el is hessegetem a rémmesébe illő képeket.

  Az órára pillantok és megkönnyebbülten állapítom meg, hogy Josh hamarosan hazaérkezik.