Rush - Let The Game Begin

RUSH - Let The Game Begin

Adott hét tinédzser, hét sötét, kísértő múlt. A felejtés reményétől részegen fogódzkodnak az utolsó kapaszkodóba; egy kártya, amely megváltoztatja az életüket, egy életre szóló kaland a világ másik felén, ahol hátat fordíthatnak a monoton hétköznapok gyötrelmeinek és a lelkiismeretük megpihenhet. De a sziget, amit Üdülő Paradicsomnak hisznek, valójában a „Földi Pokol”, egy őrült játékainak színtere. Most fordul a kocka, játékosokból játékszerekké válnak, elkövetőkből áldozatokká. Nem elég, hogy a fogva tartójuk őrült játékait kell játszaniuk, még egymással is nap, mint nap farkasszemet kell nézniük. Hét különböző személyiségű ember, azonban aligha lesz barát, főleg, hogy legbelül mindannyian jól tudják: a végén csak egy maradhat életben…

Készen állsz egy rettegéssel fűszerezett kaland-túrához? A játék öt másodpercen belül kezdődik…

12. fejezet

Sziasztok Drágáim!

Végre publikálhatom a várva-várt tizenkettedik fejezetet, ami időközben teljesen átalakult a fejemben és egy kis különlegességként szolgál, ugyanis Evelyn Carter múltjának egy szegletébe tekinthetünk vissza, pontosabban fény derül az Adam Morgensterrel való kapcsolatának kezdetére. Az olvasás után pedig minden bizonnyal újabb megválaszolatlan kérdések merülnek fel bennetek, de ne aggódjatok, idővel mindenre fény derül! 

Utóirat: Azért is oly különleges rész, mert E/3-ban szólok hozzátok! :)

Ölelés,

Skyler

12. fejezet - A múlt árnyékai

- Mi köze a múltnak a jelenhez?

- Az ember azt hinné, semmi. De mindig marad hátra valami, ami nem feltétlenül kellemes.

(Agatha Christie)

Két évvel korábban

Smoke And Mirrors

Az éjszaka beköszöntével fekete lepel borul a városra, tündöklő csillagok pislákolnak sötét vásznukon, beragyogják a végeláthatatlan égboltot és szerény fényükkel reményt adnak az elveszett lelkeknek, hogy soha ne hagyja el őket az apró csodákba vetett hitük. A kerekded Hold a hatalmas fák mögé bújt, ezüstös ragyogását beárnyékolják a terebélyes lombok. Mikor a nyüzsgő város nyugovóra tér, az erdő életre kel; baglyok huhogását szállítja a hűvös szellő, tücskök citeráznak a fűszálak között, a messzi sziklás-hegység felől magányos farkas kürtöli szét bánatát. A természet békéjét azonban egy villámcsapásszerűen a levegőbe hasító sikoly dönti romba. A sűrűből vadászatukban megzavart állatok rontanak elő, családi idilljükben felbolygatott madarak százai rebbennek szét a sűrű lombok közül és riadtan tovarepülnek a végeláthatatlan éjszakában.

  Egy letaposott, gyér növényzetű csapáson hosszú lábú őz cikázik végig. Az erdei tisztásra érve megtorpan, óvatos, megfontolt léptekkel, örök gyanakvó módján közelíti meg a fák takarásában felállított kék sátrat, amiben erős fény honol, oldalán a szellőben lengedező vékony faágak torz árnyjátékot játszanak. A fák sziluettjéből kibontakozik két egybefonódó test kontúrja.

  A nő mandulavágású, gesztenyeszín szemeiből félelem tükröződik. Mozdulatlanná dermedve fülel az erős karok ölelésében, de az összesúrlódó levelek tompa neszezésén és egy bagoly kuvikolásán kívül csendesen szendereg a természet. A gyötrelmes, elhaló sikoly azonban ott visszhangzik a fejében és tudja, hogy most nem a tudatalattija a ludas, nem a képzelete játszik vele, mint a magányos estéken, mikor a takarót ölelve összegömbölyödik az ágyon, az altatóktól kábán, mégis éberebben, mint valaha, bámul ki a hatalmas ablakon és a dombok mögé bújt Hold visszabámul rá. Olykor csak körömszegélynyit mutat meg magából, máskor egy egész tortaszelettel kecsegtet, de vannak olyan esték, mint a mostani, mikor felfedi teljes őnagyságát, mikor teljes pompájában gyönyörködtet. Evelynt mindig valamiféle jóleső borzongás járja át azokon az éjszakákon, olyféle, mint mikor felhevült testén a kíváncsi, fürge ujjak cikáznak, simogatják őt a beteljesüléshez. Megnyugszik, mikor az éjszaka uralkodó égitestre pillant, hiszen tudja, hogy Jack tartózkodhat a világ bármely pontján, éjjel ő is ebben a tündöklő égitestben keres megnyugvást.

   A férfi érzi kedvese szívének heves lökéseit, ahogy a mellkasa az ő forró bőréhez simul, látja a finom vonásokra kiült félelmet. Keskeny ajkait biztató mosolyra húzza és ujjaival végigsimít az ölében ülő lány gerincének göcsörtös vonalán, közben finom csókokkal hinti bársonyos bőrének minden érzékeny pontját. Akár egy izzó parázs, bármikor képes egy apró érintéssel tüzet lobbantani a lány ereiben, szenvedélyt csiholni, ha a szikrák kialudni készülnek.

  Evelyn az első találkozásuk után többé már nem érezte üresnek magát, mintha Jack csupán egy pillantásával képes lett volna begyógyítani a lelkében tátongó sebeket. A férfi felnyitotta a szemeit, megismertette vele milyen érzés szeretni és viszont szeretve lenni. Milyen az otthon melegétől ennyire távol mégis úgy érezni, mintha örökké ide tartoztál volna. Szavakkal leírhatatlan, varázslatos fogalom ez. A laikusok talán szerelemnek neveznék, de ez mégsem a legtalálóbb definíció kettejük kapcsolatára. Hiszen sokkal több annál. 

  - Tudod, hogy nincs okod a félelemre – suttogja a fülébe karcos hangján és forró lehelete ingerlőn csiklandozza bőrét. Hirtelen elfelejt félni, teljesen kizárja a külvilágot, csak ők ketten léteznek, mintha egy áthatolhatatlan, hangszigetelt burok venné körbe őket.

  És ismét magáévá teszi a karcsú szépséget, testük eggyé olvad, csókjaik mind hevesebbé válnak. Elfeküdnek a puha matracon, újra és újra felfedezik egymás testének minden apró zugát, megízlelik a másik bőrének minden egyes milliméterét. A gyönyörbe belerázkódik a testük, halk nyögéseikbe, sóhajaikba, elfojtott kiáltásaikba borzonganak bele a fák.

  Végül elnyúlnak egymás mellett, a lány a vaskos mellkasra hajtja még mindig kótyagos fejét, szeme kérdez, fejében is ezernyi kérdés lappang, de mégis hallgat, mert úgy érzi minden hangosan kimondott szó képes megtörni a varázst, ami rájuk telepedett, ami színessé tette a vészjósló éjszakát. A fáradtságtól gyorsan érkezik szemükre az álom, kioltja a fejükben pislákoló gondolataik fényét és mindketten elszenderednek.

  Mikor Evelyn lassan felnyitja a szemeit, érzékeli a párnaként használt mellkas folyamatos süllyedését és emelkedését, ahogy a férfi orrából távozó levegő a fejbőrét csiklandozza. Ajkát mosolyra húzza, mikor élete párja álmában mormolni kezd. Nesztelenül tornázza magát ülő helyzetbe, magára húzza a sarokba dobott fehérneműjét, a melltartója bekapcsolásával percekig szöszmötöl a vaksötétben. Óvatosan, nehogy a felébressze kedvesét, kihúzza a feje alá gyűrt férfiinget és belebújik. Mikor megérzi magán Jack fűszeres, tesztoszteronnal bővelkedő illatát, ismét fantáziálni kezd. Soha nem gondolta, hogy lesz valaki, aki egy szavával bűnös élvezetekre sarkallja, mint ahogy erre az erdei őrültségre is azonnal igent mondott, holott eddig ódzkodott az ismeretlentől, de mára mindent képes felfedezni, ha közben Jack a kezét fogja.

  Összegörnyedve a sátor ajtajáig botorkál, ügyetlenül belelép a sportcipőjébe, nesztelenül lehúzza a cipzárt és kibújik a nyíláson. A fáradtan hunyorgó Nap első erőtlen sugaraival világítja meg az arcát, hinti gyenge fényét a természet adta vásznára. Gyönyörű rózsaszínes színe elkápráztatja, de mégis a kitaposott, sötétségbe burkolózott ösvényre kanyarodik.

  Halkan lépked, igyekszik kikerülni a reccsenésre hajlamos, kényes ágacskákat, a felbukással fenyegető kiálló, megkérgesedett gyökereket. Egy biztonságosnak tetsző csipkebokor előtt leguggol, hogy könnyítsen magán. Mocskosnak találja, hogy így kell megszabadulnia a húgyhólyagját szétfeszítő vizelettől, de hálát adott az égnek, hogy legalább Jack nem látja. Miután végez, felhúzza a bugyiját, felegyenesedik és ekkor neszezést hall a sűrűből. A léptek egyre közelebbről érkeznek, visszaverődnek a fákról, befészkelik magukat a lány tudatalattijába és minden más hangot elnyomnak.

  Hátrafelé botorkál, minél távolabb akar kerülni a hangoktól, azonban megbotlik egy kőben és a hátára zuhan. Tüdejéből azonnal kiszorul a levegő, zihálva csúsztatja magát hátrafelé alkarján.

  Egyre közelebbről érkező, öblös férfihangok egymásba vágó párbeszédfoszlányait, vékony faágak reccsenését vastag talpú bakancsuk talpai alatt, nyugalmukban megzavart apró testű állatok menekülését közvetíti a csípős hajnali fuvallat. Az izomzattal és súlypárnákkal kitömött testű, fejbúbjuktól a sarkukig a környezetbe beleolvadó terepmintás öltözéket viselő, első látásra orvvadászoknak tűnő fickók kajtatnak egyre ingerültebben a sűrűben.

  - Mit mondott a Főnök, miért is vadászunk a tagra? – tudakolja egyikük, miközben vérszomjas moszkitót csap agyon a tarkóján. - Jézusom, ezek a dög szúnyogok olyanok, mint az előző feleségeim, folyton a véremet szívják – dohogja.

  - Kussolj már, Terence! – suttogja egy magasabb hang. – Jack Donovan a CIA titkos ügynöke, nem holmi cirkuszi bohóc. Te is tudod, hogy veszélyt jelent a főnökre nézvést. Ha pedig ő veszélyben van, akkor a te puhány segged is.

  Egy harmadik, karcosabb tónus szakítja félbe őket.

  - Morgenster minél hamarabb biztonságban szeretné tudni az üzletét. Ennél kínálkozóbb alkalmat aligha találnánk – lekonyuló ágakat söpör el a haladása útjából.

  Ő vezeti az osztagot. Déli származásának köszönhetően egy dzsungelben is könnyedén kiismerné magát, egy amerikai erdőövezet pedig nem jelent számára akadályt, azonban a nyakába akasztott három balga, életképtelen gyilkos csak hátráltatja a haladásban. A paradoxontól nevetés kaparássza a torkát, eleddig elképzelhetetlennek tartotta, hogy léteznek féleszű bérgyilkosok, de sajnos egyszerre hárommal is összehozta a kivételes humorérzékkel megáldott sors. Eric Rodriguez türelme fogytán, ezért cigarettát halász elő nadrágja zsebéből. Húsos szája sarkába löki, de még nem kelti életre, passzív állapotban lengedezik összepréselt ajkai között. Kelet felől a Nap sugarai áthatolnak a fák lombjai közt és megvilágítják égési sérüléstől eltorzult bal arcféltekéjét. Hét évvel ezelőtt hosszú évek munkájának jutalmául elérte kitűzött célját és szerződtették az FBI terror elhárítási osztagánál. Egy szír terrorista csoport búvóhelyén ütöttek rajta, mikor az épületben házi gyártmányú bombák robbantak. Szám szerint négy detonáció repítette a magasba a bérházat.

  Bumm. Bumm. Bumm. Bumm.

  Másodperc különbséggel.

  Az összes kiküldött kommandós életét vesztette, kivéve Rodriguezt, aki csupán a szerencse és a kitartása miatt gyarapítja még mindig az élők sorát.

  Az eset utáni hetekben átértékelte az életét és döntést hozott: a törvény szolgálatában állni nem kifizetődő, a kommandósok pedig nélküle is képesek lesznek elvégezni a munkájukat, ezért letette a fegyvert. Ám a kegyetlen élet nem a kegyességéről híres, tehát az ex-kommandósnak új munka után kellett néznie, hogy képes legyen eltartani feleségét, Elvirát és az akkor nyolc hónapos kislányukat, Yvonnet. Ők jelentik számára a boldogságot és nem bírta nézni a szenvedésüket. Keserű szájízzel bár, de azon az éjjelen a Trystben kezet rázott Adam Morgensterrel. Mintha Isten szolgálata után lepaktált volna az Ördöggel. Ez a tény az elején dühítette, ám a főnöke tisztességesen bánt a hozzá közel álló embereivel, így Eric is méltó pénzjutalmakban részesült, mikor pedig Yvonne kórházba került, Adam Japán legeldugottabb szegletéből hozatott neki ellenszert, mikor az orvosok már az időre bízták volna a kislány gyógyítását, de mindannyian tudjuk, hogy az idő nem gyógyír.

  Rodriguez megszorítja kilazult tarkócopfját, késével kifeszített pókhálókat, keresztül-kasul futó indákat ritkít. Egy barna alapon, kék tollú búbos pacsirta ereszkedik le az egyik fa lombjáról, vidáman körözget a fejük felett, néha kíváncsian rájuk emeli borsszemnyi szemét, aztán tovaröppen az alkonyatban.

 Magukba burkolózva hallgatnak. Csendességükben nem osztozik a természet, ami virradóra ismét más arcával kecsegtet: énekes madarak dalolnak a felkelő Napnak, ébredezik a harmatcseppektől kristályként csillogó növényzet, szinte hallani lehet, amint a fák nyújtózkodnak.

  Ekkor a távolban egy női test kontúrja rajzolódik ki. Karcsú alakját alig takarja a sebtében felkapott lenge férfiing, Négykézláb térdepel a kitaposott ösvényen, koordinálatlan mozgással igyekszik talpra kecmeregni, de a félelem megkocsonyásította az ereiben lüktető vért, a végtagjai immár nem engedelmeskednek az agyközpont utasításainak.

  Rodriguez hallja társai nyugtalanságát, feltartott mutatóujjal fojtja beléjük a szót.

  - Wilks intézd el, mi nyugatnak fordulunk és minél hamarabb a tisztáshoz kell érnünk – adja ki az utasításokat kurtán, miközben Wilks cikk-cakkban haladva a karcsú fatörzsek között, orvul közelíti meg az önmaga kíséreteivel vívódó nőt.

Megszabadított: 

a világtól, először; 

utóbb: magától.

  Evelyn pulzusa az egeket verdesi, a szíve akár a fülében dobogna, semmi mást nem hall. Minden porcikájában érzi a közelgő veszélyt. Eszelős módjára pásztázza a környéket, de fogalma sincs, merről várja a támadást.

  Egy belső hang a fejében egyre hangosabban arra ösztönzi, hogy most azonnal ragadjon nyúlcipőt és tűnjön el mielőtt nem késő, a testét viszont képtelen mozgásra bírni. Ág reccsen a háta mögött, ő pedig futásnak ered, csakhogy elméje megtéveszti és a hang közelebbről jött, mint gondolta, így egy vaskos férfitest keresztezi útját. A fickó arcára ravasz vigyor húzódik, mikor az ujjait a lány nyaka köré fonja. Hatalmas tenyerének és hosszú ujjainak köszönhetően szinte teljesen átéri.

  Evelyn szemeit könny áztatja, fájdalommal küszködve nyel.

  - Nem olvastad még, hogy a kamuflázs már a múlt héten kiment a divatból? – hangja meggyőzőbben cseng, mint amilyenre számít. Sikerül is kellőképpen összezavarnia a Mount Everest nagyságú embert, az a néhány másodperc, amit nyer, éppen arra elég, hogy használja hosszú lábait és kellő pontossággal, a megfelelő szervbe térdeljen.

  A szorítás elernyed, ő maga pedig őzgidát megszégyenítő tempóban a fák közé veti magát. Lábait egyre magasabbra lendítve igyekszik fokozni a tempót, miközben az elé nyúló ágakat söpri félre az útjából. Némelyik nem hajlandó félreállni, felsértik a kéz – és arcbőrét. A hideg menetszél könnyeket csal a szemébe, látása elhomályosodik, a környezete egy összemosódott, sötét foltként suhan el mellette. Vakon, félőrültként rohan a semmibe.

  Hallja az üldözője üvöltését, az ágak reccsenését, de a gondolatai túlkiabálnak minden külső zajt. Minden légvételnél egy láthatatlan kés fúródik a bordái közé, ami megnehezíti a haladásban, sőt percről-percre, fáról-fára egyre inkább lelassítja. Az üldözője viszont fáradhatatlan és az arcába vágódó ágak ellenére is megállíthatatlan bikaként vágtat mögötte.

  Evelyn fejében megfordul a gondolat, hogy vajon mennyit érhet a feje, de a végeredmény kellőképp megrémíti. Lövés dördül mögötte, egymás után három. A golyók fatörzsekbe fúródnak, madár családok vacsoráját zavarják meg, de kárt nem tesznek benne. Immár abban is biztos, hogy a megbízónak élve kell és az oka is nyilvánvaló: mert a saját kezével akar montázst készíteni a maradványaiból.

  Egyre több akadályba ütközik, amik eddig az adrenalinnak köszönhetően láthatatlannak tűntek, most viszont, még a szürke hajnal leple alatt is, egyre élesebben rajzolódnak ki előtte. Nem kell sok hozzá, hogy az állával szántsa fel a földet, de sikerül felkapnia egy nagyobb követ, amit futtában hátradob. Szánalmas próbálkozása mit sem ér.

  Semmi nem tart örökké, így az út is lassan elfogy a lábai előtt. Kénytelen lefékezni. Azonnal kiutat keres, de zsákutcába ért. A fickó épp akkor ront ki a fák közül, mikor Eve leveti magát a vadul hömpölygő folyamba. A férfi fellép az egyik sziklára és tekintetével a lány testét keresi. Minden bizonnyal az élettelen testét.

  Előkotorja a telefonját és vadul tárcsáz. A feje felett egy helikopter tűnik fel.

  - Kevin, a ribanc a folyóba veszett. Fordulj vissza – ezzel feladja a kutatást és ismét eltűnik a sűrűben. – Ja és majdnem elfelejtettem. Ezt most te fogod beadagolni a főnöknek.

  Karcos nevetés érkezik válaszul a vonal túlsó végéről.

  - Wilks, ez mit sem szépít azon, hogy ismét te cseszted el, és ami a legégőbb, hogy hagytál elfutni egy nőt.

  A helikopter szinte láthatatlan, villódzó szentjánosbogárként araszol a napfelkeltében. A pilóta szemei már régen hozzászoktak a fényviszonyokhoz, mindent kristálytisztán lát. Lejjebb ereszti a gépet. Egy ideig kémleli a nap sugarait visszaverő, hömpölygő folyót, ami vadul verdesi magát a sziklák pereméhez, miközben megállíthatatlanul száguld előre.

  Valami fehér csillan a parttól két méterrel, egy emberméretű sziklánál. A férfi nem hisz a szemének, mikor beazonosítja a széltől zászlóként tépázott vörös hajzuhatagot.

 

  Evelyn a becsapódáskor pár pillanat erejéig elveszíti az eszméletét, de az arcába csapódó jéghideg víz magához téríti. Tágra nyílt szemekkel, nyitott szájjal, zihálva kapkod levegő után, miközben a lábaival igyekszik megtartani magát, bár próbálkozása mit sem ér, hiszen az ár sokkal erősebb, mint az ő kimerült teste. Úgy sodorja magával, mintha ő is csupán egy uszadék fa lenne a víz felszínén.

  Próbál lehiggadni és józan ésszel mérlegelni, de ez nem megy túl könnyen, ha ilyen közelről hívogat Lucifer, hiszen jól tudja: már régóta nem érdemli Isten kegyelmét.

  Egy szikla kerül a látóterébe, ami két lehetőséget tartogat: vagy nekicsapódik, és hamarosan véget vet a szenvedésének, vagy annak lapos tetejére felhúzva magát, túlvészelheti.

  Utóbbi mellett dönt. Még időben teszi, ugyanis a szikla vészesen közeleg.

  Sikerül megragadnia egy, a vízre hajló faágat, aminek segítségével fellendíti magát a sziklára. Négykézlábra érkezik, vizes haja az arcába omlik. A háta ívben meghajlik, tüdejéből mocskos vizet köhög fel.

  Hirtelen szélvihar támad, darazsak döngenek mindenhol. Evelyn kezdi azt hinni, ez már a megőrülés korai stádiuma. Hangok képzelése. Mi lesz a következő? A fák közül lassítva rohan kifelé David Hasselhoff?

  Ehelyett azonban a hang egyre jobban felerősödik. Egy kötélhágcsó ereszkedik le a lány elé. Felpillant a szürke helikopterre. Megragadja a kötelet és azzal együtt a levegőbe emelkedik.

  A hágcsó lassan felhúzódik vele, hason csúszik be a gépbe. Vizes ruhája a bőréhez tapad, a lába hasogat, alatta vértócsa terebélyesedik. A gép felemelkedik, a rotor zúgása elnyomja a tüdejéből feltörő fuldokló köhögést.

 Nehezen jut újra levegőhöz, viszont még több erejét veszi igénybe, hogy összeszedje magát.

  - Ne erőlködj. Az is csodaszámban megy, hogy mindezt túlélted – a robusztus hang a pilótafülke felől szól.

  Evelyn felhúzza a lábait, megfordul és a másik ülés háttámlájának dönti sajgó hátát. Nem mer a lüktető combjára pillantani, mivel biztos benne, hogy ha eddig nem ájult el, akkor a látványtól biztosan fennakadnak a szemei.

  Kevin lopva hátrapillant. Felsóhajt és hátradobja a mindig kéznél lévő elsősegélydobozt. Nem hagyhatja, hogy pont most, a célegyenesben lehelje ki az életét.

  - Köszönöm – nyögi.

  A pilóta felnevet.

  - Én a helyedben inkább megfulladtam volna. Hidd el, szebb halál, mint amilyen ezek után várni fog rád.

  Evelyn keze megáll a seb felett. Hülyeség volt azt hinni, hogy a fickó személyében a megmentőt láthatja, hiszen most már nyilvánvaló, hogy egyik csapdából a másikba sétált. Ha legalább annyira optimista lenne, mint amennyire nem az, akkor azonnal feldobná a dolog fényesebbik oldala: legalább életben van.

  Vajon meddig?

  Rögtönzött nyomókötést tesz a sebére. Végre megtalálja a hangját.

  - Hová viszel?

  - Ilyen idióta kérdésre inkább nem fecséreltem volna a maradék levegőmet – a férfi előremered, mintha csupán a vezetésnek szentelné a figyelmét. – Egyébként egészen idilli a hely. Biztosítalak róla, hogy soha nem láttál még ahhoz foghatót.

  A lányt egyre inkább idegesíti a nyugodt hangnem. Reszket, mint a nyárfalevél, az összes csontja fáj, mégis négykézlábra tápászkodik és a fickó mögé mászik.

  Szóra nyitja a száját, de azonnal bezárja, amint a fegyver csöve a homlokához nyomódik. Nyel egyet. A fickó csak reflexből, egy kézzel kapta fel a fegyvert, de nem veheti le a tekintetét a műszerfalról. Evelyn egy zörgéssel elhiteti, hogy visszadőlt, így Kevin ledobja a fegyvert az anyósülésre.

  A tag még mindig alábecsüli őt. Valóban nehezen, seggen csúszva, de helyet változtat, és meglepő gyorsasággal felkapja a pisztolyt.

  Az ülés segítségével felemelkedik, a férfi fejéhez fogja a fegyvert.

  - Szerintem a pokol is hangulatos kis hely lehet. Biztosítalak róla, hogy még képeslapon se láttál hozzá hasonlót – a hangja kimért. Az idegesség és az adrenalin teljesen kifordította önmagából.

 Az ember megváltozik, ha az életéért kell küzdenie. Ilyenkor minden eszme, tolerancia, még a  józan ész is elbukik, csupán az elborult elme és az agresszió győzedelmeskedhet. Már az Ember tragédiájában is a bukott nyert, ma már az érzelmek sem állhatnak az útjába.

   - Ereszd le a kezed – Kevin hangja még mindig nyugodt. Nem úgy fest, mint aki túlságosan kétségbeesett a fejéhez szegezett fegyvertől.

  - Tedd le ezt a kurva gépet, vagy Istenemre esküszöm, szétlövöm azt a mocskos fejed és az sem érdekel, ha én is meghalok!

  Soha nem érezte magát ennyire önkívületi állapotban. Mintha kívülállóként szemlélné az egész őrült szituációt.

  A férfi homlokán kidudorodik egy ér, összeszorítja a fogait.

  - A francba, igaza volt a nagyfaternak mikor azt mondta, hogy vigyázzak az őrült ribancokkal, mert nem hiába dobja fel több férfi a pacskert időnap előtt – egyre erősebben szorítja a kormányt.

  Carter keze remeg, a pisztoly markolatát csúszóssá teszi a veríték.

  - A kezed járjon, ne a szád! – a ravaszra teszi az ujját. – Nem tudom, kinek dolgozol, de a vőlegényem úgy is keresni fog, és ha megtalálja a főnököd, a fejemet teszem rá, hogy a beléből fon koszorút a bejárati ajtódra.

  - Nyugi, nem vagyok mártír, nem fogom miattad kinyírni magam. Keresek egy megfelelő helyet és leszállunk. Ígérem. Csak nyugodj meg.

  Evelyn lazít a tartásán. A lába nem sokáig bírja. Érzi, hogy lassan kialszik belőle az élet. Most is csak az adrenalinnak köszönhetően pislákol. Ha ettől is megfosztják, már nem marad neki semmi, amibe kapaszkodhat. A túlélés az egyetlen, ami mozgatja. Ha eléri a célját, talán holtan esik össze. Talán mégsem annyira erős, mint amilyennek gondolja magát.

  Kevin zökkenőmentesen landol egy pusztán Humboldt határában. Elengedi a kormányt.

  - Nem foglak bántani – a szavak már alig jutnak el a lány tudatáig. Minden eltávolodik körülötte, a világ forogni kezd, végül teljesen elsötétül.

Dark Paradise

A Nap már az égbolt közepén tűz, mikor a fűben fekve magához tér. Kevin fölé hajol. Arcán diadalittas mosollyal segíti ülőhelyzetbe.

  - Igyál – a szájához tartja az üveget.

  Evelyn nagy kortyokban nyeli a vizet. Eddig fel sem figyelt rá mennyire kiszáradt. Lenyalja ajkáról a kósza vízcseppet.

  - Hol vagyok? – meg sem várja a választ. – Telefonálnom kell! – hangjába próbál életet lehelni. Nem sikerül.

  A férfinek visszatér a jókedve.

  - Ne aggódj, én már telefonáltam.

  A lánynak azonnal feltűnik a ragyogás a szemében. Ráeszmél, hogy talán soha nem is irányította a játékot. Végig a pilóta uralta őt és szándékosan hagyta megvezetni magát.

  - Mire készülsz?

  - Meggondoltam magam. Mégis csak ér az életed öt millió dollárt – rákacsint, majd felemelkedik mellőle. – Még egy ideig biztos egyedül leszünk. Te sajnos nem igazán tudsz járni, de ne aggódj szerelmem, én minden kívánságod teljesítem.

  Evelyn sikolya villámként hasít a kietlen pusztaságba. Mérföldekre innen egy lélek sincs, az otthon melege pedig olyan luxus, ami már régóta túl elérhetetlennek látszik.

  Kevin a géphez sétál, leakasztja az adóvevőt és a szájához emeli. Megköszörüli a torkát, miközben az ülésre dobja a félig üres ásványvizes palackot. Alig érthetően motyog a készülékbe, szavai a lány számára teljesen kivehetetlenek.

  Evelyn mozdulatlanul fekszik a harmatos fűben. Sápadt bőrét véraláfutások és karcolások tarkítják, arca olybá fest, mintha soha nem látott volna napfényt. Ruhái megviseltebbek nem is lehetnének, cipője is teljesen átázott. Az alsó ajkát harapdálja, vér buggyan elő belőle.

  Már nem enged a gondolatainak, már nem érez készetetést arra, hogy megszökjön, mert már nem lát kiutat. Talán valóban okosabb lenne most meghalni, mint elviselni azokat a kínokat, amik várnak rá. Soha nem gondolta volna, hogy pár óra leforgása alatt a bűnözőből áldozat, a fogva tartóból fogoly válhat. Régen érezte ennyire tehetetlennek magát.

  Felkönyököl és a férfi közeledő alakját figyeli. Barna katonanadrágot, fekete trikót és bőrkesztyűt visel. A fáradt arcon borosta pelyhedzik, barna hajába túr. Mikor a lányhoz ér, leguggol mellé.

  Mielőtt megszólalna, néhány fekete dzsip kanyarodik rá a messzi országútra. A göröngyös, kátyúkkal tarkított aszfalt nem okoz számukra nehézséget, céltudatosan száguldanak a puszta irányába.

  Evelyn minden erejét összegyűjtve megkísérli talpra küzdeni magát, vagy legalább elaraszolni a férfi útjából, de erős karok taszítják vissza. Ütni, karmolni próbál, de már nem osztottak neki több lapot. Kevin megelégeli a szánalmasnak ígérkező próbálkozásokat és belerúg a lány sebesült lábába. Kínzó fájdalom árad végig a testében, újabb sikoly hagyja el a száját, pont abban a pillanatban, mikor a három dzsip a fűre kanyarodik.

  A járművekből hat izmos férfi és egy néger nő ugrik a földre, utolsóként egy öltönyös, markáns vonású, göndör fürtű férfi lép elő. Evelyn ebből mit sem érzékel, a testét hamarosan felőrlő fájdalom elnyomja a külvilág zajait. Az öltönyös alak az emberéhez sétál, nyomában a kisebb katonaosztaggal.

  Kevin kihúzza magát, hangjából eltűnik az eddigi gunyorosság minden szikrája.

  - Elnézést, Uram, az akció hosszabbra nyúlt, mint amire számítottunk. Wilks bizonyára már tájékoztatta Önt a fellépő akadályról, de megpróbáltam korrigálni a kisebb malőrt – szavai semmiféle érzelmet sem váltanak ki megbízójából.

  - Wilks tegnap este óta nem jelentkezett – a válasz meglepi a férfit. – Rodriguezzel sikerült csak kapcsolatba lépni, aki az akció sikerességéről tájékoztatott – miközben tekintélyt parancsoló tónusán beszél, a földön heverő élettelennek tetsző lány erőtlen testét szemléli.

  - Őt nem kalkuláltuk bele az akcióba. Mit csináljunk vele?

  - Egy ujjal se érhettek hozzá, én pedig majd biztosítom, hogy semmire ne emlékezzen a mai történtekből, csupán annyit tudjon, hogy a hős Jack Donovan orvvadász baleset áldozata lett, amit ő sikeresen, bár eszméletét vesztve átvészelt és én voltam az, aki megmentette az életét.