3. fejezet

Sziasztok Édeseim! 

Elsősorban elnézéseteket szeretném kérni a csúszás miatt, de nem felejtettelek el benneteket, csupán időhiányban szenvedtem a hétvégén és ezért teszem közzé az utolsó pillanatban a következő fejezetet, szám szerint a harmadikat. Felmenőben annyit szeretnék hozzáfűzni a részhez, hogy megismerkedünk egy új szereplővel és egyre közelebb kerülünk a két főszereplő találkozásához!

Jó olvasást!

3. fejezet – Kísértő múlt

Harley Dawson

99 Problems

   1969-es Chevy Camaro száguld velem a korai órákban is forgalmas sztrádán. Fél kézzel, rutinosan forgatom a kormányt és hasonlóan gyakorlott módon szegem meg az összes létező közúti szabályt. Index nélkül előzöm meg az előttem araszoló kamiont és sorolok be a külső sávba. Monumentális méreteket öltött tölgyfák takarásában a fülig csipás Nap hunyorogva festi rózsaszínesre az oszladozó felhők szegélyezte horizontot.  Néhány kilométer múltán gyérül a forgalom, a város fényei is eltávolodnak és csak néhány, méretes plakát szegélyezi a végeláthatatlan országutat, amit narancsos fényárban fürösztött, homokos sivatag vesz körül, amíg a szem ellát. Nem sokáig élvezhetem a kietlen táj nyújtotta magányt, ugyanis a 45-ös mérföldkőnél rákanyarodom egy keskeny erdei útra, ahol a váltót kettesbe teszem, és visszafogottabb tempóban haladok a göröngyös utakon.

  A rádióból Jay-Z 99 problémáját sodorja magával a feltámadó szél, ami belekap dús hajamba és kedvére játszadozik vele. Ujjaimmal a dal ritmusára dobolok a kormánykeréken, hangulatomhoz csupán a fákon agonizáló énekesmadarak társulnak, az ütemet pedig egy szeszélyesen kopácsoló harkály szolgáltatja, valahol az egyik akác tekintélyes törzsén megbújva.

  A műszerfalon lévő órára pillantok, majd a gázra taposok és közel száznyolcvan km/órás sebességgel szelem a kilométereket. „99 problémám van, de egyik sem a ribanc miatt” – mantrázza a rapper, és én vele együtt éneklem a sorokat. A napsugarak ingerlőn játszanak az arcbőrömön, az anyósülésen heverő napszemüveget pedig az orrnyergemre tolom.

  Katherine munkaideje a Jack’s-ben fél óra múlva lejár és igazán megérdemli, hogy valaki végre kirángassa az unalmas hétköznapokból és megmutassa neki milyen is, ha az ember igazán érzi, hogy él. Nincs sok olyan személy a környezetemben, aki annyira közel került volna hozzám az elmúlt években, mint a filippínó, ír és skót felmenőkkel megáldott lány, aki tágra nyílt szemekkel szemléli maga körül a világot és az élet számára egy felbecsülhetetlen ajándék, aminek minden egyes napját olyan alázatosan és megfontoltan éli, mintha az lenne az utolsó. Én pedig az összes erőmmel, egész hátralévő életemben azon leszek, hogy minden tőlem telhetőt megtegyek a boldogsága érdekében.

  Reggel a hűtőjére kifüggesztett bakancslistájának következő pontját szemlélve pillantottam meg a konyhapultra dobott számlákat. Az egyik borítékban egy figyelmeztetés lapult, a levélben pedig szaknyelven, kibogozhatatlan körmondatokban annyi állt, hogy ha a lány nem fizeti be a következő részletét a felvett kölcsönnek, akkor azonnali hatállyal ki kell költöznie a tóparti házából. Minden alkalommal, ha a beszélgetésünk ehhez hasonló mederbe terelődött, gyakran kínos csend telepedett le a szobára, mindketten hol egymás arcát, hol a poharunk tartalmát fürkésztük. A felajánlott segítségem alól azonban mindenkor kihátrált, mondván az e havi fizetéséből majd képes lesz kifizetni a tartozásait és ismét egyenesbe lendül az élete. De legbelül tudtam, hogy ezeket a szavakat csupán a csökönyössége mondatja vele, és nagyobb szüksége van a segítségemre, mint egy falat kenyérre. Ma reggel azonban elhatároztam, hogy nem szólok neki a tervemről, a számlát pedig a farzsebembe csúsztattam, majd a fogaimmal lerántottam a filctoll kupakját és kihúztam a 6. pontot: Horror-vasút a Coney Islandon, végül a bőrkabátomat a vállamra kapva távoztam a hajlékból.

  A megismerkedésünk pontos dátuma mindkettőnk számára homályos, de a nap, amikor először pillantottam meg, örökké élni fog bennem, mert ez a végzetes éjszaka kellett ahhoz, hogy végre teljesen felnyissa a szemem és rájöjjek: nem az egész lelkem adtam el aprópénzért az ördögnek.

  Katherine szülei nemes állampolgárai voltak az Észak-Karolina-beli Charlotte városának, ahol a fülledt nyáréjszakán megállíthatatlan tűz pusztított a városhatáron húzódó erdőben. A hatóságok és a tűzoltóság dolgozói tanácstalanul álltak a katasztrófát kiváltó tényező előtt, én pedig egy dombtetőről figyeltem, ahogy az emberek fejvesztve menekülnek a pusztító lángok elől, de a természettel vívott harcuk ismételten csúnya kudarcba fulladt. Az öngyújtó vidáman táncoló lángja megvilágította az előttem reszkető, térden kuporgó aprócska, törékeny nő rémülettől eltorzult arcát.

  - Sajnálom, Cara, a férjednek nem így kellett volna meghalnia. De te hajthatatlan vagy – ekkor leguggoltam elé és az állánál fogva felemeltem a fejét. – És ha hagytad volna, hogy az erdő békésen leégjen a táborozókkal együtt, akkor talán nem így kellene végződnie. A tetteknek azonban következményeik vannak…

  - Hol a lányom, te szarházi? – kiabálta túl a faropogást, a tűz monoton, egyre elhalóbb sercegését, a pusztulást kísérő lusta dallamot.

  Ekkor megjelent a lelki szemeim előtt az ártatlan arc, amit elcsúfítottak a rettegés nyomai. A tágra nyílt pupillák, a csokoládébarna szemek, a remegő ajkak. A vontatott sikítással kísért lábdobogások.

  - Okosabb volt, mint te. Neki sikerült elfutnia előlem – közöltem szenvtelenül és a mélységbe taszítottam a szinte felismerhetetlenné égett nőt. Nem néztem végig a haláltusáját, a domb takarásában parkoló Corvettembe ültem, amivel elhajtottam a helyszínről.

  Három évvel később, egy ír kocsmában a tekintetem ismét találkozott a csokoládébarna szempárral, amik most mosolyogva pillantottak rám a szűk szemrésekből. És amikor belenéztem azokba az igéző szemekbe, tudtam, hogy a kislány, aki olyan szívbemarkolóan nézte végig az édesapja halálát, most egy szexi, érett nő testében lakozik, a sebek, amiket okoztam, pedig most is ott élnek benne, azzal a mérhetetlen bosszúvággyal együtt, amit csak akkor tapasztalhat meg az ember, ha elveszíti azokat a személyeket, akiket saját magánál is jobban szeretett. Ám ekkor a lány mellett, a távolban felbukkant egy halvány alak, egy tágra nyílt, zöld szemű kisfiú, akinek sápadt arcán egy kósza könnycsepp csordogált. A fájdalom olyan mélyen hasított belém, hogy a kezemben lévő kristálypohár millió apró darabra robbant szét, ahogy átszakította az italokkal tömött polc mögötti tükörfalat.

  Ekkor Katherine összerezzent, elmormolt egy fohászt Jézus Máriához, végül keserves mosolyra húzta tökéletes vonalú ajkait.

  - Semmi gond. Biztos kemény időszakon mész át – a vékony kezével gyengéden megszorította a vállam, majd bíztató mosoly kíséretében újabb whiskyt töltött.

  Fogalma sincs, ki is vagyok valójában. Nem tudja, hogy én tettem tönkre az életét – hasított belém a felismerés.

  A rám törő emlékhullámoktól részegen kanyarodom rá a kocsma előtti sóderes homokra. Leállítom az autó motorját, a kesztyűtartóba dobom a napszemüvegem és belököm a Jack’s lengőajtaját. A küszöböt átlépve arcon csap a bent gomolygó cigarettafüst és az alkohol oly gyakran érzett egyvelege, ám mindez akkora dózisban, hogy kis híján visszahőkölök. A jóleső böfögés feladója meg-megbicsakló nyelvvel elrebeg egy bocsánatkérést, majd kiszédeleg az utcára. A baráti hátba paskolás éppen kellő löketet ad neki ahhoz, hogy fejjel köszöntse az első útjába kerülő fát és elterüljön alatta.

  A pult alól felbukkanó Katherine először kételkedő arccal, majd őszinte mosollyal mér végig.

  - Helló Harley! – kisiet a pult mögül és fél kézzel magához ölel. – Éppen most készülök a váltásra, de még belefér egy ital – csiripeli lelkesen.

  Leintem.

  - Érted jöttem, nem inni – közlöm, a szám jobb szegletében aprócska mosoly bujkál.

  Megtorpan, a törlőruhát a pultra dobja, kiköti a kötényét és karba font kezekkel méregetni kezd. Az arca megváltozik, gyanakvó pillantások közepette helyezi át a testsúlyát egyik lábáról a másikra, mint egy türelmetlen, izgő-mozgó kislány.

  - Beviszel a városba? – lelkesedése szélesebb mosolyra késztet.

  - Igen, de tudod mit – kezdem, de inkább a tettek mezejére lépek; könnyedén átlendülök a pult felett és leemelem a polcról a legdrágább scotchot, egy Dalmoret. – Ezt is vigyük magunkkal – pénzt dobok a nyitott pénztárgépbe, aztán lezser léptekkel az ajtó felé veszem az irányt. A vállam felett tekintek vissza a lányra – Jössz bébi? – kérdezem felvont szemöldökkel.

  Felmutatja a mutatóujját.

  - Túl sok pénzt fizettél érte. Visszajár egy ezer dollár minimum – motyogja a pénzt számolgatva, miközben játékosan hullámzó, csokoládébarna haja az arcába omlik.

  Színpadiasan felsóhajtok.

  - Tartsd meg – közlöm unottan.

  - A főnök nem engedi, hogy elfogadjunk borravalót – közli a pénzt lebegtetve.

  - A bunkó főnöködsenkit nem érdekel – megvonom a vállam.

  Kat néhány röpke pillanatig a pénzt fixírozza, majd megadóan a farzsebébe süllyeszti. A vállára kapja a táskáját és futólépésbe mellém szegődik. Lenyitom a cabrio tetejét, ő pedig megkerülve a kocsit behuppan az anyósülésre.

Sweet Child O' Mine

  Közel ötven kilométer és fél liter tiszta whisky után már önfeledten, teli torokból énekeljük a Sweet Child

O’ Mine-t, közel százötvennel vesszük be a legmeredekebb kanyart és Kat minden gátlását levetkőzve mutatja meg bájait a ránk dudáló kamionsofőrnek, aki meglepetésében lesodródik az útról, de már nem várjuk meg, hogy leugorjon a vezetőülésből, tovaszáguldunk a tűzforró délelőttben.

  Az erdei úthoz érvén Kat fészkelődni kezd mellettem.

  - Állj meg Harl, már nem bírom tovább visszatartani – kuncogja a hátradöntött fejjel.

  Egy sóhaj kíséretében lehúzódok az út szélére. Figyelemmel kísérem, ahogy a fák közé kacsázik és a válla felett rám vigyorog.

  - Előre nézz, mert nem vállalok érted felelősséget – kiabálom utána, mire felmutatja a középső ujját, ezzel a nemzetközi jelzéssel pedig tudomásomra hozza velős véleményét.

  Még látom, amint megbotlik egy hatalmas tölgy kiálló gyökerében és a fülemig el is jutnak a szitokszavainak töredékfoszlányai. Megforgatom a szemeim és kényelmesen elhelyezkedem az ülésen. Belekortyolok a hamisíthatatlan whiskybe, lehunyt szemekkel élvezem, ahogy az alkohol végigcsordogál az ereimben és elhomályosítja az elmémben kavargó emlékképeket.

  Kat sikolyára riadok fel. A szemeim azonnal felpattannak, de először csak bambán bámulom a szélvédőt. Újabb vérfagyasztó sikoly hasít a levegőbe, ebédidejükben megzavart madárcsaládok rebbennek fel a fák lombjai által nyújtott fedezékükből.

  - Kurva életbe – marokra kapom az ülés alá rejtett pisztolyom és kirúgom a kocsiajtót. Átugrom az utat szegélyező vizes árkot, ezzel a lendülettel a fák közé is vetem magam. Az ösvényen megállásra kényszerít egy erőteljes hang. A fák közé húzódok, amik takarásából tökéletes rálátok a sötét bőrű „őslakóra”.

  - Kinyírlak te hülye ribanc! Megmondtam, hogy az én területemre senki nem teheti be a lábát! Ki van írva nagy vörös betűkkel, hogy az olyan ostoba luvnyák, mint te észrevegyék! – károgja fülsértően mély robosztussal.

  Kat a karjai közt vergődik, egészen addig, míg a torkához nem nyomódik az elefántölő flinta csöve, ekkor mozdulatlanná merevedik az izmos, tetoválásokkal tarkított barna karok szorításában.

  Szinte hallom szívének szapora verését, el-elakadó lélegzetvételeit.

  - Ne… Ne bántson – hebegi szaggatottan, könnyeit nyeldesve.

  Az indián vörösbor karcos nevetésbe kezd, ez idő alatt előrearaszolok néhány lépésnyit és leereszkedem az egyik ricinusbokor takarásában. Lopva ellenőrzöm a fegyverem csövét. Csalódottan állapítom meg, hogy a tárban csupán egy golyó árválkodik.

  Ha nem célzom pontosan Katet megöli az erdőlakó.

  Ha pontosan célzok… Talán, akkor is.

  A férfi hevesen markolja a lány dús haját és többször is erőteljes mozdulattal hátrarántja a fejét.

  - Olyan mámorító az illatod. Lehet, mégis inkább megtartalak. Kevés élő pinát találni errefelé. Az ilyen ritka kincseket, mint te, pedig meg kell becsülni.

  Kat egyre sápadtabban lóg a nímand karjaiban, én pedig egyre erősebben szorítom a Springfield markolatát. Szürke pólómat a hátamhoz tapasztja a verejték, körülöttem feszült csendben figyel a természet.

  - Eresszen el. Nem járna jól velem. A barátom úgyis megtalálja, előle nem képes elmenekülni, és ha megleli, habozás nélkül a testébe ereszt egy tárnyi ólmot. Eresszen, ha kedves az élete…

Battle Cry

  Végszóra meghúzom a ravaszt és a golyó végtelennek tűnő lassúsággal szeli át a köztünk lévő néhány méteres távolságot, hogy átszakítson egy ártatlan akáclevelet, végül pedig a mit sem sejtő erdőlakó koponyájába fúródjon.

  A fickó tágra nyílt szemekkel, vért felköhögve, utolsó erejével eltaszítja magától a rémülettől halálra fagyott lányt, aztán magatehetetlenül arccal lefelé a földre rogy.

  Kitörök a fák sűrűjéből és még időben nyújtok támaszt a kétségbeeséstől remegő lábakkal öklendező Kat számára.

  - Meg… Megölted? – vállamba fúrja könnyáztatta arcát.

  Bólintok.

  - Muszáj volt. Nem nézhettem tétlenül, amit veled tesz, vagy akart tenni – válaszolom le sem véve a szemem a poros holttestről.

  - Rosszul vagyok – nyögi alig hallhatóan. – Vigyél haza – szavainak csak töredékét értem, de alázatosan teljesítem feltételezett kívánságát.

  Karjaimba kapom, a kanyargós ösvényt követve az autómhoz viszem, aminek lefektettem hátsó ülésére, én pedig a kormányhoz ülök. Tapintattal a lány állapotára, komótosan fordulok rá a városba vezető országútra. Az anyósülésre dobott telefonom türelmetlen rezgésbe kezd. Lehalkítom a rádiót és a fülemhez emelem a készüléket.

  - Mondtam, hogy ma ne zavarj, Christian.

 - Alanát megölték, haver. És megtalálták az ujjlenyomataid a halálát okozó egyedi tervezésű orosz pisztolyból származó golyókon. Te vagy az első számú gyanúsított, Harley. 

2. fejezet

Köszöntök minden kedves jelenlegi és leendő olvasómat, illetve a blogra feltévedt látogatókat! 

Elérkezett az idő, hogy újabb fejezettel gazdagodjon a történet, és bár a rész nem lett hosszú, mégis elég tartalmas ahhoz, hogy ez ne legyen hátrány. Most kivételesen csak Evelyn szemszögét olvashatjátok, a harmadik fejezetben viszont Harley-é lesz a főszerep.

Személy szerint úgy gondolom ezzel a résszel indítom be leginkább az eseményeket és nyer is igazi értelmet a történet! Egyébként a karakterek menüben újítás történt, illetve létrehoztam egy bővebb tartalom menüpontot, amiben aki többet szeretne tudni a sztoriról az elolvashat egy részletesebb ismertetőt!

És végül, de nem utolsó sorban, szeretném megköszönni az olvasóimnak, hogy ilyen kedvesek és támogatnak abban, amit csinálok!

Jó olvasást; Skyler

Fordulópont

Evelyn Carter

 A lenyugvó Nap narancsos színűre festi a horizontot, tücskök halk ciripelése jelzi a fülledt nyáreste közeledtét. Halk sóhajjal fordítom el a tekintetem az alkonyat szemet gyönyörködtető panorámájától, ami minden este oly kedves számomra. Ebben a napszakban nyitottam fel elsőnek a szemeim és érzem, szinte tudom, hogy ez lesz az a végzetes óra, amikor örökké le is hunyom őket.

  Mert eljön majd az idő, mikor minden lépésemnél a sarkamban lesz a Halál szele, és ha egy szakadékhoz érek, nem röstell majd a mélybe taszítani. És lehet az ember bármennyire szívós, eltökélt vagy cseles, akkor sem lesz képes arra, hogy felülkerekedjen a végzetén. Ez az élet rendje; megszületünk, élünk egy olyan életet, amit gyorstalpalón végzünk, aztán meghalunk. Mindenki úgy távozik az élők sorából, ahogy élt, persze akadnak kivételek. Ők az igazi áldozatai a világon folyó igazi harcnak.

  Fáradt elmém eszmefuttatása közben előhalászom a lakáskulcsom a Versace táskámból. Belököm a kétszárnyú, minden bizonnyal Shreknek és családjának tervezett vasajtót, amit ismét újabb leleményes firkák tesznek XXI. századivá. A biciklitartó és a postaládák mellett elhaladva biccentek Morrisnak, a ház pókhasú portásának, majd megnyomom a negyediken tartózkodó lift gombját. Súlyomat a bal lábamra helyezve várom az istenverte szerkezetet, ami naponta legalább kétszer beszorul az emeletek között, és úgy sejlik, ma sem marad el a lábedzés, hála a hosszú lépcsősornak, év végére olyan lábaim lesznek, hogy a sztárok térden állva könyörögnek a küszöbömnél, hogy áruljam el a receptem. Koplalás, paleo diéta, esetleg drága pirulák?

  És erre én azt felelem: sokat lépcsőztem. Ők pedig majd arcon röhögnek, mert nem tudják elképzelni, hogy még létezik kemény munkával elért siker.

  Sokszor elmélkedtem már azon, vajon milyen irányba haladt volna az életem, ha fejest ugrok a cápákkal teli mélyvízbe és nem várok a megfelelő menedzserre, hanem kezet rázok azokkal, akik milliárd dolláros bébit faragnának belőlem. Vajon mire buzdítanának a siker érdekében? Egy daruról lógva hintázzak a város felett, vagy meztelenül parádézzak egy kietlen szigeten?

  De mindenekelőtt magam mögött hagyhatnám az omladozó vakolatú többszintes házat, a hobbi szinten

polcot, kecske alakú vázát, vagy éppen csillag alakú újságtartót lelkesen barkácsoló szomszédomat, aki heti szinten csenget be hozzám kolosszálisabbnál kolosszálisabb alkotásaival. Ilyenkor szembesülök azzal a ténnyel, hogy a lelkesedés nem elég ahhoz, hogy maradandót alkossunk, ehhez kell egy belülről fakadó, magával született adottság, amit elcsépelten csak tehetségnek neveznek.

  Az utolsó lépcsőfordulót zihálva hagyom magam mögött, de eltökélten lépdelek a legfelső emeleti lakásomhoz. Semmire nem vágyom jobban, mint egy forró fürdő és egy kiadós alvás által nyújtott kényeztetésre. Olyan régen jutott már időm egy kis magányra, hogy lassan el is felejtem milyen összezárva lenni saját magaddal.

  Az utolsó lépcsőfokon megtorpanok. A szívem a torkomban dobog, a pulzusom ezerrel száguld és verítékcseppek futnak versenyt a hátamon. A tompa puffanások és a messziről is jól hallható, csiszolásra emlékeztető sercegések befurakodnak az elmémbe, szűnni nem akarva kísértenek. Villámként cikázó gondolataim és a halkulni tetsző hangok nem engedik, hogy tisztán lássak.

  Az ajtómhoz botorkálok. Alig teszek meg három lépést, de úgy érzem, mintha ólom csordogálna az ereimben, s az agyam úgy kattog, mint egy ezer éves antik óra.

  A jéghideg kilincsre tapasztom lucskos tenyerem, de mielőtt lenyomnám, felcsendül a liftet jelző, oly sokszor hallott, dallamos kattanás.

  Azonnal a lassan szétnyíló ajtók felé fordulok.

  És az elém táruló látványtól a torkomra fagy a feltörni készülő sikoly; az apró dobozból szinte a lábaimhoz csörgedezik a híg, még friss vérpatak. A lift falán lévő tükröt elkent vérpacák homályosítják, a páternoszter falain agyvelő – és csontmaradványok, illetve azonosíthatatlan belső szervek darabjai folydogálnak lefelé.

  A padlóra pillantva, pedig pontosan az a látvány fogad, mitől a legjobban féltem: egy emberi lényre nem hasonlító, groteszkre szabdalt, a félig kitépett hosszú, szalmaszőke tincseiből ítélve, női holttest hever az oldalára fordított állapotban.

  Liftezik a gyomrom, a végtagjaim ledermednek, és egész testemben ráz a hideg, holott közel harminc fokos hőség tombol az utcákon.

  Behunyom a szemeim.

  - Nem, nem, nem, nem – mantrázom berögzülten.

  Keserű szájízzel, a félelemtől kicserepesedett ajkakkal guggolok le a test elé abban a reményben, hogy majd a zsebében találok valami iratot, ami segíthet beazonosítani a kilétét.

  Lassan fölé hajolok. Remegve nyújtom jobb kezem a farzsebe felé és csak ekkor szembesülök a sokkoló ténnyel: a nőt egész testében kettészelték. Szinte hátratántorodok, ám valami belső kényszer arra ösztökél, hogy ne adjam fel a keresést.

  Ekkor azonban megnyikordul a szerkezet. Éppen időben sikerül elvetődnöm, így nem ránt magával lefelé száguldtában.

  Még felocsúdni sincs időm meglepettségemből, mikor a lakásomból kiszüremlő újabb puffanások erősebbnek bizonyulnak az előzőeknél.

  Nehéz fejjel kecmergek talpra és lököm be az ajtót, amit a huzat a falnak csap. A hálószoba ablaka szélesre tárva fogad, a függönyt pedig felbőszülten tépi a feltámadó szél.

  Nem érek rá a lakásban fogadott rendetlenség miatt tépelődni, ugyanis újabb sercegések és monoton dörej üti meg a fülem. Szédelegve a hang forrása, a konyha felé botorkálok.

  A helyiséget üresen találom.

  Lábdobogásokra leszek figyelmes és a folyosóra rohanok, de elkésem.

  A hófehér falon vérrel írt felirat fogad:

  „Még élsz. Értékeld.”

  Fogalmam sincs hogyan jutottam el a villáig, hiszen a rémült képem és véres ruháim könnyen felhívhatták volna a bóklászó járőrök figyelmét a metróállomáson.

  Az impozáns lakóház előtt szobrozva immár nem kattog az agyam, már nem a rettegéstől reszketek, mint a nyárfalevél, hanem a feszültségtől, amivel biztos vagyok, hogy üzemeltetni tudnék egy egész gyárépületet.

  A csöngőn tenyerelek egy üvegfalú luxusvilla ajtajánál, szakadtan, véresen, az izzadságtól a testemhez tapadt felsővel, egyszóval úgy festek, mint egy félresikerült zombi egy elcsépelt film castingjáról.  

  Kitartásom eléri a célját: az ajtó feltárul előttem.

  Álmos szemek pislognak rám a hosszú szempillák alól.

  - Nem jöhetsz ide, Evelyn. Húzz haza szépen, mielőtt Jenna hazaérne.

  - Leszarom a feleséged! – visítom eszelősen.

  Ekkor végre végignéz rajtam és elkerekedett szemmel ránt be a házba, majd csukja be mögöttem az ajtót.

  - Mi az isten történt veled? – kérdezi szinte érdeklődést mutatva irányomba, de tudom, hogy soha nem törte magát azért, hogy foglalkozzon az életemmel.

  Csak egy mentőöv voltam számára, amibe kapaszkodhatott, ha úgy érezte teljesen beszippantja a jéghideg víz. Tudtam az ügyvédnőről, aki diktátorként jár-kel a házban, a gyűrűsujján pedig ott csillog az Adam által neki vásárolt, gyémánt jegygyűrű. Morgenster elkövetett néhány ballépést, amit a nő simított el, ez köti őt most hozzá és ez az oka annak, hogy nem válik el tőle. Ellenben cseppet sem folytat monogám életmódot, erre pedig élő bizonyíték én magam volnék.

  Nem ülök le a hófehér kanapéra, tekintettel vagyok a kárpit tisztaságára, inkább idegesen járkálok fel-alá.

  - Menstruálsz, vagy elgurult a gyógyszered? Szólalj már meg, Eve, az isten szerelmére! – erélyes hangjába cseppnyi aggodalom vegyül. Legurítja torkán a nemrég kitöltött Dalmoret. Ez a kedvenc whiskyje, minden szex után ehhez nyúlt.

  - Nem én vagyok az, akinek gyógyszerekre van szüksége! – ezzel Jenna labilisságára utalok, ami miatt nyugtatókkal tömte magát nehogy bárki észrevegye: teljesen meghibbant. Ha elfelejtette, vagy éppen egyszerűen csak nem akarta beszedni a bogyóit, dühkitörések jelentkeztek nála, gyakran tikkelt a szeme és eleredt az orra. Ilyenkor még Adam is óvakodott tőle, ezért is vetett véget kettőnk kapcsolatának, mert félt a lehetséges következményektől.

  És tessék. A nagybetűs Következmény.

  Bár ez csak egy feltételezés, mégis túl erős a gyanúm, hiszen nincs más ember, akinek elég nyomós indoka lehet ahhoz, hogy ezt művelje velem.

  - Ha csak ezért jöttél, akár el is mehetsz – dünnyögi nekem háttal állva.

  - Voltál mostanában szalmaszőke, dús hajú, jeges kék szemű nővel? – szegezem neki a kérdést.

  Ha igen, akkor lebukott. És Jenna nem fog megállni: megöl minden nőt, akinek valaha köze volt a férjéhez és engem hagy utoljára, én leszek a cseresznye a desszertje tetején.

  - Mit érdekel? Te is kezded ezt a hisztit? Megmondtam, hogy a kapcsolatunk kizárólag…

  - Adam! Ma egy agyonvert, kettévágott női hullát találtam a lakásom előtt!

  Háta megfeszül, homlokán kidagad egy ér.

  - Nem, na, nem! Felejtsd el ezt a baromságot, nem Jenna tette – bőszen rázza a fejét. – Nem lenne képes ilyesmire. Lehet, hogy őrült, de nem gyilkos! – a szavaival magát is csak győzködi. A hangja határozott, de látom az arcán, hogy belül őrlődik.

  - Jó, akkor mégis hol van most? – a hanghordozásom Barbieért toporzékoló kislányra emlékeztet.

  Adam leroskad a fotelbe és nehézkes sóhaj hagyja el a száját.

  - Londonban egy konferencián – közli szinte szemrehányásként.

  Valósággal magam is megrémülök a torkomból felszökő eszelős nevetés hallatán.

  - Te is mindig ezt hazudtad, mikor hozzám jöttél.

  Később nem megyek vissza a kísértetházzá avanzsált otthonomba. Időközben négy szomszéd is hívott, hogy zsaruk tolakodnak a lakásomban és utánam kutatnak. Lassan azok a hírek járják, hogy elraboltak és már közel jártak ahhoz, hogy az eltűnésemet hirdető plakátokkal ragasszák körbe a város hirdetőoszlopait és a főbb intézmények faliújságját. Szinte magam előtt látom a keresésemre buzdító szöveget: ELTŰNT! Evelyn Carter 28 éves feltörekvő jazzénekesnőt a minap látták egy bárban énekelni. Aki valahol felismeri a képen szereplő lányt, azonnal hívja a rendőrséget!

  Mikor már anyám is azzal a hírrel fogadott a telefonban, hogy meghaltam, jobbnak láttam szólni a rendőrségnek: élek és virulok, a hulla a liftben pedig nem az én művem.

  Ekkor közölték, hogy nem tudják, miről beszélek, a házban nem találtak semmi holttestet, de menjek be holnap reggel a kapitányságra egy kihallgatásra.

  Zsongó fejjel, mezítláb járkálok Josh bazi nagy házában és tejet locsolok a müzlimre.

  Adamnél tett látogatásommal csak még jobban felkavartam az amúgy sem állóvizet, de legalább felnyitottam egykori szeretőm szemét: jobb, ha esténként nyitott szemmel alszik, ha nem akar arra ébredni, – vagy nem ébredni – hogy egy kés áll ki a hátából és körülötte mindent teleszórtak rózsaszirommal.

  Beleborzongok a saját gondolatmenetembe és gyorsan el is hessegetem a rémmesébe illő képeket.

  Az órára pillantok és megkönnyebbülten állapítom meg, hogy Josh hamarosan hazaérkezik.

1. fejezet

Sziasztok, Kedveseim!

Nos, elérkeztünk az első fejezet publikálásához, aminek valljuk be elég fontos szerepe van a  történet kapcsán, ugyanis –  szerény véleményem szerint – az olvasó ebből képes leginkább véleményt alkotni a történetről, vagy egyáltalán eldönteni azt, hogy később is nyomon követi-e az eseményeket. A prológusból elég kevés dologra derült fény, de ebben a fejezetben igyekszek egy olyan kezdőlöketet adni a Don’t Speak-nek, ami sok embernek felkeltheti majd az érdeklődését.

UI: Ebben a fejezetben előfordulhat 18 éven felülieknek szánt tartalom, de úgy érzem minden kedves látogató el tudja dönteni, hogy elolvassa-e vagy sem.

Jó olvasást;

All-in

Harley Dawson

  A légkondicionáló hűvös fuvallata megdermeszti a hátamon csillogó verejtékcseppeket, a karjaim közt vonagló teremtés megkeményedett mellbimbói minden egyes lökésnél ingerlőn súrolják a mellkasom. Húsos ajkai a nyakamon kalandoznak, hosszú ujjaival a hajamba túr. A műanyag ládarakás, aminek tetején szétterpesztett lábakkal, a vaginájában a farkammal tartózkodik, minden egyes heves mozdulatunknál keservesen nyikorog.

  Jobb kezem a lapockáján nyugszik, a ballal alulról markolok szalmaszőke hajába és hátrarántom a fejét, hogy mohó számmal a hófehér nyakára tapadjak. Fogaimat a bőrébe vájom és harapdálom vékony bőrét, miközben egyre mélyebbre kerülök benne.

  A nyögései sóhajokká halkulnak. Szederjes ajkait harapom az utolsó lökés közben, ami végre elrepít a Paradicsomba. A néhány másodpercig tartó gyönyörbe minden porcikám beleremeg és érzem, ahogy a lány bőre libabőrös lesz. Kihúzódom belőle, utána leemelem a ládáról. A felettünk himbálózó csupasz villanykörte fényében mogyoróbarna szeme mézszínben csillog, véresre harapdált ajkain mosoly játszik.

  - Ki vagy tiltva innen. Cruz megmondta: ha még egyszer beteszed a lábad és ingyen szanaszét kúrogatod a „lányait”, akkor láncfűrésszel vágja le a golyóidat.  – kuncogja, miközben lehajtja bőrszoknyáját és csupasz kebleire húzza fel vörös, spagetti pántos trikóját.

  Felnézek rá az övem meghúzása közben.

  - Úgy nézek ki, mint akit ez érdekel? – felvonom a szemöldököm.

  Felveszem a pisztolyom a vodkás üvegek közül, a farmerem derekába dugom a másik gyorstüzelő fegyverem mellé, aminek éppen az imént vettem hasznát.

  Alana dallamos nevetése betölti az egész raktárhelyiséget.

  - Vigyázz magadra, Harley. Nem szeretném, ha bármi bajod esne – hangja szelíd, vonásai akár egy ártatlan kisgyermeké, ki mit sem sejt a körülötte lévő gonosz lidércek jelenlétéről, aki egy saját, utópikus univerzumban él, amit magának épített fel és ahová nem érhetnek el a gonosz szándékú kezek.

  Bólintok, de nem ígérek semmit.

  Az ígéret szép szó, és semmi más.

  Távolodó alakját figyelem, keskeny csípője lengő mozgását, majd az ajtót, ami halk kattanással becsukódik mögötte.

  Előhalászom a telefonom. Tizenkét nem fogadott hívás. A feladók között szerepel a Megbízóm és Christian, de nem Grey.

  Utóbbi még ráér.

  Az öblös hang tulajdonosát nem épp a legjobb kedvében találom, madarat csak akkor lehetne fogatni vele, ha a vállán egy légpuska nyugodna.

  - Mondtam, hogy mindig legyen elérhető, Dawson. Egy zabos ügyfél fordult hozzám, aki nem kevés összeget ajánlott fel a legjobb emberemnek, ha megszabadítja a fejfájását okozó alaktól. Az ügyfelünk egy multi milliárdos bróker, Jackson Palmer, és meggyűlt a baja egy piti kis tolvajjal, aki minden szombaton pontban tizenegykor kifosztja őt a pókerasztalnál, a saját kaszinójában. Nem inge a fairplay, de Palmer elmondása szerint valami parafenomén, mentalista, Dynamo, tököm tudja már hogyan nevezte. A lényeg az, hogy ma este el kell kapnia. És mennyi az idő?

  Egy torokköszörülés után a telefonba szólok.

  - 22:48.

  Összezárt fogai között szívhatja be a levegőt, mert a vonalon keresztül úgy sejlik, mintha feltámadt volna körülötte a szél.

  - Tíz perc múlva makulátlan öltönyben jelenjen meg az Ariában. Ha késik, elfelejtheti a munkáját. Legyen észnél, Dawson.

  Ezzel bontja a vonalat.

  Az Audi RS7-esem álomként szeli a kilométereket. A műszerfalon lévő telefontartóba fektetett készülékből Christian, régi barátom hangja tölti be az utasteret.

  - Komolyan mondom haver, éppen a csajt döngettem, már rendesen el voltam kényelmesedve, mikor hirtelen szétrobbantak az ablaküvegek és a bejárati ajtó vagy fél métert repült a kommandósok bakancsainak jóvoltából. Lerántották rólam a bigét és úgy, anyaszült meztelenül hátrabilincselték a kezét, közben azt rinyálták, hogy senki se mozduljon – ekkor Batmant megszégyenítő hangszínre vált. – Összehugyoztam volna magam, ha nem lennék harminc éve szobatiszta. Na, aztán felvilágosítottak, hogy a nő, aki úgy nézett ki, mintha Kim Kardashian és Megan Fox frigyéből született volna, már két hete körözött bűnöző, aki szál egyedül rabolt ki egy bankot a múlt hónapban. Haver, majdnem engem is bekaszniztak a priuszom láttán, de aztán tovaszállnak, mint jóllakott légy a sonkáról.

  - Igazán lebilincselő történet, Porter, de most mennem kell – ezzel megszakítom az egyoldalú társalgást, egyúttal magam mögött hagyom az Audit az Aria parkolójában.

  A liftben megigazítom a csokornyakkendőmet, a tükörben ellenőrzöm a fizimiskámat, majd a megfelelő emeleten a kaszinóba lépek.

  Körbenézek az impozáns, márványboltozatú helyiségben, ami egyszerre sugározza a sznobok irigyelt életvitelét és a Vegasi fényűzést.

  Az alsó szinten különböző szerencsejáték asztalok helyezkednek el szétszórtan a teremben, körülöttük az emberek úgy zsongnak, mint méhek a kaptárnál. Velem szemközt, a falnál hosszú, mahagóni pult, a mögötte lévő polcokon pedig különböző márkás italok kelletik magukat.

  Egy hosszú, vörös szőnyeggel letakart lépcsősor egyenesen egy páholyhoz vezet, ahol kopaszodó férfiak és lenyűgöző hajkoronát viselő nők múlatják az időt az asztalok mellett.

  A lépcső tetejére érvén a pókerasztal körül ülők egyként emelik rám tekintetüket, a nők és a férfiak is egyaránt mérnek végig, mintha csak egy eltévedt pille szállt volna köreikbe.

  Széles mosolyra húzom keskeny szám.

  - Ha nem bánják, örömest csatlakoznék a játékukhoz – közlöm negédesen.

  Egy korosodó háj pacni az asztalfőnél terpeszkedve bólint. Ha jól sejtem ő lenne Palmer, akire, az előtte tornyosuló zsetonokat elnézve, ismételten rájár a rúd.

  Helyet foglalok az üres széken, minden bizonnyal a „mentalista” előtt. Nem mintha kaptam volna az illetőről bármiféle személyleírást, viszont a homlokába csúszott khaki baseballsapka, amit a hamuszürke ingéhez húzott, meglehetősen árulkodó jel a kilétéről.

  Pörög a játék, én pedig teljesen megfeledkezem az ittlétem legfőbb céljáról. Kigombolt inggel, feltűrt ujjakkal emelem fel a következő tétet.

  Ebben a körben mindenki feladta, csupán a sapkás és én maradtunk játékban.

  Dáma drill, Ász kísérővel.

  - All-in – dőlök hátra a székemen a férfi szemeit fürkészve.

  Hezitál.

  Látszólag nem veszem le a szemem az arcáról, de valójában a kezein időzik a tekintetem. És ekkor, olyan gyorsasággal, hogy szinte összefolynak a lapok, a zakóujjából előhúz egy kártyát és kicseréli az asztalra fektetettel. Mindezt annyira profin és észrevétlenül csinálja, hogy ha nem saját szememmel látnám, nem hinném el.

  Ekkor jobb kezemet az asztal alá rejtem, másikban az üres kristálypoharat forgatom.

  - Tartom – szólal meg.

  Bal kezemben már ott nyugszik a hangtompítóval felszerelt, kékített acélszánas Taurus PT 92-es. Sokatmondó pillantást váltok Palmerrel, majd ágyékmagasságban meghúzom a ravaszt. A golyó öv alatt fúródik a férfi testébe és mielőtt fellendítené két karját, hogy a zakóujjaiba elrejtett kártyákat elrepítse, felborítom az asztalt és az éles szélű kártyalapok a vörös bársonnyal borított asztallapba fúródnak.

  Ez idő alatt a játékosok és barátnőik mind felugráltak a székekről és szitokszavak, meg sikongatások közepette a falhoz hátráltak.

  Felrántom a földön összegörnyedt, vérző férfiasságát szorongató mentalistát, ám ekkor szörnyű fájdalom hasít a fejembe, ami térde kényszerít az ipse lábai előtt és kezemből a földre hullik az eleddig szorongatott fegyver.

  - Mi az Isten?! – ordítom a fejem két oldalára tapasztott kezekkel, hátha ezzel mérsékelni tudom a fájdalmat, de annyira sem segít, mint halottnak a csók.

  - Még mindig nem hisztek a „varázslatban”? – károgja fülsértően.

  A fájdalom eluralkodik a testemen, elhomályosítja a látásom és teljesen letaglóz, de még érzékelem, ahogy a szinte tehetetlen „mágus” a földön heverő fegyveremért nyújtózkodik. Reflexből vetem be a lábam és rúgom át a pisztolyt a páholy korlátján.

  Kezeim segítségével talpra kecmergek, de addigra a férfi elveszti az eszméletét a lágyékát ért lövésnek hála.

  Zihálva, tompuló fájdalommal a koponyámban még hallom, ahogy az egyik nő a következő szavakat ordítja a háttérben:

  - A zsaruk már úton vannak.

  Ekkor én már a lépcsőn támolygok a lift felé a zakóm és tizenkétezer dollárt hátrahagyva.

Evelyn Carter

  A bárban szinte vágni lehetne a burjánzó füstöt, a vörös tapétákon villódzó neonfények elvakítanak, amint a sarokban álló színpadra lépek. Leakasztom a mikrofont az állványáról, megkocogtatom, mire több arc is érdeklődést mutatva felém fordul és én apró mosolyra húzom vörösre festett ajkaim. A sötétkék függöny, ami előtt állok, olykor fellebben és végigsimít csupasz lábszáramon, kezeimen minden mozdulatomnál csilingelnek az összeütődő aranykarkötők.

  - Üdvözlök minden kedves jelenlévőt! – megkísérlek olyan hangot megütni, amivel szimpátiát váltok ki a klubban lévőkből. - A nevem Evelyn Carter. Néhány szám erejéig én fogom szórakoztatni önöket! Remélem, jól fogják érezni magukat – ezzel biccentek a hangtechnikusnak és fel is csendül az alapzene.

  Ritkán éneklem el a nagyérdeműnek nem nevezhető, bárokban iszogató közönségemnek a magam írt dalokat, viszont ezt az estét éreztem a lehető legalkalmasabbnak arra, hogy ezen a szokásomon változtassak.

  Ha már nem töltöm tele a nem létező Youtube csatornám az éppen nagy népszerűségnek örvendő slágerek akusztikus változatával, akkor legalább minél több helyen bemutatom magam és a tudásom soha nem lehet tudni alapon.

  Josh Swanepoele, aki legjobb barátomként az ügynökömnek vallja magát, szervezi nekem ezeket a fellépéseket széleskörű ismeretségének jóvoltából. Két éves pályafutásom alatt többször találtak már meg első hallásra kecsegtető ajánlatokkal, de eddig egyiket sem éreztem olyan kaliberű lehetőségnek, amibe csukott szemmel vágnám bele magam.

  Josh huszonnyolc éves, meleg újságíró. Havonta jelenít meg rólam cikkeket a női magazinokban, ezért egyre többen kíváncsiak a „Pennsylvániai születésű, pacsirta hangú jazz énekesnőre”.

  Amint elkezdek énekelni, lehunyom a szemem és teljesen átadom magam a dalnak, akárha lemeztelenednék a közönség előtt, de nem a szeméremajkaim válnak láthatóvá, hanem a lelkem. Minden dallal a szívemből hagyok ott egy darabot, a saját szerzeményeimmel pedig a múltban ért veszteségeim, szerelmi történeteim, vágyaim is feltárom az emberek előtt, akik olyan véleményt alkotnak rólam, amilyet csak szeretnének.

  Az utolsó szám végén kinyitom a szemem, a fények azonban ismét elvakítanak. A nyikorduló székekből arra következtetek, hogy többen állva ünnepelnek, a tapsvihar pedig még akkor sem szűnik, mikor lesétálok a színpadról.

  Az öltözőben, ahol a pincérnőkön kívül más tulajdonképpen nem tartózkodhat, átöltözöm. Sztreccs nadrágot, fehér alapon fekete „Oh Darling, Go Buy A Personality”* felírató trikót és lehajtott gallérú bőrkabátot öltök magamra, aztán a hátsó ajtón elhagyom az épületet.

  A kultikus Fremont utcára lépve olyan látvány fogad, ami felülmúlja az összes Vegasos képeslap fotóin látottakat. Lassan három éve élek ebben az ördögi városban, de talán soha nem fogok betelni Vegas éjszaka felébredő varázsával, ami egyszerre gyönyörködtet és botránkoztat, ragad magával és taszít a mélybe.

  Mivel nem lakom messze, és szabad taxit találni az éjszaka közepén olyan lehetetlen feladat, mint tüzet rakni szélviharban, ezért a séta mellett döntök.  A második kereszteződésnél kapok piros lámpát utam során. Öt perc múltán, mikor zöldre vált a lámpa, az útra felfestett gyalogátkelőre lépek. Ekkor jobbról egy Audi vezetője úgy véli, rá nem vonatkoznak a közúti szabályok és lámpák.

  Fogalmam sincs hogyan, de a férfinek még időben sikerül a fékre taposnia, így az autó lökhárítója éppen csak súrolja a bal combomat. Ha nem állnék erős lábakon, akkor torreádor bikaként öklel fel és esem az aszfaltra.

  A vezetőülésen terpeszkedő, a kormányt erősen markoló fickó átható, furcsán nyugodt zöld szemeibe nézek. Rezzenéstelen, tökéletes vonásait szívesebben látnám kék-zöld foltokkal tarkítva.

  - Seggfej! – kiáltom gesztikulálva, hátha a puccos járgányának ablakai hangtompítósak, majd összeszedem magam és néhány kíváncsi pillantástól feszélyezetten átsétálok a szemközti járdára.

 Ott megtorpanok és a vállam felett hátranézve követem a grafitszürke Audi útját. 

*Boardwalk Empire című sorozatban elhangzott mondat: Oh, Kedvesem, menj vásárolj egy személyiséget