10. fejezet - II. dózis

Sziasztok Drágáim!

Szörnyen restellem a majd' másfél hónapos késést, ezt egyáltalán nem ekként terveztem, de sajnos így hozta a sors! Azonban most publikálnám a tizedik fejezet második részét, ami bár rövidke lett, de méltó zárása a fejezetnek, amit ha így tekintünk, az eddigi leghosszabb. Sok olyan jelenet került a tizenegyedik fejezetbe, amit eredetileg ide terveztem.de aztán rájöttem, hogy már túl sok lenne ennyi történés, izgalom egy részbe. Remélem mindenkinek elnyeri a tetszését! (És persze végre választ kaptok néhány kérdésre! :)

Jó olvasást! ♥

Dedicated to: Christian Porter legnagyobb rajongójának, a csodás Anettnek! ♥

10. fejezet – Jók és Rosszak

Harley Dawson

"A sivatag tele van lyukakkal, és mindegyikbe egy probléma van eltemetve. Csak okosan kell csinálni. Már legyen meg a lyuk, amikor felbukkansz a csomagtartódban a cuccal, vagy ott kubikolhatsz vagy fél órát, és ha épp ott esz arra valaki a fene. Hopp már áshatod is a következő lyukat." (Casino c. film)

Run This Town

A nevadai sivatag soha ki nem mondott titkokat őrizget, fülledt levegőjében ott lappang a milliónyi megválaszolatlan kérdés. Azonban vannak olyan titkok, amiket a sivatag kellős közepére kell magunkkal hurcolnunk ahhoz, hogy világgá kiáltsuk őket, hogy ólomsúlyukkal többé már ne nyomják megfáradt lelkünket. A két csempész megszabadult a vállukra nehezedő terhektől, hogy tiszta lelkiismerettel távozhassanak az élők sorából. Ha élet és halál, a földi és a túlvilági pokol küszöbén táncolsz, már nem számítanak az erkölcsök, már nem játszó tényező a büszkeség. Csupán egy valami lebeg a szemeid előtt: a túlélés. De a sivatag kellős közepén, ahol a hőség láthatatlan kezeivel fojtogat és a társaid egytől-egyig holtan, a saját alvadt vérükben hevernek körülötted, már nem kapaszkodhatsz a remény utolsó, halvány fonalába, az egyetlen kézenfekvő dolog, amit ilyenkor tehetsz az, ha beszélsz. Meggyónsz a mocskok előtt. És bár már tudod, hogy csak percek választanak el a haláltól, és aligha oldoznak fel a vétkeid alól, mégis megkönnyebbülsz. Fellélegzel, mert hiszel az öntörvényű igazságszolgáltatásban.

  Az elhagyatott, düledező irodaházak övezte, tekintélyes területet magába foglaló parkolóban vesztegelek, még a fényesen uralkodó Nap is bal lábbal kelt, a szél pedig egyre dühödtebb lökésekkel fitogtatja erejét; fákat tépáz, a tartópillérektől megvált tetőt marcangolja, törmelékeket sodor magával. A Mazdával is megpróbálkozik, de túl nagy falatnak bizonyul számára és inkább tovább áll. Benyomom a rádiót, ami sercegve, érdes férfihangon szólal meg. A közeledő pusztító viharról tájékoztat, illetve első kézből értesülök a világot lázban tartó sztárhírekről. A hátsó ülésre dobott bőrkabátom belső zsebéből előhúzok egy doboz cigarettát, egy kilógó szálat az ujjaim közé csippentek és a szivargyújtóval életre keltek. A fogaim közé harapom, a fejem az ülésnek döntöm, és ismét fejest ugrom csapongó gondolataim tengerébe.

  A testes néger nem sokáig tartotta a száját, hamar dalos pacsirtát megszégyenítve énekelni kezdett a szállítmányról, mi pedig készségesen elhittük neki, hogy csupán annyi információ van a birtokában, amit megosztott velünk. Szert tettünk két névre.

  Isaac Kinsella. A dallamosan csengő férfinév befészkelte magát a tudatalattimba és addig nem hagy nyugodni, míg emberi vonások nem párosulnak mellé, remélhetőleg reszkető, a félelemtől görcsbe rándult vonások, sápadt arcból visszatekintő beesett szemek. A sivatagban a húsos szájú néger azért ezzel a névvel rukkolt elő, mert ez az egyetlen férfi, akit megnevezhettek előtte, sőt akivel a munkája során személyesen találkozhatott. Maga a közvetítő. Elsősorban neki tartoznak végső elszámolással a szállítók, a csempészek és a többi bérmunkás, mindemellett az ő hatásköréhez tartozik az idegen kartellek közt kialakuló viszályok elhárítása, vagy akár a szállítmánnyal teli raktárak, barlangok, egyéb rejtekhelyek őrzése. Ő tartozik elszámolással a feletteseinek, ergo őt vonja a felelősségre a főnök, ha homokszem kerül a gépezetbe. Ami persze gyakran előfordul egy olyan mocskos szakmában, mint a droggal való kereskedelem. A gyors elhalálozást virágnyelven csak foglalkozási ártalomnak nevezik.

  Paul Henderson. Ez a név jóval érdekesebb a számunkra. Mikor Christian beütötte a nevet a speciális keresőjébe, mindkettőnk arcára kiült a döbbenet: a férfi a közbiztonság embere, a vegasi rendőrség egy többszörösen kitüntetett nyomozója, aki olyan sorozatgyilkosokat juttatott a rácsok mögé, mint a fojtogató, aki EKM (Elfog, Kínoz, Megfojt) néven vált ismerté, és aki majdnem fél tucat ártatlan haláláért volt felelős. A néger azonban azt állította, hogy többször hallotta már ezt a nevet a közvetítő szájából elhangzani, általában olyankor, mikor a szállítmánnyal valami gikszer történt, vagy szaglászni kezdtek a drogellenes kartellek. Lassan összeálltak a kirakós darabjai és megértettem az összefüggést a fakabát és a drogcsempész-hálózat között: érzelmi alapú zsarolás állhat a háttérben. Egy olyan mindenre elszánt zsarut, mint Henderson, csak egy féleképpen lehet sakkban tartani; ha azok megölésével fenyegeted, akiket a legjobban szeret. Vajon milyen vékony határvonal feszül jó és rossz között, ha csupán ennyi kell, hogy átlépd? Hogy felrúgd a saját szabályaidat? Hogy azzá válj, akiket mindig is tiszta szívedből gyűlöltél?

  A gomolygó füstköd letelepszik a műszerfalra, beleivódik a kárpitba, elhomályosítja a látásom. Az ujjaim között parázsló szál szinte teljesen elégett, hamu potyog róla a kézifék sötét bőrhuzatára. Hanyagul elmorzsolom a kormányon, majd a résnyire leeresztett ablakon keresztül dobom ki és figyelem, ahogy a szél hátán tovaszáll. Az anyósülésre dobott telefonomért nyúlok, de mielőtt hasznosíthatnám, kivágódik az ajtó és Christian vetődik a készülék helyére.

  Az ölébe ejti a McDonald’s emblémájával ellátott, zsírral átáztatott zacskót, a papírpoharat dühödten a pohártartóba csúsztatja és eltávolít egy sárgává fakult cetlit szétzilált hajfürjei közül. Aztán indulatosan belekezd a mondandójába. Érzem, hogy hosszú mese lesz, ezért fáradt sóhajt hallatva visszaejtem a fejem az üléstámlára.

  - Ez a „Segíthetek” család kész fogyatékosok gyülekezete. Nem fér a fejembe, miért vágnak bele

Swimming Pools

egy családi vállalkozásba, mikor az összes IQ-ját összeadva nem kapjuk meg egy csökevényes póniló értelmiségi szintjét. Az hagyjál, hogy kávéjuknak felmosóvíz íze van, de az már megbocsájthatatlan bűn, hogy kifogytak az almás pitéből – bánatát evésbe fojtja, aztán teli szájjal a pohárért nyúl és a szívószállal szürcsölni kezdi az italt. Mikor kihúzza a szájából a meggyalázott szívókát, annak szélén egy fél hagymakarika lengedezik. – Ja, és kiderítettem hol találhatod meg Hendersont, emellett hozzájutottam a telefonszámához és a lakcíme is a birtokomban van.

  Meglepettségem kiül az arcomra, mire ő csak legyint a körberágott hamburgerrel a kezében. Egy összecsócsált salátadarab a kesztyűtartón landol és lassan, akár egy kósza esőcsepp, folyik végig a sötét karosszérián, aztán pottyan le a nem rég kitisztított szőnyegre. 

  - Hupsza – dünnyögi, miután mindketten feszült figyelemmel követtük végig a zöldség útját. Mielőtt lekorholnám, visszatereli a beszélgetést az eredeti medrébe. – Hosszú volt a sor a gyorsétteremben, bőven jutott rá időm.

  Összepréselt ajkakkal palástolom a dühömet, végül csak kurtán bólintok.

  - Akkor ellátogatok a zsernyákhoz – elfordítom a kulcsot, mire a motor felmordul és kifarolok az elhagyatott parkolóból, hogy egyenesen a forgalmas belvárosi útra kanyarodva folytassam a céltalannak tetsző bolyongást a város szívében.

  - Attól, hogy koldus szakállt növesztettél, még felismerhetnek - összegyűri a zacskót. Mikor elfordítom a tekintetem a nyitott kesztyűtartóba vágja a galacsint, én pedig úgy teszek, mintha eme cselekedetéből semmit nem érzékeltem volna és a végtelennek tetsző útburkolatra összpontosítok.

¤

  Ködfátyol ereszkedett a városra, szürke füstként gomolyog a kihalt utcán, miközben a Nap a felhők árnyékába húzódva sztrájkol. A forgalmas belvárosi utak hemzsegnek a vihar elől menekülő autósoktól, s minél több vészjósló felhő sorakozik fel az égbolton, annál türelmetlenebbé válnak az otthon melegébe igyekvő sofőrök. A kocsisor lépésekben araszol, a vezetők hosszan kitartó kürtöléssel és szitokszavak áradatával lelkesítik a kereszteződésnél dolgozó építőmunkásokat, akik ráérősen falatozzák tízóraijukat és tárgyalják meg a tegnap esti focimeccs eredményét. Ujjaimmal a kormánykeréken dobolok, miközben lejjebb halkítom a rádióban szóló Maroon 5 dalt, hogy a gondolataim zavartalanul szárnyalhassanak.

  Körülbelül fél óra telt el a rendőrkapitányságon tett látogatásom óta, ahol a csinos recepciós hölgy a tudomásomra hozta, amire én magam is ráeszméltem, hogy a nyomozóúr nem tartózkodik az irodában és nem lehet tudni, mikor érkezik vissza. Mikor megkérdezte szeretnék-e hagyni valamiféle üzenetet, csak megráztam a fejem és búcsút intettem. Feleslegesen merészkedtem az oroszlánok barlangjába, hiszen királyuk éppen a trónörökösökkel tölti a délelőttjét az édes otthon nyugalmában. A cím ott lapult a zsebemben egy hamburgerszószos szalvétán szinte kiolvashatatlan macskakaparással.

  A forgalom megélénkülni látszik, hiszen most már a pipi lépések helyett csigatempót vett fel a kocsisor. Néhány nyálas pop nótát követően végre a gázra taposhatok és egy éles jobb kanyar után a kertváros szűk utcáján gurulok a Mazdával. A szomorú fűzek ágai szinte a földet súrolják, a takaros házak előtti kertekben pompázó virágokat a szél próbálja kiszakítani ágyásukból. Az eső monoton kopog a karosszérián, az ablakmosó csupán elmaszatolja a szélvédőre hulló esőcseppeket, de egyéb jelentőséggel nem szolgál.

  Lassan araszolok, minden épület házszámát jól megnézem, a megfelelő előtt elhaladva lükvercbe teszem a Mazdát és a felhajtóra tolatok. Pont ezt a pillanatot választja a családfő a munkába indulásra, de mielőtt kezében a szakmája fontosságát hirdető aktatáskával átléphetné az ajtó küszöbét, megtorpan. Arcára kedéllyel párosuló döbbenet ül ki, homlokán a hűvös levegő ellenére verejtékcseppek gyöngyöznek. Az aggodalomtól örökké ráncos homlokának és megereszkedett vállának hála, korát nyugodtan meghazudtolhatná.

  Az övemből kikandikáló fegyveragyra pillant, aztán összeráncolt homlokkal újra az arcomra emeli a tekintetét, közben óvatosan a pisztolytáskája felé nyúl. Gyorsabb vagyok, a bűnöző mégiscsak rutinosabban forgatja a fegyvert, mint a törvény szolgája.

  A rászegezett Magnum csövébe meredve a nehezen összeszedett bátorsága is elillan. Hüvelykujjam a záváron nyugszik, egyelőre mozdulatlan és szeretném, ha így is maradna, míg a birtokomba nem kerül az információ, amiért jöttem.

Cleanin' Out My Closet

  - Ne is próbálkozzon – a pisztollyal befelé terelgetem. Mikor behátrál az előtérbe, határozott léptekkel követem.

  Az ebédlőasztal mellett egy kecses mozgású szőke asszony sürgölődik; a terítéket szedi le, közben az etetőszékben ücsörgő kisbabának gügyög. A léptekre felkapja a fejét, azonban nem pillant hátra.

  - Megint elfelejtetted a kulcsaidat? Egyszer a fejedet hagyod el, Paul – jegyzi meg rosszallóan, azonban a férje fáradt nyögése hallatán megpördül a tengelye körül, a látványtól pedig olyannyira megrémül, hogy a kezében szorongatott tányér a földre hullik. Hangos csattanással ér földet és törik megannyi apró szilánkra. Darabjai bombaként repülnek szét a helyiségben, némelyik visszapattan a berendezési tárgyakról. A gyermek fájdalmas ordításba kezd, könnyek nem párosulnak hozzá.

  Vállszéles terpeszben állok a férfi háta mögött, a fegyver hűs csövét a lapockájához nyomom. A tekintetem a nő rettegéstől remegő ajkain állapodik meg, majd a keservesen síró csecsemő vörös arcára kúszik.

  - Hallgattassa el a kölyköt – utasítom kimérten, aztán beléfojtom a szót. – Egyiküknek sem esik bántódása, ha a férje úgy cselekszik, ahogy utasítom. Ha ellenáll, sajnos végig kell néznie, amint kivégzem a családját.

  Szavaim célt érnek, ám nem a megfelelőt. Paul felém pördül, azonban mielőtt sikerülne lefegyvereznie, fejbe kólintom a pisztoly csövével. Felrepedt szemöldökéhez kap, és a falnak tántorodik.

  - Kinek dolgozik valójában? – a kérdés feltevése közben kibiztosítom a stukkert, amit a reszkető asszonyra fogok. – Tudom, hogy sakkban tartják magát. Szeretném tudni, hogy kinek falaz ennyire készségesen – miközben ezeket ecsetelem arra sem méltatom a nyomozót, hogy ránézzek, végig a felesége rettegéstől eltorzult arcát vizslatom. Annyi emberség mégiscsak szorult belém, hogy az áldozatom szemeibe nézzek az utolsó perceiben.

  Hallom, ahogy nyel, szinte magam előtt látom kiálló ádámcsutkájának mozgását.

  - Ha lejön velem a pincébe, ott mindent elmesélek és megmutatom magának az összes bizonyítékot, amit a kartellről gyűjtöttem az évek során. Attól, hogy elsimítok néhány kétes ügyet, még ugyanúgy a város biztonsága lebeg a szemeim előtt és éget a vágy, hogy elkapjam őket – néhol elcsuklik a hangja. – De, értse meg, a családom a mindenem! Ne bántsa őket! Semmiről nem tehetnek – hangja esdeklő, a könnyeit nyeldesi.

  Kurtán bólintok, de mintha hipnózisba tartana, képtelen vagyok levenni a tekintetem a nő halálra vált, beesett arcáról, a hatalmas kék szemeiről, amiből csupa ártatlanság tükröződik. Az édesanyám megtört arca vetül elém, összekulcsolt kezei, ahogy éppen előttem térdel, és azért esdekel, hogy maradjak otthon, mert ha kimegyek az utcára, az apámra vadászó orvlövész lelő. Lehunyom a szemeim, mire szertefoszlik az emlékkép.

  Nem szoktam ennyire meginogni, nem szabad hagynom, hogy az érzéseim eluralkodjanak a testemen. Nem szabad hagynom, hogy a jó és a rossz párharcában az Ördög húzza a rövidebbet.

  Összeráncolom a homlokom, aztán lassan a férfi felé fordulok.

  - Mi a faszra vár még? Menjen! – utasítom ingerülten.

  A pincelejárót a hátsó kert felé vezető kitaposott ösvényen lehet megközelíteni. Óvatos léptekkel haladok a sikamlós úton, barna félcipőm néhány óvatlan lépésnél fűzőig elsüllyed a sártengerben. Fél kézzel markolom a pisztolyt, csöve a nyomozó tarkójába fúródik. Az egyre ingerültebb szél magával sodorja a kertben hagyott műanyag székeket, s azok mintha életre kelnének, méterekre a levegőbe emelkednek, majd tehetetlenül, a gravitáció törvényének köszönhetően, visszahullnak a haragoszöld pázsitra. Egy műanyag labda repül felém, a szél úrfi nyilván kidobósat játszik, én azonban elhajolok a játékszer hatósugarából, ami a melléképület fehérre festett falának csapódik.

  A hajam rakoncátlanul szálldos, a szakállam alatt pedig irgalmatlanul viszket az arcbőröm. Kezdek nyűgös lenni, így a türelmem is fogytán. Nyakba kólintom a Magnummal.

  - Igyekezzen – szűröm a fogaim közül, mire egy sóhajt kapok válaszul kurta fejbólintással kísérve.

  A ház oldalához épített vízszintes csapóajtó előtt torpan meg. Lehajol, a magához vett apró kulcsot a lakat zárjába illeszti, remegő kezekkel kinyitja az ajtókat és feltárja előttem. Közelebb lépek és a mélybe pillantok. A lent uralkodó sötétségben csupán a meredek lépcsőfokok körvonalai rajzolódnak ki. Intek Paulnak, miután lemászik, az övembe dugom a fegyvert és én is követem a példáját.

  Mikor mindkét lábammal a nyirkos talajra lépek, felgyullad a plafonból lengedező csupasz villanykörte és narancsos fényével halvány derengéssel tölti be a vájatot. A vályogfalak hideg levegőt árasztanak magukból, áporodott szag terjeng a fullasztó levegőben. Szoktatnom kell a szemem a különös fényviszonyokhoz, miközben néhány lépést teszek előre és a férfi mellett megállok. Előttem egy hatalmas fehér tábla magasodik, rajta megannyi felragasztott, lesből készült portré, mindegyik egy különös arcot ábrázol, alájuk pedig filctollal a nevüket firkálták fel. A mellette húzódó faliújságon fegyverek lógnak: géppisztolyok, kézi változataik, különböző méretű kések, egy-két gránát. Egy sarokba felállított asztalon papírhegyek sorakoznak, közöttük kezdetleges bomba díszeleg. A homlokom közepéig szalad a szemöldököm, de fáradt mosolyra húzódnak ajkaim. Az oroszlán búvóhelye mégiscsak tartogat számomra néhány érdekességet.

  A képekkel teleragasztott tábla elé állok. Az egész úgy fest, mint egy elfuserált maffia família családfája, ahol támogatott a homoszexualitás, hiszen a legtöbb előhívott fotón kemény vonású, néha torz férfiarcokból, különböző színű szemek merednek vissza rám. A tetején az „uralkodót” ábrázoló arcképen állapodik meg a tekintetem. Markáns vonásai bár ártatlanságot sugároznak, moha zöld szemeiben ott csillog a vadállatias tűz. Az arca teljességgel aránytalan, felül kissé keskenyebb, az állkapocscsontja azonban kiszélesedik. Vaskos álla bevágott, a képen az arca olyan sima, mint egy makulátlan baba popsi.

  Leolvasom a nevét és azonnal tudom, hogy ő az, akit kerestem. Ő volt Alana Shark szeretője, illetve a drogcsempész-hálózat angyali arcú főnöke.

  Adam Morgenster.

  Ízlelgetem a nevet, az emlékeim mappáiban kutatok, azonban rá kell jöjjek, hogy soha nem hallottam ezelőtt. Túl agyafúrt, ő maga megbújik az emberei falanxa mögött és csupán akkor dugja ki a fejét, ha úgy érzi, veszélyben van a trónja. Azonban én mindent megteszek annak érdekében, hogy előcsalogassam a teknősbékát a páncéljából.

  Mikor a nyomozóra pillantok, beszélni kezd.

  - Nos, mint láthatod nem lazsáltam és nem adtam el a lelkem teljesen az ördögnek, csupán féltem a családomat. Ez az ember bármennyire vonzó, bármennyire tűnik ártatlannak, koránt sem az, akinek mutatja magát. Azonban be kell látnunk, hogy ő a város gazembereinek legjobb játékosa. Úgy irányítja a hálózatot, hogy közben végig titokban marad a neve, a befolyó pénz mégis az ő markát üti és az emberei annyira tartanak tőle, hogy nem is mernek fellázadni ellene. Azt mondják, soha nem ölt még embert a saját két kezével, mindent a csatlósaival végeztet el, akárcsak a középkorban. Az emberekkel közvetlen, de ha magadra haragítod, akkor már bérelhetsz is egy parcellát a temetőben, de a kiásott lyuk már biztos ott vár a sivatagban. Bármennyire is kemény vagy – most először szakítja el a pillantását a tábláról és szegezi az arcélemre. – Nagyon nem kéne beleütnöd az orrod ebbe a mocskos világba. Talán szörnyű ember vagy, de még lehet szép halálod. Nem hiszem, hogy úgy akarod végezni, mint én. Nem hiszem, hogy erre vágysz. Legyél bármennyire szívós, a tarkódon nincs szemed, s nem lehetsz egyszerre több helyen, hogy mindenkit megvédj, akit szeretsz. Ezek férgek, nem szent nekik semmi. Orvul támadnak, cselesek és villámgyorsak.

  Kint fütyül a szél, az eső úgy szakad, mintha dézsából öntenék, a szürke égen néhol mennydörgés által kísért villámok cikáznak. Tökéletes idő a rémtörténetekhez, már csak egy tábortűz és néhány zacskó pillecukor hiányzik.

  Paul is elhallgat, mintha fülelne, aztán tovább folytatja.

  - A mellette lévő fotón a felesége látható. Csinos, tanult ügyvédnő, azonban az idegei tropára mentek, gyakran problémái vannak a gyógyszerekkel, az állapota kiszámíthatatlan, labilis, azonban remek a szakmájában, ezért foglalkoztatják a mai napig, és mert kordában tudja tartani a problémáit. Állítólag sakkban tartja Adamet, én viszont kötve hiszem. Ez a nő legalább annyira veszélyes, mint egy felhúzható játékaligátor.

  A mutatóujjával az alattuk lévő sorra bök. Az itt lévő képeken komor férfiarcok merednek rám.

  - Ők a legfontosabb építőelemek, Adam közvetlen emberei, akikkel kommunikál is. Ők az egyetlenek, akik ismerik a kilétét, a többiek csak a közvetítőkkel találkozhatnak – rábök a középső fickóra. Világosszőke haját hátrazselézve hordja, hófehér bőre szinte beleolvad a háttérbe. Ha nem látnám közvetlen közelről kék szemét, biztos albínónak tippelném. – Ő itt Isaac Kinsella. Mondhatni Főnök 2. Ő kevésbé okos, ám annál hatékonyabb. Bármennyire is furcsa, imádja a divatot, rengeteg pénzt áldozott bele. Még saját ruhamárkája is van - kissé felnevet. Valóban vicces hobbinak hódol, nem sokszor találkoztam olyan bűnözővel, aki divatcéget vezet és a saját maga által tervezett idióta ruhakölteményekben mászkál. Igazi kuriózum az ipse. És biztos vagyok benne, hogy olyan forró, hogy ha a közelébe érsz, megéget az aurája.

  Az alsó sorban hölgyek képei sorakoznak. Legtöbb viszonylag pornográf, valószínű a világhálóról töltöttek le valamennyit. Nem nehéz rájönnöm milyen kapcsolat fűzi őket a férfihez, aki bár házas, biztosan nem veti meg az ilyesféle élvezeteket. Mikor az egyik képen megpillantom Alana gyönyörű arcát, amint éppen százezer wattos mosolyt lövell a kameráknak, ökölbe szorul a kezem. A tekintetem azonnal tovasiklik, azonban a mellette lévő kép még inkább letaglóz. Ezen egy göndör, vörös fürtű, démoni tekintetű nő nézz vissza rám. A pillanatképen a kezében mikrofont szorongat, száján a védjegyévé vált mahagóni vörös rúzs fénylik. Mégis mit keres Evelyn Carter ennek az embernek a királyi udvarában?

  A fotóra bökök. Fel sem tűnik, mennyire erősen teszem, szinte átlyukasztom a képet.

  - Ki ez a nő?

  Paul kissé meglepődik, aztán csak megvonja a vállát.

  - Valami jazz énekesnő. Egy éve elég sűrűn adott magánkoncerteket a férfinek, ha érti, mire célzok.

  Pontosan értem mire céloz. Hát hogyne érteném. Már minden világos, akár a vakablak. Hogy eddig miért nem ötlött fel bennem a kapcsolat?

  Az utolsó női arcra pillantok.

  - Ő a mostani szeretője?

  Paul bólint.

  - Danielle Patridge. Egy kanadai rúdtáncos.

  Elcsendesül a vihar, csupán a túlterhelt csatornák okádják magukból az esővizet és a távolból néhány halk dörej hallatszik. A Nap is kikukucskál a zord felhők mögül és szépen lassan visszafoglalja trónját. Szóra nyitom a szám, ekkor azonban vérfagyasztó sikoly hasít a levegőbe, amit hangos zörej követ, mintha valami ezer apró üvegdarabra robbant volna. Paullal egyszerre kapjuk fel a fejünket, aztán rontunk ki a szabadba. Kissé megrészegít a hirtelen klímaváltozás, a fülledt levegőtől megingok. Az autóm mögött parkoló dzsip ajtaját feltépik, egy sötét öltözéket viselő, széles vállú alak pattan be a vezetőülésre. A gázra tapos és elszáguld. Mire feleszmélek akár a tárat is kilőhetném, az autó a nedves aszfaltból felszálló pára által kísérve, hangos gázfröccsel tűnik el a látóteremből.

  Szitokszavakat mormolva fordulok a ház nyitott ajtaja felé. Paul már a házba hatolt, az ő hangos szűkülésétől hangos a környék. Mikor átlépem a küszöböt, megpillantom a katasztrófát, amit nem a vihar okozott. A nyomozó az előszobaszőnyegem térdel, ölében az alig tíz esztendős fia holttestét öleli magához. A gyermeket brutális kegyetlenséggel gyilkolták meg, fejéből egy machete vértől ragacsos markolata áll ki.

  Nem tudok megszólalni. Képtelen vagyok bármit mondani a férfinek. Jól tudom, a részvétnyilvánításommal a fenekét is tisztára törölhetné.

  Halk nyöszörgésre kapom fel a fejem. A bal lábam mellé pillantok, a földön üvegszilánkok, mint ezernyi csiszolt gyémánt csillognak a rájuk vetülő napfényben. A szilánkok alatt, a keret által gúzsba kötve egy női test fekszik. A bőrére száradt vértől csupán nehezen ismerem fel a gyönyörű szempár tulajdonosát. Evelyn Carter az életéért küszködik a fájdalom démonaival. Azonnal leguggolok elé, megszabadítom a tükör keretétől. A pulzusa után kutatok. A szíve még bágyadtan bár, de ver. Életben van. Csupán rajtam múlik, hogy ez így is marad-e.
  Óvatosan, nehogy még nagyobb kárt tegyek szétkaszabolt testében, nem törődve a bőrömet

Kinda Outta Luck

felsértő üvegszilánkoktól, két kezemmel alá nyúlok és felnyalábolom a földről. Az ajtó felé sietek vele, mikor a háttérben egy lövés dördül. Madárcsaládok reppenek fel a közeli fákról, házőrző kutyák kezdenek veszett ugatásba.

  Nem pillantok hátra. Tudom, hogy Paul a családja után ment, hogy az örökkévalóságban se maradjanak egyedül, apa, férj, nyomozó nélkül. Aki bár nem tudta megvédeni a családját a rájuk leselkedő végzet elől, hősként halt meg.

  Mikor átlépem a küszöböt, megfogadom, hogy nem hagyom, hogy végső búcsú nélkül távozzanak az élettől, nem hagyom, hogy ne maradjon fent emlék arról, hogy éltek.

  A harmatos fűre fektetem Evelyn testét. Letérdelek mellé, előhalászom a telefonom. Véres, reszkető ujjakkal tárcsázok. Mentőt hívok hozzá. Én magam nem vihetem be a kórházba. Bár önzőség, később még megköszöni nekem.

  Mert biztos vagyok benne, hogy lesz rá alkalma. Mert ő a legerősebb nő, akit valaha ismertem.

  Szemeit félárbocra nyitja, az élet alig pislákol bennük. A kezemért nyúl. Akár egy újszülött csecsemő, a csuklómra fonja hosszú, hófehér ujjait és szóra nyitja kicserepesedett ajkait.

  - És lám, az ördögnek is van lelke.

  Mentőautó szirénája süvít fel.

  Eltűnök, mielőtt túl késő lenne.