Sziasztok, Kedveseim!
Nos, elérkeztünk az első fejezet publikálásához, aminek
valljuk be elég fontos szerepe van a
történet kapcsán, ugyanis – szerény véleményem szerint – az olvasó ebből
képes leginkább véleményt alkotni a történetről, vagy egyáltalán eldönteni azt,
hogy később is nyomon követi-e az eseményeket. A prológusból elég kevés dologra
derült fény, de ebben a fejezetben igyekszek egy olyan kezdőlöketet adni a Don’t
Speak-nek, ami sok embernek felkeltheti majd az érdeklődését.
UI: Ebben a fejezetben előfordulhat 18 éven felülieknek szánt tartalom, de úgy érzem minden kedves látogató el tudja dönteni,
hogy elolvassa-e vagy sem.
Jó olvasást;
All-in
Harley Dawson
A légkondicionáló hűvös fuvallata megdermeszti
a hátamon csillogó verejtékcseppeket, a karjaim közt vonagló teremtés
megkeményedett mellbimbói minden egyes lökésnél ingerlőn súrolják a mellkasom.
Húsos ajkai a nyakamon kalandoznak, hosszú ujjaival a hajamba túr. A műanyag
ládarakás, aminek tetején szétterpesztett lábakkal, a vaginájában a farkammal
tartózkodik, minden egyes heves mozdulatunknál keservesen nyikorog.
Jobb kezem a lapockáján nyugszik, a ballal
alulról markolok szalmaszőke hajába és hátrarántom a fejét, hogy mohó számmal a
hófehér nyakára tapadjak. Fogaimat a bőrébe vájom és harapdálom vékony bőrét,
miközben egyre mélyebbre kerülök benne.
A nyögései sóhajokká halkulnak. Szederjes
ajkait harapom az utolsó lökés közben, ami végre elrepít a Paradicsomba. A
néhány másodpercig tartó gyönyörbe minden porcikám beleremeg és érzem, ahogy a
lány bőre libabőrös lesz. Kihúzódom belőle, utána leemelem a ládáról. A
felettünk himbálózó csupasz villanykörte fényében mogyoróbarna szeme mézszínben
csillog, véresre harapdált ajkain mosoly játszik.
- Ki vagy tiltva innen. Cruz megmondta: ha
még egyszer beteszed a lábad és ingyen szanaszét kúrogatod a „lányait”, akkor
láncfűrésszel vágja le a golyóidat. –
kuncogja, miközben lehajtja bőrszoknyáját és csupasz kebleire húzza fel vörös,
spagetti pántos trikóját.
- Úgy nézek ki, mint akit ez érdekel? –
felvonom a szemöldököm.
Felveszem a pisztolyom a vodkás üvegek közül,
a farmerem derekába dugom a másik gyorstüzelő fegyverem mellé, aminek éppen az
imént vettem hasznát.
Alana dallamos nevetése betölti az egész
raktárhelyiséget.
- Vigyázz magadra, Harley. Nem szeretném, ha
bármi bajod esne – hangja szelíd, vonásai akár egy ártatlan kisgyermeké, ki mit
sem sejt a körülötte lévő gonosz lidércek jelenlétéről, aki egy saját, utópikus
univerzumban él, amit magának épített fel és ahová nem érhetnek el a gonosz
szándékú kezek.
Bólintok, de nem ígérek semmit.
Az ígéret szép szó, és semmi más.
Távolodó alakját figyelem, keskeny csípője
lengő mozgását, majd az ajtót, ami halk kattanással becsukódik mögötte.
Előhalászom a telefonom. Tizenkét nem
fogadott hívás. A feladók között szerepel a Megbízóm és Christian, de nem Grey.
Utóbbi még ráér.
Az öblös hang tulajdonosát nem épp a legjobb
kedvében találom, madarat csak akkor lehetne fogatni vele, ha a vállán egy
légpuska nyugodna.
- Mondtam, hogy mindig legyen elérhető,
Dawson. Egy zabos ügyfél fordult hozzám, aki nem kevés összeget ajánlott fel a legjobb
emberemnek, ha megszabadítja a fejfájását okozó alaktól. Az ügyfelünk egy multi
milliárdos bróker, Jackson Palmer, és meggyűlt a baja egy piti kis tolvajjal,
aki minden szombaton pontban tizenegykor kifosztja őt a pókerasztalnál, a saját
kaszinójában. Nem inge a fairplay, de Palmer elmondása szerint valami parafenomén,
mentalista, Dynamo, tököm tudja már hogyan nevezte. A lényeg az, hogy ma este
el kell kapnia. És mennyi az idő?
Egy torokköszörülés után a telefonba szólok.
- 22:48.
Összezárt fogai között szívhatja be a
levegőt, mert a vonalon keresztül úgy sejlik, mintha feltámadt volna körülötte
a szél.
- Tíz perc múlva makulátlan öltönyben
jelenjen meg az Ariában. Ha késik, elfelejtheti a munkáját. Legyen észnél,
Dawson.
Ezzel bontja a vonalat.
Az Audi RS7-esem álomként szeli a kilométereket.
A műszerfalon lévő telefontartóba fektetett készülékből Christian, régi barátom
hangja tölti be az utasteret.
- Komolyan mondom haver, éppen a csajt
döngettem, már rendesen el voltam kényelmesedve, mikor hirtelen szétrobbantak
az ablaküvegek és a bejárati ajtó vagy fél métert repült a kommandósok
bakancsainak jóvoltából. Lerántották rólam a bigét és úgy, anyaszült meztelenül
hátrabilincselték a kezét, közben azt rinyálták, hogy senki se mozduljon –
ekkor Batmant megszégyenítő hangszínre vált. – Összehugyoztam volna magam, ha
nem lennék harminc éve szobatiszta. Na, aztán felvilágosítottak, hogy a nő, aki
úgy nézett ki, mintha Kim Kardashian és Megan Fox frigyéből született volna,
már két hete körözött bűnöző, aki szál egyedül rabolt ki egy bankot a múlt
hónapban. Haver, majdnem engem is bekaszniztak a priuszom láttán, de aztán
tovaszállnak, mint jóllakott légy a sonkáról.
- Igazán lebilincselő történet, Porter, de
most mennem kell – ezzel megszakítom az egyoldalú társalgást, egyúttal magam
mögött hagyom az Audit az Aria parkolójában.
A liftben megigazítom a csokornyakkendőmet, a
tükörben ellenőrzöm a fizimiskámat, majd a megfelelő emeleten a kaszinóba
lépek.
Körbenézek az impozáns, márványboltozatú
helyiségben, ami egyszerre sugározza a sznobok irigyelt életvitelét és a Vegasi
fényűzést.
Az alsó szinten különböző szerencsejáték asztalok
helyezkednek el szétszórtan a teremben, körülöttük az emberek úgy zsongnak,
mint méhek a kaptárnál. Velem szemközt, a falnál hosszú, mahagóni pult, a
mögötte lévő polcokon pedig különböző márkás italok kelletik magukat.
Egy hosszú, vörös szőnyeggel letakart
lépcsősor egyenesen egy páholyhoz vezet, ahol kopaszodó férfiak és lenyűgöző
hajkoronát viselő nők múlatják az időt az asztalok mellett.
A lépcső tetejére érvén a pókerasztal körül
ülők egyként emelik rám tekintetüket, a nők és a férfiak is egyaránt mérnek
végig, mintha csak egy eltévedt pille szállt volna köreikbe.
Széles mosolyra húzom keskeny szám.
- Ha nem bánják, örömest csatlakoznék a
játékukhoz – közlöm negédesen.
Egy korosodó háj pacni az asztalfőnél
terpeszkedve bólint. Ha jól sejtem ő lenne Palmer, akire, az előtte tornyosuló
zsetonokat elnézve, ismételten rájár a rúd.
Helyet foglalok az üres széken, minden
bizonnyal a „mentalista” előtt. Nem mintha kaptam volna az illetőről bármiféle
személyleírást, viszont a homlokába csúszott khaki baseballsapka, amit a hamuszürke
ingéhez húzott, meglehetősen árulkodó jel a kilétéről.
Pörög a játék, én pedig teljesen megfeledkezem
az ittlétem legfőbb céljáról. Kigombolt inggel, feltűrt ujjakkal emelem fel a
következő tétet.
Ebben a körben mindenki feladta, csupán a
sapkás és én maradtunk játékban.
Dáma drill, Ász kísérővel.
- All-in – dőlök hátra a székemen a férfi
szemeit fürkészve.
Hezitál.
Látszólag nem veszem le a szemem az arcáról,
de valójában a kezein időzik a tekintetem. És ekkor, olyan gyorsasággal, hogy
szinte összefolynak a lapok, a zakóujjából előhúz egy kártyát és kicseréli az
asztalra fektetettel. Mindezt annyira profin és észrevétlenül csinálja, hogy ha
nem saját szememmel látnám, nem hinném el.
Ekkor jobb kezemet az asztal alá rejtem,
másikban az üres kristálypoharat forgatom.
- Tartom – szólal meg.
Bal kezemben már ott nyugszik a hangtompítóval
felszerelt, kékített acélszánas Taurus PT 92-es. Sokatmondó pillantást váltok
Palmerrel, majd ágyékmagasságban meghúzom a ravaszt. A golyó öv alatt fúródik a
férfi testébe és mielőtt fellendítené két karját, hogy a zakóujjaiba elrejtett
kártyákat elrepítse, felborítom az asztalt és az éles szélű kártyalapok a
vörös bársonnyal borított asztallapba fúródnak.
Ez idő alatt a játékosok és barátnőik mind
felugráltak a székekről és szitokszavak, meg sikongatások közepette a falhoz
hátráltak.
Felrántom a földön összegörnyedt, vérző férfiasságát
szorongató mentalistát, ám ekkor szörnyű fájdalom hasít a fejembe, ami térde
kényszerít az ipse lábai előtt és kezemből a földre hullik az eleddig
szorongatott fegyver.
- Mi az Isten?! – ordítom a fejem két oldalára
tapasztott kezekkel, hátha ezzel mérsékelni tudom a fájdalmat, de annyira sem segít,
mint halottnak a csók.
- Még mindig nem hisztek a „varázslatban”? –
károgja fülsértően.
A fájdalom eluralkodik a testemen,
elhomályosítja a látásom és teljesen letaglóz, de még érzékelem, ahogy a szinte
tehetetlen „mágus” a földön heverő fegyveremért nyújtózkodik. Reflexből vetem
be a lábam és rúgom át a pisztolyt a páholy korlátján.
Kezeim segítségével talpra kecmergek, de
addigra a férfi elveszti az eszméletét a lágyékát ért lövésnek hála.
Zihálva, tompuló fájdalommal a koponyámban
még hallom, ahogy az egyik nő a következő szavakat ordítja a háttérben:
- A zsaruk már úton vannak.
Ekkor
én már a lépcsőn támolygok a lift felé a zakóm és tizenkétezer dollárt
hátrahagyva.
Evelyn Carter
A bárban szinte vágni lehetne a burjánzó
füstöt, a vörös tapétákon villódzó neonfények elvakítanak, amint a sarokban
álló színpadra lépek. Leakasztom a mikrofont az állványáról, megkocogtatom,
mire több arc is érdeklődést mutatva felém fordul és én apró mosolyra húzom
vörösre festett ajkaim. A sötétkék függöny, ami előtt állok, olykor fellebben
és végigsimít csupasz lábszáramon, kezeimen minden mozdulatomnál csilingelnek
az összeütődő aranykarkötők.
- Üdvözlök minden kedves jelenlévőt! –
megkísérlek olyan hangot megütni, amivel szimpátiát váltok ki a klubban
lévőkből. - A nevem Evelyn Carter. Néhány szám erejéig én fogom szórakoztatni önöket!
Remélem, jól fogják érezni magukat – ezzel biccentek a hangtechnikusnak és fel
is csendül az alapzene.
Ritkán éneklem el a nagyérdeműnek nem nevezhető,
bárokban iszogató közönségemnek a magam írt dalokat, viszont ezt az estét
éreztem a lehető legalkalmasabbnak arra, hogy ezen a szokásomon változtassak.
Ha már nem töltöm tele a nem létező Youtube
csatornám az éppen nagy népszerűségnek örvendő slágerek akusztikus
változatával, akkor legalább minél több helyen bemutatom magam és a tudásom soha nem lehet tudni alapon.
Josh Swanepoele, aki legjobb barátomként az
ügynökömnek vallja magát, szervezi nekem ezeket a fellépéseket széleskörű
ismeretségének jóvoltából. Két éves pályafutásom alatt többször találtak már
meg első hallásra kecsegtető ajánlatokkal, de eddig egyiket sem éreztem olyan
kaliberű lehetőségnek, amibe csukott szemmel vágnám bele magam.
Josh huszonnyolc éves, meleg újságíró. Havonta
jelenít meg rólam cikkeket a női magazinokban, ezért egyre többen kíváncsiak a „Pennsylvániai
születésű, pacsirta hangú jazz énekesnőre”.
Amint elkezdek énekelni, lehunyom a szemem és
teljesen átadom magam a dalnak, akárha lemeztelenednék a közönség előtt, de nem
a szeméremajkaim válnak láthatóvá, hanem a lelkem. Minden dallal a szívemből
hagyok ott egy darabot, a saját szerzeményeimmel pedig a múltban ért veszteségeim,
szerelmi történeteim, vágyaim is feltárom az emberek előtt, akik olyan
véleményt alkotnak rólam, amilyet csak szeretnének.
Az utolsó szám végén kinyitom a szemem, a
fények azonban ismét elvakítanak. A nyikorduló székekből arra következtetek,
hogy többen állva ünnepelnek, a tapsvihar pedig még akkor sem szűnik, mikor
lesétálok a színpadról.
Az öltözőben, ahol a pincérnőkön kívül más
tulajdonképpen nem tartózkodhat, átöltözöm. Sztreccs nadrágot, fehér alapon
fekete „Oh Darling, Go Buy A Personality”* felírató trikót és lehajtott gallérú
bőrkabátot öltök magamra, aztán a hátsó ajtón elhagyom az épületet.
A kultikus Fremont utcára lépve olyan látvány
fogad, ami felülmúlja az összes Vegasos képeslap fotóin látottakat. Lassan
három éve élek ebben az ördögi városban, de talán soha nem fogok betelni Vegas éjszaka
felébredő varázsával, ami egyszerre gyönyörködtet és botránkoztat, ragad
magával és taszít a mélybe.
Mivel nem lakom messze, és szabad taxit
találni az éjszaka közepén olyan lehetetlen feladat, mint tüzet rakni
szélviharban, ezért a séta mellett döntök.
A második kereszteződésnél kapok piros lámpát utam során. Öt perc
múltán, mikor zöldre vált a lámpa, az útra felfestett gyalogátkelőre lépek.
Ekkor jobbról egy Audi vezetője úgy véli, rá nem vonatkoznak a közúti szabályok
és lámpák.
Fogalmam sincs hogyan, de a férfinek még
időben sikerül a fékre taposnia, így az autó lökhárítója éppen csak súrolja a
bal combomat. Ha nem állnék erős lábakon, akkor torreádor bikaként öklel fel és
esem az aszfaltra.
A vezetőülésen terpeszkedő, a kormányt erősen
markoló fickó átható, furcsán nyugodt zöld szemeibe nézek. Rezzenéstelen,
tökéletes vonásait szívesebben látnám kék-zöld foltokkal tarkítva.
- Seggfej! – kiáltom gesztikulálva, hátha a
puccos járgányának ablakai hangtompítósak, majd összeszedem magam és néhány
kíváncsi pillantástól feszélyezetten átsétálok a szemközti járdára.
Ott megtorpanok és a vállam felett hátranézve
követem a grafitszürke Audi útját.
*Boardwalk Empire című sorozatban elhangzott mondat: Oh, Kedvesem, menj vásárolj egy személyiséget
Drága Skyler! :)
VálaszTörlésMegint levettél a lábamról a résszel. Bár nem adtál végeláthatatlan leírásokat, és hosszú monológokat, tökéletesen átjött nekem mind Harley, mind Evelyn karaktere, és életük egy apró morzsája, amit itt elhintettél csemegeként. :)
Megint eszméletlenül fogalmaztál, és tényleg úgy éreztem magamat az Ariában, mintha ott lennék. Tényleg, ehhez csak gratulálni tudok! :) Már sok ideje blogolok, régebben többnyire más névvel, de kevés helyen láttam, hogy valaki ilyen változatosan írna. Remélem, nemsokára eljön a hétvége, és újabb részt olvashatunk! :*
Legyen szép heted! ♥
Puszillak Téged,
Adriana
Drága Adriana!
TörlésKöszönöm szépen a kedves szavakat! A történet elkövetkezendő fejezetek cselekményei gördülékenyen fognak menni, úgy érzem ide nem szükségesek a hosszú leírások.
Tényleg ösztönző hatással vannak rám a szavaid, szörnyen jól is esnek és csak reménykedem benne, hogy a többi fejezet is ennyire elnyeri majd a tetszésed!
Puszil,
Skyler W.
Szia, én még csak most találtam rá az oldaladra, egyik kritikán át és nagyon tetszik, ahogyan írsz, kifejezed magad. Már fel is iratkoztam, nagyon várom a további folytatásokat. Én imádom a Szürke ötven árnyalata c. sorozatot és társait, de ez nagyon tetszett: "A feladók között szerepel a Megbízóm és Christian, de nem Grey."
VálaszTörlésÉn még csak most kezdtem az íráshoz és remélem én is ennyire jól tudom, majd kifejezni magam. Majd ha lesz több része is, akkor üzenetben elolvasod és mondasz róla nekem már véleményt? De csak ha nem gond.
Puszillak, Kitti
Szia Kedves Kitti!
VálaszTörlésKöszönöm szépen a kedves szavakat, mindig jól esik ilyen jellegű hozzászólásokat olvasni és tényleg csak arra ösztönöz, hogy ne hagyjam abba azt, amit csinálok. Illetve hálás vagyok azért is, hogy feliratkoztál a rendszeres olvasóim közé!
Mindenképp el fogom olvasni az írásodat és véleményt is alkotok vele kapcsolatban, sőt ha bármilyen kérdésed van nyugodtan írj az emailemre (skylerwilson@citromail.hu). Szívesen segítek bármiben!
Sok sikert a továbbiakban!
Ölel,
Skyler W.